A dél-afrikai Fokváros a világ egyik legszebb fekvésű városa, mivel konkrétan egy természeti csoda, a Tábla-hegy köré épült, a partjait pedig az Atlanti-óceán jeges hullámai mossák.
Akárhol is foglal magának szállást az, aki ide látogat, potom pénzekért – napi 10-20 ezer forintos áron – csodálatos panorámákkal szembesül, bármelyik irányba is néz a szobája ablaka.
Igaz, ehhez mondjuk nem árt, ha a tavaszi és nyári hónapokban érkezik, nem pedig akkor, amikor tél van, hiszen a sűrű köd - amit a helyiek csak asztalterítőnek hívnak -, hajlamos eltakarni a híres Lion’s Head csúcsot és a névadó, kilométereken át teljesen sík területet a hegy tetején.
A természeti csodákon, cápaketreces merülésen és a pingvineken felül ugyanakkor Fokváros számos történelmileg is érdekes látnivalót tartogat a turisták számára.
Igazi Z generációs utazóként ezeket már hetekkel az utazásom előtt egy Pinterest boardon kezdtem összegyűjteni. Aztán e-mailben kaptam egy ajánlatot egy egész napos fokvárosi túráról – mivel a technológia lassan már az ember gondolatait is hallja – mindössze körülbelül 18-20 ezer forintos áron, és az útitársammal együtt úgy gondoltuk, ez olcsóbb és jóval egyszerűbb megoldás a felfedezésre, mint az autóbérlés. Meg biztonságosabb is, hiszen Dél-Afrikában az Egyesült Királysághoz hasonlóan jobboldali a közlekedés.
Egy borongós, Afrikában téli júliusi reggelen tehát befutott a telefonomra egy üzenet Raytől, a Kongóból származó, de Dél-Afrikában élő idegenvezetőnktől, amiben arról tájékoztatott, hogy hamarosan megérkezik értünk. Néhány perccel később pedig valóban bepattanhattunk a szállásunk előtt lehúzódó kisbuszba néhány harsány, olasz turista mellé.
Mivel mi voltunk az utolsók, akiket az idegenvezetőnk felvett, egy éles fordulatot követően elkezdtük az egész napos túránkat, aminek az első állomása a város szívében rejtőző színes kis negyed, Bo-Kaap volt.
A színes szót nem véletlen használom a városrész leírására, hiszen az itt található házak a szivárvány minden színében pompáznak, Ray szerint pedig rendszeresen át is festik őket. Egy feltétele azonban van annak, hogy az itt lakók akár hetente új színre mázolják az otthonaikat: egyszerre két ház nem lehet ugyanolyan színű, mindig mindegyiknek különbözőnek, vagy legalább az adott szín egy más árnyalatának kell lennie.
Látszólag tehát egy vidám, már-már művészeti városnegyed ez, hasonlóan a Sao Paulóban található Beco de Batmanhez, csak kézműves portékákat árusító helyiek nélkül. Amikor viszont megálltunk egy kávékapszulákból épített, méretarányos kiselefánt mellett, Ray rövid történelmi betekintést nyújtott a negyed múltjába, ami nem volt mindig ilyen vidám.
Cape Malay bölcsője
Bo-Kaap története a 17. század végén kezdődött, azt követően, hogy Jan van Riebeeck, a Holland Kelet-indiai Társaság „vezetője” megalapította Fokvárost.
A hollandok ezt követően a gyarmati gazdaság működtetéséhez rabszolgákat hoztak többek között Délkelet-Ázsiából, Indiából és Afrika más országaiból. Ezek az emberek ugyanakkor nem önszántukból érkeztek, például a jobb élet reményében, hanem – állítólag - erőszakkal hurcolták el őket hazájukból azért, hogy az újonnan megalapított városban dolgoztassák őket.
