Az úgy volt, hogy a jóember azt mondta a vasárnapi ebéd után: menjünk erdőre!
Kinézte a Spartacus tanösvényt. Spontán, gyorsan, legyen erdő. Épphogy valami került a hátizsákba, leginkább egy icetea tele aspartammal. Nem volt benne sok köszönet. Egy jó tanács: soha ne vigyenek ilyen löttyöt, csakis vizet.
Elindultunk az úton, előttünk egy másik pár haladt, na őket már az első kereszteződésnél elhagytunk. Szerintük a másik irányba kellett menni. Szerintünk nem. Mondjuk fél liter kólával indultak túrázni, úgyhogy mindenképp felkészültebbnek tűntünk a másfél literes aszpartamos szörnyetegünkkel. Mentünk-mentünk mendegéltünk. Csend volt.
Valamikor futóversenyt is rendezhettek errefelé, mert a kijelölt turistaúton, amit hűen követtünk, még rókás szalagok is segítették a helyes irányt. Voltak meredek részek és olyan helyek, ahol madárdal sem szólt, csak a szél dalolt. Felértünk egy hegy tetejére, és egy tiptop, fehér sapkás, makulátlan tiszta fehér ruhás csaj előkerült valahonnan, a hátunk mögül. Arra kért, hogy csináljunk róla fotót. Ő ugrándozott, én meg az összes képén megörökítettem az uramat is, aki egy fa mellett unatkozva rám várt.
Aztán mentünk tovább, megtaláltuk Jenő kunyhóját, ami szép ugyan, de az oldala mellett rengeteg elhasznált zsebkendő hevert. Számomra érthetetlen, hogy miért kell az erdőbe hátra hagyni a használt zsebkendőket. S tudom, hogy kizárólag nők a tettesek. Szerintem, ha erdőben járunk, akkor a természet vendégei vagyunk. Az erdő sem jön a lakásunkba, és szórja tele avarral a padlót. Ezért remek lenne, ha kis táblákkal jeleznék a nőknek, hogy az erdeink nem nyilvános vizeldék.
Majd haladtunk tovább, és hirtelen lovakat láttunk a pataknál, és igazából nem értettünk, hogyan kerültek oda a patás állatok, hiszen az út egy embernek is szűk volt bizonyos szakaszokon. Mint kiderült, két lány négy lóval indult neki annak az útszakasznak, amelyiken lfeleé haladtunk. Elképzelésünk sem volt róla, hogyan tervezték ezt az utat megtenni a lovakkal. Végül ők is úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. Egy ideig követtük őket, aztán voltak olyan szakaszok, ahol teljesen eltűntek, mintha nem is találkoztunk volna, mintha csak a képzeltünkben léteztek volna. Mindenestre sétáltunk tovább, és egyszer csak egy lejtősebb részhez érve balra egy keresztet pillantottunk meg, jobbra pedig emberek ültek bizonyos távolságban egymástól. Csend volt, némaság, és kezdetben megszeppenve, majd megszokva a különös szituációt, ott maradunk egy kicsit. Leültünk és hallgattuk a semmit az emberekkel. Egy idő után felálltunk és halkan, észrevétlenül próbáltunk távozni.
Összességében a kirándulás olyan volt, mintha valamilyen varázserdőbe cseppentünk volna, ahol bármi megtörténhet.
A Visegrádi-hegyek valójában megannyi titkot rejtenek.
Úgyhogy menjenek bátran a csodák után!
