Kevés olyan energikus embert ismerek, mint Menczer Tamás. Ő az, aki a nap bármelyik szakaszában kész lenne beleállni egy jó kis kicsimezésbe, vagy addig hajlítgatni, gyömöszölni, körbevágni a valóságot, amíg az bele nem fér a hivatalos verzióba. Ez pedig meló, nem is kevés. Főként amióta az Orbán (mindkettő) által kiötölt narratívák már nyomokban sem tartalmazzák azt, amit mi a hétköznapjainkban megélünk. De Menczer nem az az ember, aki feladná. Ő feketeöves abban is, ha egy újságírót helyre kell tenni, mert nem azt kérdezi a rivális párt politikusától (!), amit a Fidesz kommunikációs igazgatója szeretne. Értjük, ugye: miközben a miniszterelnök és a NER alapemberei szinte sportot űznek abból, hogy mikor, hol, mire nem válaszolnak, interjút évek óta nem adnak nem-baráti médiumnak, mégis elvárják, hogy az általuk vegzált médium a Fidesz szája íze szerint faggassa ki az ellenfelet. És lehetőleg azt kérje számon, amit a Rogán-féle propaganda sütött ki elterelés gyanánt.
És mindezt milyen finoman, mennyi eleganciával: „Nem szégyellik magukat? Önök egy húszperces interjúban a Tarr-botrányról, a hazugságokról, és a Tisza-adóról nem kérdezték meg Magyar Pétert. Ne haragudjon, először ezt intézze!” Vagyis, ha jól értjük, Menczer szerint akkor illendő őt kérdésekkel zavarni, ha a sajtó amúgy már elvégezte a tőle elvárt házi feladatot. És vajon mióta érdekelt a kommunikációs igazgató az éles kérdéseket felvető, valódi újságírásban? Természetesen kizárólag azóta, hogy az úgynevezett valóságban nem ők állnak nyerésre, és bizony jól jönne, ha a negyedik hatalmi ágnak tekintett sajtó olyan állapotban lenne, amilyenben ők évekig nem akarták, hogy legyen.
Ezt a kifacsart gondolkodást is igazából csak Menczer tudja hitelesen képviselni. Ráadásul olyan irigylésre méltó vehemenciával. Vannak még hasonló, hegyet-völgyet felszántó emberek a NER univerzumában. Gondoljunk csak például Szijjártóra, aki évente kétszer is körülrepüli a bolygót, hogy elszórja a legfontosabb kommunikációs magvakat, amelyek persze olykor a távoli ruszki vidékeken teremtek, de ebbe most ne menjünk bele.
Néha azon töprengek, mi lenne, ha ezt a mérhetetlen energiát arra lehetne fordítani, ami nem elkendőzné, hanem jobbá tenné a mindennapjainkat. Ha egy ilyen pusztán elméleti felvetésnek egyszer lenne némi valóságalapja. Vagyis Menczert és a többieket nem önnön harciasságuk fényezése, nem a saját presztízsük, a jó pontok megszerzése érdekelné, amelyeket majd beválthatnak a mindent is látó főnöknél (netán az sem, hogy eközben még meg is gazdagodjanak), hanem az, amiért elvileg oda kerültek, ahova. Hol tarthatnánk, ha a mostani garnitúra, ez az összehízelgett emberanyag végre megtalálná a „szolgálat” és az „alázat” kifejezéseket a szótárban? És ha csak egy kicsivel jobban kormányoznának, mint ahogy azt szeretik elképzelni vagy épp hirdetni magukról.
És hogy meg is válaszoljam a címben kérdést: igazából nekem kellene szégyellnem magam az effajta naivitásért. Ezért a gyógyíthatatlan nyavalyáért.