Az „Érzelmes utazás” Fejtő Ferenc egyetlen, szépirodalminak nevezhető műve. Könyve címét azért plagizálom, mert Fejtőhöz nehéz érzelmek nélkül viszonyulni. Nemcsak a kortársakra gondolok, bár rájuk is. A híres barátságokon túl támadtak körülötte negatív érzelmek is. Szántó Judittal, József Attila élettársával őszintén utálták egymást, és ez erősen befolyásolta Szántó Judit későbbi emlékezéseit. Féja Géza is elfogadhatatlan indulattal ítélte el, amikor Fejtő az „osztályellenes izgatásért” rárótt börtönbüntetés elől inkább Franciaországba emigrált. Nem átallotta őt a szélsőjobb modorában „Fejtő-Fischlnek” nevezni, akinek „pusztulnia kell a magyar életből”. De Fejtő életművének tárgyilagosabb tudományos elemzői sem maradtak iránta érzelmileg közömbösek. Így volt ezzel már Agárdi Péter is – aki a szocializmus viszonyai között 1982-ben elsőként, ha kritikusan is, de „rehabilitálta” Fejtőt –, és a többi tanulmány, tisztelgés vagy interjú szerzője is.
Mert Fejtő Ferenc elemzői és esszéírói tehetsége, kulturális és történelmi jelentősége mellett szeretetre méltó, érdekes, vonzó személyiség is volt. Baloldaliságának nem ellentmondva a legjobb polgári erényeket mutatta fel: a nyitott érdeklődést, a minden gondolatát megfényesítő humanizmust és történelmi optimizmust, s még szomorúbb tépelődéseiben is derűt, önreflexiós képességet, ma divatos szóval „szuverenitást”.
Már az említett Érzelmes utazásban is „polgárnak” nevezi magát, akinek vannak konzervatív, liberális és baloldali nézetei is. Életét és kapcsolatait éppen az értékek integrálására való törekvés határozta meg. Tisztelője a konzervatív nacionalista de Gaulle-nak, barátja a liberális Raymond Aronnak, részese a nemzetközi szociáldemokrácia megújulásának, „A magyar tragédia” című tanulmányához a baloldali egzisztencialista Jean-Paul Sartre ír előszót.
Sok barátja volt, de legnagyobb élvezettel köztudomásúlag a nők – számos nő – társaságát kedvelte. Nőbarátsága, kortól független szerelmes természete legendás, annak ellenére, hogy háborús naplójában akadnak undokul antifeminista megjegyzések is, ami miatt ma is fújok rá. Ezek az emancipációs fenntartásaim persze semmivé foszlottak, amikor 2007–08-ban személyesen is találkoztam vele. Valamelyik budai szálloda teraszán kávéztunk, és miközben politikai tanácsokat fogalmazott meg, természetesen nekem is, mint minden nőnemű lénynek, hevesen udvarolt. Ez kb. 8 percig tartott, míg át nem terjedt az érdeklődése a felbukkanó pincérnőre. Majd két, az utcán sétáló lányra, és így tovább.
Végképp nem illett a munkásmozgalmi baloldali hagyomány hivatalos Panteonjának heroizált, önfeláldozó, aszkéta forradalmárrá maszkírozott hősei közé. Ha valaki nem volt aszkéta, hát ő aztán nem. Ez külön rokonszenvessé tette.
De mégis ott van abban a bizonyos baloldali Panteonban. Ezért Fejtő körül nemcsak érzelmes, hanem nagyon is értelmes, racionális utazást is érdemes tennünk. Hiszen megélte mai dilemmáink korai változatait. Hogy liberalizmus és szociáldemokrácia összeférhet-e? Hogy egy mindennél nagyobb, közös veszély idején van-e „népfrontkényszer”, és ebben együttműködhetnek-e konzervatívok, liberálisok, baloldaliak, vagy a „tiszta” ideológiai megoldásokat kell keresni értékekben, világnézetekben, politikai csoportosulásokban és szereplőkben? Hogy hogyan nézzen egy következetes és úgymond internacionalista baloldali – vagy akár egy liberális világpolgár – a nemzeti identitás kötőerejére, és azokra, akiknek ez a legfőbb világnézeti iránytű?
