Szöllősi Mátyás: Templomkert (Részlet a Fóbia című regény második könyvéből)

Kisétáltunk a térre. Ő az autó felé indult, én pedig jobbra, a Nagytemplom irányába. Egyfolytában beszélt, még akkor is, amikor már eltávolodott tőlem, mintha megfertőzte volna valamiféle kényszeresség apánk monológja, illetve a krákogó öreggel folytatott beszélgetés során. Azt viszont, és ez meglepő volt, nem kérdezte meg, mit csinálok addig, amíg ő odavan, csak annyit mondott végül, hogy fölhív majd, ha visszaért. Igaz, tisztában volt vele, milyen jól ismerem a várost, nem kellett volna azon stresszelnem, aggódik-e. Azt gondolhatta, sétálok egyet a friss levegőn, kifújom magam, hiszen – talán ha kétszer fél órányi megszakítással – több mint két hetet a lakásban töltöttem bezárva, és amúgy sem tarthat sokáig Farkasmályra, és vissza, az út.
A templom melletti kerttel szemben álltam meg, onnan figyeltem fölfelé, mialatt a bátyám kifarolt a kocsival. Madarak köröztek a két torony körül, a nap fénye már csak egy vékonyka, lilás-vöröses csíkként terült el a nyugati horizonton. A tér üres és szürke volt, csupán néhány, emeleti ablakban égett fény a szemközti, árnyékosabb oldalon.
Miután a testvérem elhajtott, hamar rám tört a nyugtalanság, mintha valaki folyamatosan figyelne, s a szél ugyan enyhült, éreztem, egyedül a hideg utcán nem merek és nem is bírnék sokáig kint maradni. Abban viszont már egyáltalán nem voltam biztos, hogy a templom nyitva lesz. Háromnegyed hét körül járt az idő, s bár úgy emlékeztem, mise általában hat órakor van, későn érkező hívőket nem láttam az épület körül, az orgona hangja sem szűrődött ki odabentről, mozdulatlan és csöndes volt a tér.
A főkapuhoz sétáltam, hogy láthassam a barokk épület tágas homlokzatát, az apró ablakokat, és a két magas tornyot szemből; a nagy repedés, amit már vagy tíz évvel korábban is megfigyeltem a bejárat fölött, ugyanúgy ott húzódott, s talán még határozottabban szelte keresztül a homlokzat közepét. A főbejárat zárva volt, mint régebben is mindig. Nem volt miért ott álldogálnom tovább, úgyhogy visszamentem a kert felőli részre, hátha az oldalhajóba vezető egyik kisebb ajtón, netán a sekrestyén keresztül bejuthatok a templomba.
Hirtelen fojtott erejű kiáltás hallatszott. Visszhangos a főtér, így nem tudtam azonnal megítélni, honnan érkezik a zaj, ami aztán ismétlődött, egyre közelebbről és közelebbről hallatszódott, erősödött. Körbenéztem. A kert középén álló magas szobor mellett alakokat pillantottam meg. Szinte egymáshoz simultak, így hirtelen nem voltam teljesen biztos abban, nem csupán egyetlen ember-e az a sötét, nyúlánk folt, de aztán, főleg az ismét jelentkező tompa, már-már beszédszerű hangok miatt nyilvánvaló lett, ketten állnak a templomkert bokrokkal sűrűn benőtt és magas fákkal határolt belső részén. Mozdulatlanul álltam, és feszülten figyeltem befelé a csökkenő fényben, hunyorogva, és csak néhány perc elteltével kezdtem sejteni, hogy egy férfi és egy nála valamivel fiatalabb nő vitatkozik valamin. Ismét körbenéztem, de más nem volt rajtunk kívül sem a téren, sem odabent a kertben, arrébb lépni azonban nem akartam, mert valami az súgta, ha megtenném, biztosan szem elől veszíteném őket. Amúgy is, alig-alig láttam, leginkább csak körvonalakat. És egyre inkább az volt a benyomásom, az egész bizonytalan látvány, és amit hallok, megérzés csupán, vagy a betegség okozta szokatlan és zavaros gondolataim hatása, azaz képzelődöm. De akkor eszembe jutottak a pályaudvar mosdójában történtek, hogy mennyire idegen és valószínűtlen volt mindaz, amit ott láttam és hallottam, miközben mégis megtörtént, ebben egészen biztos voltam, az ellenkezőjéről nem lett volna képes meggyőzni senki abban a pillanatban. Kíváncsi voltam, a bátyám mit tenne vagy mondana ebben a helyzetben, ha látná azt, amit én, de az addigi hevessége, zavartsága miatt úgy éreztem, ha itt állna mellettem, képtelen volnék észrevenni rajta kívül mást, valószínűleg ugyanolyan üresnek tűnne a tér, mint korábban.
