Az alkalom, amely miatt ma összegyűltünk, a 2025-ös Fejtő-díj átadása. Az első gondolat, ami Fejtő Ferencről eszünkbe jut, minden bizonnyal a hűség: a haláláig hűséges volt Magyarországhoz – annak ellenére, hogy 1938-as perbe fogásától Nagy Imre 1989-es újratemetéséig nem tette a lábát magyar földre -, és ugyanilyen hűséges volt az újságíráshoz, meg a saját szociáldemokrata meggyőződéséhez: csupa olyan érték, ami a Népszava kollektíváját is jellemzi. Hűséges volt természetesen magához a Népszavához is: itt kezdte a pályáját, és jelképesen itt is fejezte be 2005-ben, örökös tiszteletbeli főszerkesztőként.
Illő és méltó tehát, hogy a szerkesztőség 2006-ban alapított díja az ő nevét viselje. Ezt a díjat minden évben azon munkatársunk kapja meg, aki a névadó szellemiségéhez méltó munkájával a leginkább kiérdemelte. Sok kitűnő szerző közül mindig nehéz a legérdemesebbet választani, de arról aligha fogunk hosszasan vitázni, hogy ebben az évben az elismerés olyan újságíróhoz kerül, akinek a munkássága hézagmentesen illeszkedik Fejtő Ferenc szellemi örökségéhez.
Nem hangzik jól, ha egy kolléganőről azt mondjuk, utolsó mohikán, Doros Juditot azonban nehéz másképp bemutatni: egy kiveszőben lévő újságíró-típus utolsó képviselőinek egyike. Oldschool vidéki tudósító egy olyan korszakban, amikor a szerkesztőségek egyre kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy vidéki tudósítói hálózatot tartsanak fenn, és klasszikus riporter egy olyan közegben, ahol a riport (idő)igényessége és alapossága egyre inkább anakronizmusnak számít. Az a fajta hírlapíró, aki oda akar menni a helyszínre, ahol a történetei játszódnak, és meg akarja ismerni azokat az embereket, akikről ír, ráadásul a képessége is megvan hozzá, hogy beszédbe elegyedjen velük és a bizalmukba fogadják, mert már az első szavaiból leveszik, hogy felkészült, tisztességes és őszinte. Ez néhány évtizede még úgyszólván magától értetődőnek számított volna, ma viszont különlegesség: ennyit változott a világ, és benne az újságírás egy emberöltő alatt.
Régen egy tudósító egy-egy nagyvárosért vagy legfeljebb egy-egy megyéért felelt. Azok a boldog idők már elmúltak: Doros Judit működési területe és figyelme egész Észak-Kelet-Magyarországra ki kell hogy terjedjen. A mai sajtó sajátosságaiból adódik, hogy nem csak a Népszava-vásárlók köszönhetik neki, hogy van képük róla, mi történik abban a régióban, hanem a lapunkból átvett és a médiát körbejáró információi nyomán az egész ország. Ezen az országrésznyi területen jóformán egyedül képviseli az országos sajtót, ami már önmagában is embert próbáló helyzet és feladat. Ő azonban nem egyszerűen csak a tudósítói funkciókat látja el példaszerűen, hanem sokkal többet nyújt annál az olvasóknak: irodalmi igényű írásokban dokumentálja a vidéki mindennapokat.
A tudósító az újságírás svájci bicskája. Mindenhez érteni kell: belpolitikához, gazdasághoz, sporthoz, kultúrához, tényfeltáráshoz. Doros Judit azonban még valamihez ért: képes a kisember nézőpontjából megmutatni és átélhetővé tenni a hétköznapokat. Neki ehhez különleges tehetsége van: írásainak olvasása közben úgy érezzük, mintha mi is ott ülnénk abban a konyhában, ahol a XXI. századi szegény emberek szegényes ebédje fő, érezzük az illatokat, az ízeket, a rosszul szellőző otthonok szagát. Lélek van ezekben az írásokban, és együttérzés – szolidaritásnak is mondhatnánk -, de soha nincs bennük leereszkedés, gőg vagy ítélet.
Egy fiatalabb munkatársa, aki a pályája számos állomásán együtt dolgozott Doros Judittal, azt mondta róla: sokat segített neki gyakornokként, tudósító kollégaként, és később szerkesztőként is; hálás neki azért, hogy jobb újságíró, jobb tudósító és jobb szerkesztő lett belőle. Ennél nagyobb dicséret talán csak egy van az újságírásban: az, hogy minden sorát, minden apróbb-nagyobb cikkét élvezet olvasni. Ezért a teljesítményért kapott már Magyar Sajtódíjat, Minőségi újságírásért díjat, Népszabadság díjat, Paul Lendvai díjat – most a Fejtő Ferenc díj is a lehető legméltóbb helyre kerül nála.
Elhangzott 2025. augusztus 29-én a 20. alkalommal átadott Fejtő Ferenc-díj átadóján.