Lélek a betűben – Doros Judit kapta a 2025-ös Fejtő Ferenc-díjatÉn természetesen a hozzám közelálló tanulságokat emelem ki az életműből. Mások másra juthatnak. Mit mond nekem Fejtő?
Fejtő a progresszió fő ellenfelének a tekintélyelvű, elnyomó hatalmakat tekintette. „Nyugatnak” azt nevezte, aminek fő sodra másfele tart. Azt, amit minden bajával együtt „szabad világnak” szoktunk nevezni, szemben a nem-szabad világgal. Ezért volt akkor is a szovjet rendszer elutasítója, amikor a baloldalon erről sokféleképpen vélekedtek. Mi is erről beszélünk, amikor Magyarország morális és politikai helyét a Nyugaton látjuk, és ennek biztosítását tartjuk most a legfontosabb sorskérdésnek, sok más mellett ezért állunk kibékíthetetlen ellentétben a kormánnyal.
Fejtő átélt igazi népfrontkényszereket – például az önkény legdurvább megjelenésével, a hitlerájjal szemben, a francia ellenállás idején. Amikor együtt kellett működni mindenkivel, akivel közös volt az ellenfél. Látta és helyeselte – részt is vett benne – a konzervatív de Gaulle-tól a kommunistákig terjedő közös ellenállást. De ami nehezebb, elfogadta azt is, hogy ennek a mozgalomnak akkor de Gaulle az első embere. Látta, hogy nem egy baloldali világforradalom győzi le a „rossz” oldalt, bár korábbi önmagának ez nyilván jobban tetszett volna. Kényes volt a világnézetére, de pragmatikusnak vallotta magát, és fontossági sorrendet állított. Nem mosta össze a fasisztoid, kirekesztő jobboldalt a legalább részben demokratikussal.
A magyar baloldal még nem találta ki, pontosabban nem egyformán találta ki, mit kezdjen ma az ilyen helyzettel. Én hallgatnék Fejtőre.
Neki mindez annyiban könnyebb volt, hogy baloldali világnézetétől eleve nem tartotta idegennek a nemesen konzervatív, és főleg a liberális értékeket. Ma a baloldalon folyamatos vita tárgya, hogy a liberalizmus ellenség vagy szövetséges. Sajátos, hogy éppen most, amikor mindkét világnézetet egy magát antiliberálisnak valló rendszer fenyegeti, akár a felszámolással is. Az újbaloldal amúgy rokonszenves köreiben is szitokszónak vagy gúnynak számít a kilencvenes években és a kétezres évek elején használt „balliberális” vagy „szoclib” terminus, és az ilyen kormányokról eleve úgy tartják: feladták a baloldaliságot.
Az újságírás svájci bicskájaFejtő ezzel szemben rokonszenvezett ezekkel a kormányokkal – egy ideig még Orbánnal szemben is azért volt megbocsátóbb, mert még mindig hitt liberális gyökereiben. 1998-ban rá nem jellemző naivitással azt nyilatkozta: „Azt csak remélni merem, hogyha esetleg itt valóban ilyen sötét fideszes üzelmek voltak, azok csak Orbán tudta nélkül történtek.” (2005-ben, a baloldalt a nemzetre rontással rágalmazó tusnádfürdői beszéd idején már ilyen illúziói nem voltak, és „Történelmi lecke Orbán Viktornak” című írásában végleg és nyilvánosan konfrontálódott Orbánnal.)
