Szabadságérzet – A gátlások feloldásáról Ongjerth Hannával

Regényének hősei a társadalmi, neveltetési béklyók és az ezekből fakadó bűntudatkeltés elől próbálnak menekülni. Például úgy, hogy elmennek az adott közegből, külföldre költöznek. Ön is ezt tette, Berlinben él jó ideje. Ez a kilépés mennyiben segít az identitásválság kezelésében, és oldja-e a szorongásokat?

Az otthontalanságérzet tovább súlyosbítja a problémát, ám az ember ezt előre nem tudja. Másrészt mindenki máshogy reagál az idegen környezetben. Nekem némettanárként könnyebb volt. Mindamellett a kiköltözés lehetővé tette, hogy saját identitásomat, amit otthonról hozok, jobban meg tudjam élni, és azzal ki tudjak békülni. Ezt persze nem rögtön, hanem tizenkét év után kezdtem csak érezni, amikor a zavaró idegenségérzést, a megfelelni akarást elengedtem. Ám az első öt-tíz évben azt gondoltam: „Úristen, ezek milyen korrektek, milyen toleránsak, én nem tudom ilyen jól csinálni. És milyen szabadok, például meztelenül fürdenek. Milyen jó lehet nekik. Én is megpróbálok ilyen szabad lenni, hátha majd nekem is egyszer menni fog, hogy ne legyek ilyen gátlásos, szorongó.” Mostanra azonban elérkezett, hogy már megengedem magamnak, hogy gátlásos és szégyellős legyek. És nem tartom már feltétlen rossznak. A meztelenül fürdés persze szimbolikusan is értendő. Éppennyire irigyeltem a korrektségüket. Nagyon igyekeznek, hogy minden fair és igazságos módon történjen és mindenkinek egyenlő jogokat biztosítsanak. Ám amikor ott ülök a tanári értekezleten, és azt látom, hogy mindent merev szabályokkal akarnak megoldani, és úgy, hogy mindenkinek százszázalékosan egyenlő esélye legyen, már nem látom ezt az egyébként nagyon rokonszenves vezérelvet minden esetben életszerűnek. Én szeretem a szürkezónákat, szeretem, amikor a saját belátásom szerint dönthetek, és például kivételezhetek egyik vagy másik diákkal. Mert kivételezni néha jó és fontos. Már amíg az nem öncélú, és az ember kivételezik a másikkal is más ügyben.
Összegezve az itteni lét segített abban, hogy jobban megértsem, elfogadjam és megszeressem az otthonról hozott kelet-európai mentalitást. Ami elsőre hibának, negatívumnak és szégyellni valónak tűnt, az itt átértékelődik – pozitív színezetet kap, és emberinek tűnik. Már nem akarok mindenáron beilleszkedni.

A „kisebbségi lét” nem épp növeli a beilleszkedési kényszert, megfelelési vágyat?

Pont hogy a kisebbséghez tartozva könnyebb mindezt elengedni. Mert jobban rálátsz magadra is. Persze ez szintén egyéni. Számomra már ismerős volt a kisebbségi helyzet. Olyan családból jövök, amely ezt már sokszor megélte valamilyen formában. A szüleim vallásos neveltetésű emberek, akik az előző rendszerben egyházi iskolába jártak. Akkor ők voltak az ellenálló kisebbség. A rendszerváltáskor minden megfordult, ám az egyházi berkekben már megint kisebbségbe kerültek. Nem a konzervatív pártokra szavaztak ugyanis, hanem az akkori liberálisokra, így többé-kevésbé nyíltan le lettünk kommunistázva, a templomban ferde szemmel néztek ránk. Az egyházi gimnáziumban és az egyetemen azért kritizáltak, mert nem voltam fideszes, aztán a Népszabadságnál, ahol dolgoztam, azért kellett magyarázkodnom, mert hiszek Istenben. Ilyen ez: az embernek rengeteg problémája van az egyházzal, és eléggé utálja, hogy azonosulnia kéne vele, de nem tud, Istenben viszont hisz. Egyszóval a kisebbségi létre szocializálódtam. Ez határoz meg, és így szóba sem került, hogy ne a saját igazságom mentén csináljam a dolgaim. Kicsi korunktól kezdve fontos volt a családunkban, hogy mit gondolunk, szabadon elmondhattuk a véleményünket. Ez volt a megszokott, nem ismertem más működési módot. Ezért is lettem újságíró. Persze emiatt valamilyen formában mindig magányos harcos voltam.