„Korán van még, maradj” – úgy hallottam, ezt mondja a magasabbik, mire a másik legalább háromszor ismételte el, hogy „Nem”. Aztán, ahogyan egyre erősebben koncentráltam, föltűnt, hogy az egyik alak, aki a jobb oldalon állt, és akinek a mozdulatai egyébként meglepően ismerősek voltak, megragadja a másikat a vállánál, aztán ide-oda kezdi ráncigálni, közben folyamatosan mormog és mormog, mintha nem emberi hangok lettek volna, azt azonban akkor már nem értettem, mit mond pontosan, ha egyáltalán beszélt. Húsz-harminc méterről csak az ingerültségének fojtott ereje volt nyilvánvaló. Idővel közelebb léptem, majd a bal oldali hosszú tujasor végénél álltam meg, hogy tisztábban láthassam őket.
A magasabbik sokáig rázta a vékonyabbat, közben egyre közelebb húzódott a szinte a karjában tartott alakhoz, aki leszegett fejjel állt, érezhetően tűrt, a másik aztán simogatni, csókolgatni kezdte az arca bal felét, majd úgy láttam, mintha a nyakát nyaldosná, hevesen, egyszerre volt ijesztő és izgató az a légnemű, bizonytalan látvány. Aztán halk zihálás, hosszúra nyúló nyögések hangja hallatszott, majd néhány elharapott, éles, tűszúrásszerű sikoly verődött vissza a templom faláról, végül néma csönd lett a téren.
Mindez félig takarásban és teljesen váratlanul történt, ezért is érezhettem annyira könnyűnek és gyorsnak az események menetét. Pedig minden bizonnyal sok idő telt el, közben teljesen besötétedett. Szerettem volna látni a kertben tartózkodó emberek arcát, hátha fölismerem őket, mégsem mertem annál közelebb lépni, nehogy meglássanak, vagy ami még aggasztóbb, hirtelen rám szóljanak, esetleg olyan helyzet álljon elő, hogy az egyikük felém fordul, kérdezősködni kezd, nekem pedig válaszolnom kell.
A bokrok között a templom irányába vékonyka, téglával kirakott út vezet egy fából készült, dísztelen ajtóhoz. Hűvös volt, úgyhogy számoltam magamban, sokáig, aztán, a számolás végeztével, amikor végre föleszméltem a motyogásból, vártam még – közben egy autó lassú tempóban áthaladt a téren, a két lámpájának fénye hófehérré változtatta a bokrokat, hirtelen azt hittem, a bátyám az, már vissza is ért, de kiderült, hogy nem ő, mert a kocsi azonnal lekanyarodott a patak irányába –, hátha felém indulnak el mindketten, vagy legalább az egyikőjük. A két alak azonban némi szedelőzködés után az ellenkező irányba mozdult, aztán fokozatosan beleolvadtak a kert mögött húzódó árkádsor sötétjébe.
Miután szem elől veszítettem őket, annyira erőteljessé vált a csönd, hogy az volt a benyomásom, a templom üres, és egyedül a pap az, aki odabent van. Gondolkodás nélkül végiglépkedtem a téglából kirakott úton, majd a kilincset lenyomva megrántottam az ajtót, és az nyikorogva kinyílt. Halovány fény világított odabent, és belépve azonnal megcsapta az orromat a tömjénfüst átható, testes illata. Középen terítővel fedett asztal állt, rajta rézből készült kehely. Arrébb kis tálkában kerek ostyák sorakoztak, és egy nagyobb, átlátszó tartóban víz, nyilván szenteltvíz lehetett. A pap stólája az egyik székre vetve lógott, majdnem egészen a földig. Két magas, díszes gyertyatartót is láttam, a rájuk helyezett, eloltott gyertyák még javában füstölögtek, vagyis egyértelmű volt, nemrég még tartózkodott valaki odabent. Mégiscsak tarthattak misét a délután folyamán, gondoltam, ha nem is hatkor, korábban. Abban viszont nem voltam ennyire biztos, megismerném-e a plébánost, ha látnám. A betegség alatt az arcok váltak számomra a leginkább bizonytalanná, időnként még az is gondot okozott abban a két hétben, sőt még utána is, elhúzódó nehézséggé vált, hogy a hozzám legközelebb állók arcának részleteit, például a szemük színét pontosan fölidézzem. És hát a pap nem hozzám, sokkal inkább a mamához állt közel, és ugyan többször gyóntam és áldoztam nála régebben, legalább tíz év eltelt azóta, hogy utoljára találkoztunk, meglehetősen régen voltam misén, miközben úgy rémlett, épp ebben a templomban. Tartottam attól is, hogy a hangja sem lesz egyértelmű, hiába beszéltem vele kétszer telefonon az elmúlt napokban, többek közt arról, hogy lehetőség szerint egyeztetünk a részletekről személyesen is, legkésőbb a temetés napjának reggelén. Gondoltam, a férfi élőben más lesz, hiszen jóval idősebb most már, talán idegenebb, szigorúbb hozzáállású is, és ami azt illeti, zavarban voltam, mert az járt a fejemben, hogy érthető ugyan, hogy itt vagyok, hiszen holnap reggel lesz a búcsúztatás, mégsem illendő, hogy csak úgy bejöttem, ma este, egyedül.