Fejtő mást látott a liberalizmusban, mint a baloldal mai, antiliberális irányzatai. Tudniillik nem elsősorban a gazdasági kérdések foglalkoztatták, nem bocsátkozott bele tehát részletesen a piac feltétlen vagy korlátozott szabadságának vitájába, pláne nem a neoliberalizmus politikájába, ami valóban ellentmond a baloldal társadalmi törekvéseinek. Számára a liberalizmus elsősorban közjogi, emberjogi, kulturális kérdés, a jogállamiság és a pluralizmus, az állampolgári szabadság, a tolerancia záloga. Már 1936-ban úgy fogalmazza meg a Szép Szó ars poeticáját, hogy abban megfontolják a szintézis lehetőségét „a humanizmus, a reform, a liberalizmus, a szocializmus eszméi” között. (Ezt a mai, szociáldemokrata Népszava is elmondhatná magáról.)
Később, „A század utasa” találó címet viselő kötetében így jellemzi magát: „Politikailag középre helyezem magam (...) megreformált, modernizált szociáldemokrata platformra.” Egyszerre vallja magát „liberálisnak, mert hiszek a sajtó, a gondolat, a vállalkozás – természetesen nem korlátlan – szabadságában”, és „szocialistának, mert hogyan is képzelhető el modern társadalom olyan erős állam nélkül, amely képes megvédeni a rászorulókat, és képes gátat vetni a túlságosan nagy egyenlőtlenségeknek”.
Nekem ez tetszik.
De ami nálunk most ennél aktuálisabb, az az akár nacionalistának is nevezhető, színpadiasan zászlólengető, sujtásos atillát viselő, jobboldali kultúreszményeken nevelődött, de nyugatiasabb, demokratikusabb, működő országot ígérő konzervativizmushoz, magyarul az új párthoz való viszony. Azt persze nem tudjuk, Fejtő hogy vélekedne erről. De azt igen, hogy noha sem világnézetében, sem kulturális ízlésében sem volt nacionalista, figyelmeztetett: „a nemzet alapvető realitás, megkerülhetetlen a modern korszakban is, az egyén identitásának egyik fő eleme”.
Történelmi okokból, Orbánék által kihasznált és gerjesztett módon ez különösen igaz Magyarországon. Ezért érdemes elgondolkodnunk azon, lehetne-e, egyáltalán kellene-e, és miért kellene nagy tömegeket megmozgatni a nemzeti szimbólumok és hivatkozások érzelmi ereje nélkül. Természetesen nem a bezárkózó, visszafelé mozduló orbáni nemzetfogalom jegyében, hanem éppen vele szembeállítva egy nyitott, haladni, modernizálódni akaró nemzet eszményét. Nem Wass Alberttel és nem is Horthyval, ebben továbbra is fel kell vállalni a vitát, hanem Petőfivel, a reformkoriak „haza és haladás” jelszavával.
Göncz Árpád, aki szintén a maga szerethető, emberi módján volt liberális és szolidáris baloldali is, ezt mondta Fejtőről: „Ma, amikor Magyarországon a szociáldemokrácia megújulása és korszerűsítése politikai szükségesség, Fejtő írásai alkalmas kiindulópontul szolgálnak.”
Hát akkor, mire várunk? Ha már „érzelmes utazás”, használjuk Fejtőt politikai bédekkerként XXI. századi útjainkhoz is! És ha kerülőutak, túl hosszúnak tűnő kanyarok szükségesek ahhoz, hogy kijussunk – Fejtő könyvcímét használva – ebből a „magyar tragédiából”, ha váratlan útitársakkal, idegen túravezetőkkel kell mennünk, Fejtő bédekkere nem hagyja feledtetni, hogy a végén, a kerülőutak után hova kellene eljutnunk. Hiszen egy másik tanulmánya ezt a címet viseli: „Mégiscsak a szociáldemokrácia”.
Elhangzott 2025. augusztus 29-én a Fejtő Ferenc-díj átadásán a budapesti Szent István parkban.