A regény három, identitásválsággal küzdő főszereplője különböző megoldásokkal kísérletezik. Ott van terápiás lehetőségként az országváltáson kívül a futás, a sport, a pszichológushoz járás, mert fontos megtanulni beszélni az érzéseinkről, megfogalmazni a problémáinkat. És áttételesen ott van az írás, azaz maga a regény. Mennyire tudnak ezek valóban hatásosak lenni?

A futás és a munka lettek Berlinben azok a terepei az életemnek, melyben megélhetem a biztonságot és a szabadságot. Ahol önmagam lehetek, s ahol én döntök magam felől: annyit futok, amennyit akarok, és ha elesem, futok-e tovább. A munkámban is a szabadságot élhetem meg, mert itt senki nem szól bele felülről, csak a diákjaimhoz kell alkalmazkodnom. A melléknévragozás persze így is, úgy is tananyag, viszont az én szabadságom, hogy táblázatok nélkül tanítom. Nálam van az irányítás. Épp ezért volt számomra a futás és az itteni tanárság gyógyító hatású. Ezek tiszta terepek, ahol védve vagyok. Az írás pedig kamaszkorom óta velem van, segített lecsapolni a feszültséget. A Fecskefészek is úgy született, hogy évekig jegyzetelgettem ezt-azt-amazt, a berlini létemet, az anyaságot, a terhességet, amivel kapcsolatban nagyfokú bűntudat született bennem a rengeteg tabusítás, elvárás meg előítélet miatt.

Valóban, a Fecskefészekben sok minden előkerül testképelfogadástól a nemi szerepekig, az anyasághoz való viszonytól a valláskárosultságig, sőt még a fogyasztói társadalom kritikája is megjelenik. Nyilván minden mindennel összefügg, és ilyen komplex az életünk, íróként viszont nem veszélyes, ha túl sok mindent érint a regény?

Eredetileg táncnovellákat szerettem volna írni. Mindig rápörögtem valami témára, valamin felhúztam magam. Ám a végére mindez összeállt egy regénnyé, három hős történetévé. És a hősökkel apránként hozzájött a katolikus vonal meg a szexuális elfojtás. Végül be kellett látnom, hogy konkrét terápiás folyamat volt megírni a két nőalakot, és még ha nem is konkrét történések szintjén, de sokkal jobban benne vagyok a történeteikben, mint gondoltam. Aztán mikor megkaptam az ADHD diagnózist, helyreállt, amit addig nem értettem az egyik saját hősömmel kapcsolatban, hogy mi is a baja ennek a szerencsétlen nőnek, mi ez a folyamatos látens szégyenérzet és önmarcangolás. Megértettem az impulzív működését: már megint csinál valamit, mert nem bírja megállni (ez lehet evés vagy vásárlás), és szégyelli, bűntudata van, de nem igazán tudja, miért. És már megint azt érzi, hogy túl sok.

Mikor kapta meg a diagnózisát?

Körülbelül egy éve tudom csak, hogy hiperaktív vagyok. És ez a tudás meglehetősen felszabadító volt, sok mindent megértettem visszamenőleg is. Megértettem és megbocsátottam. Sok minden pedig megoldódott. Hirtelen helyére kerültek a puzzle-darabkák. Az ADHD nagyon nagy szenvedésnyomást tud okozni, az ember egyre inkább kiszakítja magát a valóságból. És ha nem kezelik, komoly gond lehet ebből. Persze egyáltalán nem csak az ADHD-sokra jellemző ez a nyugtalanság és bizonytalanság, így mások is tudnak kapcsolódni ehhez a hőshöz.

Markánsan jelen van a könyvben a düh is, ami itt felhajtóerőként tud működni – segít feltárni, miért vannak a mintázatok. És bár ez a düh egész rendszerre irányul, van benne egyfajta feminista attitűd is.

Én folyamatosan dühöngök, épp amiatt is, hogy a nők emancipációjáról beszélünk, miközben a férfiakat ugyanúgy kéne emancipálni, nem kéne őket az út szélén hagyni. Az a gondom a feminizmussal, miközben abszolút drukkolok neki, hogy leegyszerűsít egy csomó mindent és megtölt olyan agresszióval, ami kizárja a párbeszédet. A nőiességet pedig nem definiálnám, hiszen minden nő máshogy nőies. Ugyanez igaz a férfiasságra is. Ha ezeknek a sablonoknak a széleit cseppfolyóssá tennénk, akkor nem rekesztenénk ki senkit, és jó sok ember életét megkönnyíthetnénk.

A szabadságról, ami szintén az egyik vezérmotívum, azt írta: azt jelenti, amikor az ember már megengedheti magának, hogy vállat von.

