Doros Judit, a Népszava belföld rovatának a munkatársa, lapunk kelet-magyarországi tudósítója kapta a 2025-ben huszadik alkalommal átadott a Fejtő Ferenc-díjat. Az elismerést minden évben a Népszava azon munkatársa kapja, aki néhai tiszteletbeli főszerkesztőnk szellemiségéhez leginkább méltón végezte tevékenységét. A 2006 óta odaítélt elismerés névadója, Fejtő Ferenc az 1873-ban alapított lap egykori újságírója és tiszteletbeli főszerkesztője. Az első díjazott a 2015 januárjában elhunyt Andrassew Iván volt.
- Olyan szerzőről beszélünk, amilyennel kevéssel találkozhatunk a szakmában: minden műfajban otthon van. Mindannyiunknál jobban ismeri az ország, az emberek életét, érzi és érti a hétköznapok nehézségeit, de legalább ennyire az örömeit is. Márpedig ez a szakma talán legnehezebb területe; úgy írni, hogy az belülről szóljon, ne legyen hamis, hogy aki olvassa, azt fogalmazza meg magában: ez rólam szól, én is írhattam volna – mutatta be méltatásában Doros Juditot Németh Péter, a Népszava főszerkesztője.
Hargitai Miklós azzal vette át a szót a maga laudációjában: nem hangzik jól, ha egy kolléganőről azt mondjuk: utolsó mohikán. Doros Juditot azonban nehéz másképp bemutatni: egy kiveszőben lévő újságíró-típus utolsó képviselőinek egyike. Lapunk publicistája, volt főszerkesztő-helyettese arra hívta fel a figyelmet: Doros Judit azt csinálja, ami néhány évtizede még úgyszólván magától értetődőnek számított, ma ma viszont különlegesség. Meg akarja ismerni azokat az embereket, akikről ír, ráadásul a képessége is megvan hozzá, hogy beszédbe elegyedjen velük és a bizalmukba fogadják, mert már az első szavaiból leveszik, hogy felkészült, tisztességes és őszinte. Írásainak olvasása közben úgy érezzük, mintha mi is ott ülnénk abban a konyhában, ahol a XXI. századi szegény emberek szegényes ebédje fő, érezzük az illatokat, az ízeket, a rosszul szellőző otthonok szagát. Lélek van ezekben az írásokban, és együttérzés – szolidaritásnak is mondhatnánk –, de soha nincs bennük leereszkedés, gőg vagy ítélet.
A díj átadását megelőzően Lendvai Ildikó, az MSZP volt országgyűlési képviselője, lapunk rendszeres szerzője Fejtő Ferenc alakját méltatta, mondván, ő volt az, aki megélte jelenkori dilemmáink korai változatait, vagyis hogy összeférhet-e a liberalizmus és szociáldemokrácia, és hogy egy mindennél nagyobb, közös veszély idején van-e „népfrontkényszer”, és ebben együttműködhetnek-e konzervatívok, liberálisok, baloldaliak, vagy a „tiszta” ideológiai megoldásokat kell keresni értékekben, világnézetekben, politikai csoportosulásokban és szereplőkben. Fejtő Ferenc a progresszió fő ellenfelének a tekintélyelvű, elnyomó hatalmakat tekintette, „Nyugatnak” azt nevezte, amit minden bajával együtt „szabad világnak” szoktunk nevezni, szemben a nem szabad világgal.
- Mi is erről beszélünk, amikor Magyarország morális és politikai helyét a Nyugaton látjuk, és ennek biztosítását tartjuk most a legfontosabb sorskérdésnek, sok más mellett ezért állunk kibékíthetetlen ellentétben az Orbán-kormánnyal – hangsúlyozta a volt parlamenti képviselő. Emlékeztetett arra is, hogy Fejtő Ferenc mást látott a liberalizmusban, mint a baloldal mai, antiliberális irányzatai. Nem elsősorban a gazdasági kérdések foglalkoztatták, számára a liberalizmus elsősorban közjogi, emberjogi, kulturális kérdés, a jogállamiság és a pluralizmus, az állampolgári szabadság, a tolerancia záloga.
- Azt gondolom, hogy ma a mi dolgunk az, hogy legyünk büszkék arra, hogy ismerhettük és tanulhattunk tőle, mint az elmúlt század egyik legnagyobb formátumú magyar személyiségétől. Fejtő Ferenc neve örökre bevésődött a nagy magyarok panteonjának márványfalába – vonta le a következtetést beszéde végén Kocsis András Sándor, a KAS könyvkiadó tulajdonosa, Fejtő Ferenc portrészobrának alkotója.