A rabszolgák munkája a háztartásokban, a kikötőben, a farmokon és földeken nélkülözhetetlen volt, ennek ellenére csakúgy, mint minden más gyarmattartó ország esetében is, a társadalomban másodrendűként, kiszolgáltatottként kezelték őket, akiknek nem voltak jogaik.
Az évek során azonban ezekből a különböző származású rabszolgacsoportokból egy új, közös identitás formálódott ebben a városrészben, akik önmagukat „Cape Malay”-ként kezdték emlegetni. Tulajdonképpen arra utalva, hogy mindannyian valamilyen dél-ázsiai országból származnak. A kialakult közösséget ugyanakkor nem a közös sors vagy származás, hanem inkább az iszlám vallás tartotta össze, amit ugyan a hatóságok hosszú időn keresztül szigorúan tiltottak, de a Cape Malay tagjai titokban mégis eszerint éltek és tartották a szokásaikat.
Végül aztán1794-ben engedélyezték az iszlám gyakorlását és az első dél-afrikai mecset, az Auwal mecset megépítését, ami azóta is Bo-Kaap szívében áll és ami a helyiek által továbbra is használatban van, hiszen Bo-Kaap ma is főként muszlim közösségeknek ad otthont. A házak falait pedig részben emiatt jelenleg – az Izrael és a Hamas közt dúló háború miatt – Gaza és a palesztinok mellett kiálló, háborúellenes graffitik és falfestmények díszítik.
Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem rombolták porig
A sztori itt nem ér véget, mert a városnegyed izgalmas történelme az apartheid rendszer alatt új fordulatokat vett, miután az 1948-ban hatalomra került Nemzeti Párt arról rendelkezett, hogy a lakosságot faji alapon el kell különíteni. Ezt azt jelentette, hogy kijelölték, mely városrészekben élhetnek fehérek, és hol telepedhetnek le a fekete afrikai lakosok.
Ennek legkeményebb eszköze a Group Areas Act nevű törvény volt, ami lehetővé tette, hogy teljes városrészeket romboljanak le és emberek tízezreit rúgjanak ki az otthonaikból, majd telepítsenek valahová máshová pusztán a bőrszínük miatt. Mindezt alig 50 évvel ezelőtt; az 1970-es években.
Kis híján erre a sorra jutott Bo-Kaap is, amit ekkor Malay Quarter néven ismertek és – ennek köszönhetően – „színes” területként tartottak nyilván. És bár a besorolás végül megóvta a területet a teljes lerombolástól, de bélyeget nyomott az itt élő közösségre és elszigetelte annak tagjait. Hiszen a lakók csak a „színeseknek” fenntartott iskolákba járhattak, korlátozott munkalehetőségek álltak rendelkezésükre és állami támogatásokból sem jutottak erre a részre.
De hogy miért pompázik ma már Bo-Kaap a szivárvány minden színében?
Részben azért is, amiért Dél-Afrikát az apartheid rendszer bukását követően szivárványországként kezdték emlegetni.
A házak korábban az előírásoknak megfelelően a gyarmati rendszer és az apartheid alatt csak szürke és fehér árnyalatúak lehettek. Nem lehetett kitűnni, feltűnősködni, hivalkodni és nagyon vidámkodni sem. A rendszer bukása és Dél-Afrika első színesbőrű elnöke, Nelson Mandela megválasztását követően azonban beköltözött a vidámság a városnegyedbe, a házak falait pedig a helyi lakosok különféle színekre pingálták a szabadság és a függetlenség szimbólumaként. Meg azért is, mert nem szégyen „színesnek” lenni.
A Jóreménység-foka, Chapman’s Peak és a többi
A városnegyed rövid bejárása és Ray történelemóráját követően visszamásztunk a kisbuszba és elhagytuk Fokváros szívét, hogy további történelmi események nyomába eredjünk és közben olyan helyeket fedezzünk fel – ekkor már szakadó esőben – mint például a Jóreménység-foka.
Erről majd a következő cikkben írok.