Mert már nem fontos kiállni és harcolni érte, mert már magától értetődő. Lejátszott meccs, így megmaradhatunk közömbösnek. Például már nem dicsérjük meg az apát, hogy segít a gyerek körüli munkában, mert az a normális. Vagy nem úgy beszélünk a terhességről és az anyaságról, mintha arról csak egy- vagy kétféleképpen szabadna érezni, mert aki nem így tesz, az rossz anya. Mintha össztársadalmi szinten nem szeretnénk elfogadni, hogy párhuzamosan többféle érzelem megfér egy emberben. A negatív érzelmek a nagyon pozitívak mellett. Azt hiszem, hogyha elfogadnánk, hogy nem kell valakit vagy valamit idealizálni ahhoz, hogy szeressük, akkor nagyon nagy szabadságot nyernénk, és nem is skatulyáznánk olyan gyorsan.

És a túl sok kompromisszumról mit gondol?

Van, amikor nincs jobb. A toleranciához mindenképp kell, éppúgy, mint az elfogadás. Persze az már más kérdés, ez a kettő hogyan viszonyul egymáshoz. Menekülteket tanítok, néha szóba kerül, mit jelentenek ezek a fogalmak. És hihetetlenül élesen kijön a különbség. Az elfogadásban benne van az együttérzés, együtt gondolkodás is. Benne van az a szabadság, amit adok a másiknak, hogy olyan legyen, amilyen. A tolerálásnak van egy negatív felhangja, mintha én feljebb állnék a másiknál. Inkább csak megtűröm, hogy ott legyen. Vannak persze helyzetek, amikor csak tolerálni lehet dolgokat, vagy azt sem. Berlinben az emberek nagyon törekednek arra, nehogy rasszisták legyenek. Ez a történelmi múltból is ered, mindenki erre van trenírozva. Azt viszont nem tanulták meg, hogy akkor mit kell csinálni, ha nem bírjuk elviselni a másikat. Bölcsődétől kezdve a tanult elfogadást látják, ám a valódi együttérzés kicsit elmarad. A menekültválság idején, 2015-ben például nagyon sokan szerveztek mindenféle gyűjtéseket. Jó volt látni. Mindez viszont megmaradt mozgalmi szinten, így nem tudott fennmaradni, kifulladt. A menekültválság viszont még mindig tart. Az emberek türelme a mindennapokban pedig fogyóban. Mert nem tudnak hogyan viszonyulni a merőben más kultúrkörből érkezőkhöz. Azokhoz a muszlim szomszédokhoz például, akik nagyon hangosak napnyugta után ramadánkor, mert végre ehetnek és bulizhatnak. A német szomszéd jó eséllyel nem fog becsöngetni hozzájuk, hogy megkérje őket, hogy egy kicsit halkabban legyenek, mert attól tart, hogy rasszistának nézik. Zavarni viszont zavarja a hangzavar. Nő a feszültség. Mert félremennek dolgok, hiszen az elfogadás nem azt jelenti, hogy a másiknak mindent szabad, és mindent elfogadunk, tolerálunk. Ez egy hamis látszattolerancia lesz csupán. Végül mindkét fél azt érzékeli, hogy nem nagyon tud egymással együtt élni. Közben az elfojtások miatt erősödik a szélsőjobb és a bevándorlásellenesség. Pár hónapja rám szóltak egy keletnémet kisvárosban, amikor a gyerekekkel zsemlét vettem, hogy németül beszéljek velük. Ez öt-hat évvel ezelőtt még nem történt volna meg.

+1 KÉRDÉS
Közösségi fórumokra kikerült, hogy Hodász András az első szerelme volt, és egyik főhősének, Endrének szolgált mintául. Mi a valóságalapja mindennek?

Nem ő volt az első, de tényleg nagyon fontos volt. Hodász Andrással mi valóban jártunk néhány hónapig, amikor én húszéves voltam. Régóta ismertük egymást, ám egyetem alatt jöttünk össze, egy évvel a szakítás után elment szemináriumba. Mostanra pedig nagyon jó barátok lettünk. Tudott róla, hogy beleírom a könyvembe, belső konfliktusaival, kirekesztettséggel, viszont Endre alakja már egy évvel azelőtt készen volt, hogy András kilépett a papságból. És figurájába több embert is belegyúrtam: azokat a mindenkori fiúkat, akik nem felelnek meg a társadalom által kijelölt – meglehetősen szűkösre szabott – férfiszerep-elvárásoknak, viszont sosem tanulták meg megfogalmazni, mire vágynak valójában, ezért hátat fordítanak: maguknak és azoknak is, akik szeretni akarják őket.