Meglepően apró volt a sekrestye a templom hatalmas méretéhez képest, bár ezt a hatást, jöttem rá, más, egyházi épületek bizonyos helyiségeiben is megtapasztaltam korábban. Kevés volt a bútor odabent, azok is föltűnően egyszerűek. A fal nagy része vakolatlanul sötétlett, és a mennyezetről lógott ugyan egy lámpa, de amennyire ki tudtam venni az erőtlen fényben, égő nem volt egyik foglalatban sem. A bal oldalon hosszú, a fal teljes hosszában elhelyezkedő, ütött-kopott fa szekrény húzódott, középen üveges, virágmintás szegélyű, tálalóhoz hasonlatos résszel, amelyen azonban nem edények, könyvek sorakoztak.
A íves mennyezet szinte rám nehezedett, pedig nem vagyok magas termetű. A templom oldalhajójába vezető ajtó tárva nyitva volt. Égtek odabent a gyertyák, sőt a középső csillár számtalan égője is, mintha a mise után szándékosan nem oltották volna el a fényt, úgyhogy némi tétovázás után átléptem a küszöböt, hogy körbenézzek odabent.
Már-már túlzóan díszesnek találtam a templomot. Minden négyzetméteren ezernyi apró, színes festékkel bevont vagy aranyozott díszítés, aprócska szobor vagy alak, amelyek bár, tudtam, egytől egyig ugyanahhoz a különös és jól ismert témához tartoznak, mégis mintha el akarnák terelni a lényegéről a sok cicomával a figyelmet, be akarnák zárni a szemlélődőt egy feszengő és helyet kereső, de azt valószínűleg meg sosem találó csodálkozásba. Úgy éreztem, a döbbenet kiváltása a legfőbb céljuk, s így mintha inkább egy labirintusba tévedne az, akinek elsősorban, jutott eszembe hirtelen, önbizalomra és némi megnyugvásra volna szüksége itt.
Eleinte azt hittem, nem lesz elegendő időm egytől egyig alaposan végignézni a stációkról készült fehér domborműveket és az oszlopok tövében álló, fájdalmas tekintetű szobrokat, amelyek valószínűtlenül gyermeki és túlságosan tökéletes hatást keltettek már régen is, merthogy hamar megszólít a pap, aki bizonyos, a mise utáni kötelező teendőkkel foglalatoskodik éppen. De végül kétszer is körbejártam úgy, hogy senkit sem találtam odabent. Egyedül a gyóntatófülke látszott gyanúsnak, a kihelyezett táblán a plébános neve szerepelt, és egy olyan időintervallum volt föltüntetve, amely szerint a gyóntatásnak most, jelen pillanatban is tartania kell.
Hosszú időn át álldogáltam a fülke előtt. Közel hajoltam az egyik ajtóhoz, hátha hallok némi mozgást, esetleg néhány halk szót, mondatfoszlányt, de csönd volt, csak az oldalhajóban égő gyertyák sercegése hallatszott. Aztán arrébb mentem, egészen a túloldalon húzódó padsorokig, mivel elfogott a szégyen érzése, nem akartam, hogy bárki azt higgye, hallgatózom. Kellemetlen lett volna, ha hirtelen kilép valaki a gyónás végeztével a fülkéből, vagy csak a templom másik végéből lát meg a plébános, abban a nagyon is félreérthető tartásban. A padsorokban nem ült egyetlenegy ember sem, aki leróhatta volna a gyónás alkalmával rá kiszabott büntetést, és viszonylag távolról úgy tűnt – hiszen oda már végképp nem volt bátorságom egyedül fölmenni, hogy láthassam az úgynevezett legszentebb, legbelső részt –, hogy az oltár mögött sem tartózkodik senki. Majd körbejártam még egyszer, végül visszamentem az oldalsó helyiségbe, hátha csak elkerültük egymást a plébánossal, vagy ha bebizonyosodna, hogy mégsincs itt – bár az teljesen bizonytalan volt, meddig kellene várnom ahhoz, hogy ez kiderüljön –, akkor a kis ajtón át azonnal távozzak. A főbejáraton, pedig belül ott volt a nagy méretű vaskulcs a zárban, nem lett volna bátorságom kimenni.