Tíz: tiszta víz. Pontosan ennyi esztendeje annak, hogy a nejemmel összehoztuk az első randinkat a Városmajori park melletti disztingvált kocsmában. Tudom, hogy a víz csak a rímkényszer miatt keveredik a mondókába (ahogy a kilencnek sem sok köze lehet Ferenchez, vagy a nyolcnak az üres polchoz), valahogy mégis szöget ütött a fejembe. Nem azért, mert itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba, hanem inkább azért, mert egy évtized pont elég idő ahhoz, hogy a másikba, a párunkba úgy nézzünk bele, mint egy áttetsző folyadékkal teli edénybe: nem túl sok titka maradt előttünk. Persze azért akadnak még mélyrétegek (lehet, hogy mégiscsak egy kút az az edény?), amelyek olykor még előttünk is ismeretlenek lehetnek. Bár egy jó feleség a maga kis lámpásával már mindenhová képes bevilágítani. Az enyém biztosan.
Elképesztő, hogy mennyi minden történt velünk ezen időszak alatt. Talán csak húsz és harminc között pörgött így az életem, zajlott le ennyi sorsfordító esemény. Elváltunk a korábbi társainktól, összeházasodtunk, szűk egy évig Európában utazgattunk, országot váltottunk, legalább háromszor költöztünk, túléltünk egy világjárványt, Dusival eljutottunk a magyar óvodától az osztrák gimnáziumig, vállalkozást alapítottunk, amit később el kellett engednünk, most pedig épp egy nem túl barátságos, de túlélhető betegséget próbálunk két vállra fektetni. Mindezek nagy része itt van a hét éve íródó tárcasorozatban is.
Most már azt is tudom, hogy semmi sem alakított annyit rajtam, mint a kapcsolataim. És szinte megdöbbentő, hogy hány arcomat (énemet?) ismertem meg ezek során. Hány Sanyival és Zsigával találkoztam a tükörben. Hiszen minden társ és szerelem más-más részemet erősítette fel vagy épp gyengítette meg. Voltam nyomozókat megszégyenítő módon féltékeny vagy épp közönyösen laza, mint aki nem is érti, hogy miért nem él mindenki szabad párkapcsolatban; voltam olyan, aki mindent megadott volna egy rendes, kiszámítható életért, máskor meg odavoltam a hétköznapokat felrobbantó kalandokért; voltam szenvedélyesen izzó, mint García Lorca és Antonio Banderas távoli rokona, máskor meg német könyvelőként morzsolgattam a perceket a magam kis könyökvédőjével. Mint egy puzzle, aminek meglévő darabjaiból csodák csodájára új és új képet lehet kihozni. Persze számos átfedéssel és ismert részlettel. Például egyik kapcsolatomban sem lettem szebb, és egyik sem tüntette el a dadogásomat, azt viszont már befolyásolta, hogy mennyire legyen észrevehető. A nyugodt, kiegyensúlyozott háttér például minden logopédusnál jobbat tesz.
A nejem, úgy érzem, a legjobbat hozza ki ebből a sok énből: a vállalkozót, a nyitottat, azt, aki kihívásnak tekinti az életet, és nem megpróbáltatások sorozatának. Már abban a korban járok (ötven plusz), amikor sokan imádnak panaszkodni. Testileg, lelkileg, anyagilag. Néhányan úgy is gondolják, hogy ilyenkor már kell is, mert hozzátartozik az élet mélyebb megtapasztalásához. Akinek nincs combos sérelmi listája, nem is élt igazán. Itt szaggat, ott nyilall; igazából már rég nyaralót kellett volna vennem, hogy oda járjunk ki hétvégente; nem is értem, mások, hogy képesek elviselni ezt a rettenetes magányosságot, nézd csak meg, délig csak százan lájkolták a posztomat. És így tovább, és így tovább...
Azért nem teszek úgy, mintha nekem nem lenne hiányérzetem. Örültem volna, ha eggyel több regény került volna ki a kezem alól (el is jött az ideje, hogy befejezzem a harmadikat), de szerencsére sem az olvasók, sem a fakuló hírnév nem dörömbölt az ajtón, hogy hol késik a nagy mű az éji homályban. Cserébe megtanultam az írás öröméért írni, és elengedni minden létező vagy kitalált elvárást, amivel olykor szerettem nyomasztani magam. Ráadásul annál regényesebb volt mindaz, ami idekint történt velem, s ami most szépen beszivároghat a lapokra. Nem is értem, hogyan tudtam gyereknevelésről írni például Dusi előtt, hogyan tudtam visszaadni egy mindent átíró betegséget a rák előtt. Mintha csak illusztrációk lettek volna a szavak.
Tíz év a nejemmel, és bizonyos fogalmak egészen más megvilágítást kaptak. Egészen másként gondolkodom a sikerről (a Nobelről és hasonlókról álmodozó kamaszverziómnak ezt kicsit nehezen magyaráznám el, mert ő még a „mindent vagy semmit” elvében hitt), a kitartásról, önmagam szemléletéről. Most már eleve ódzkodom a szélsőségektől: gyanús a minden és a semmi is. Nem értem, amikor valaki határtalan szenvedélyekről papol (ugyanabból az ezer szóból írt ponyva kínál csak ilyet), vagy társas magányról, amelyen nem lehet változtatni. Miért is nem? A megdolgozott életben hiszek, mondanám az én kamaszomnak. Amin ugyanúgy nyomott hagyott a múzsák önfeledtsége, de a közben használt „szerszámok” is: ezért sem tökéletes, még távolról sem. De kézhez áll, hozzám simul.
És igen, csöndben készülök a következő tízre. Néhány dolgot még meg kell ugrani ezért, de ha a világ kitart, akkor én biztos nem adom alább. Mert még mindig nem találtam annál tisztább örömet, mint amikor új napra ébredek, és fogalmam sincs, hogy mit hoz elém. Adóhivatalt vagy strandot? De hát végül is nem mindegy?
