„Egy olyan amerikai adminisztrációval dolgozunk, amely egy rendszerbomlasztó kereskedelempolitikát művel, mindig lehetnek új követelések”

Donald Trump amerikai elnök és Ursula von der Leyen júliusban Skóciában bejelentette egy vámtarifa-megállapodást, múlt héten született egy keretmegállapodás a részletekről, azóta Donald Trump új követeléseket is belengetett. Hol tartunk az Egyesült Államok és az EU közötti kereskedelmi tárgyalásokban?

Skóciában egy nagyon instabil megállapodás született, az Európai Uniónak bármikor készen kell állnia arra, hogy reagáljon, ha az USA nem tartja tiszteletben annak feltételeit, vagy ha az USA új kérdéseket vet fel. Amit én hibának tartok, hogy nem alkalmazták az úgynevezett gazdasági kényszerítés elleni eszközt. Ez lehetővé tette volna a gyors reagálást, bizonyos fenyegető lépések esetén, de a tagállamok nagyon tudatosan úgy döntöttek, hogy ezt nem engedik a Bizottságnak. Ezzel együtt úgy érzem, hogy a Skóciában elért megállapodás nyilvánvalóan nem volt ideális, de valószínűleg a legjobb megállapodás, amelyet abban a pillanatban elérni lehetett.

Úgy tűnt, hogy egyes tagállamok gyors megállapodást akartak, mások készek lettek volna ellenlépésekre, mi a véleménye arról, végül miért nem támogatták a tagállamok az EB-t?

Két tényező vezetett ahhoz, hogy a tagállamok haboztak erősebb eszközöket adni az EB-nek. Az egyik a geopolitikai helyzet, megpróbálják megtartani  az Egyesült Államok támogatását az ukrajnai háborúban, néhány tagállam attól tartott, hogy a kereskedelmi konfliktus eszkalálódása kontraproduktív lehet. És természetesen mindig ott volt az aggodalom, hogy a kereskedelmi háború kicsúszhat az irányítás alól, ezért jobb lenne a tárgyalási lehetőségekre koncentrálni. Ezzel együtt ez az egyik leggyorsabb és legátfogóbb vámmegállapodás, amelyet bármely ország kötött.

Mit gondol a magyar kormány kritikájáról, hogy az Európai  Bizottság tárgyalási stratégiája nagyon rossz volt?

Ellentmondásosnak találom, amit mondanak, júliusban azt sugallta Szijjártó Péter, hogy az Európai Uniónak nagyon gyorsan kellene lépni, akár egyedül is, augusztusban azt mondta, hogy a megállapodás kiegyensúlyozatlan, mert az Európai Unió 0 százalékra csökkentette az Egyesült Államok által alkalmazott 15 százalékos vámot. Mindenesetre a Európai Bizottság folyamatosan kapcsolatban volt a tagállamokkal, és nem állapodott volna meg 15 százalékban, ha nem jelezték volna a tagállamok, hogy ez a lehető legjobb eredmény, amit elérni lehetett. Az autóiparban például a 15 százalék alapvetően ugyanaz a vámtétel, amelyet az Európai Unió többi versenytársára is alkalmaznak.

Az augusztusi közös nyilatkozat úgy szól, csak akkor lesz alacsonyabb az autókra kivetett vám, ha kölcsönösen elismerik egymás szabványait. Mik ezek a szabványok?

Ez egy olyan téma, amelyről már régóta tárgyalt az Egyesült Államok és az Európai Unió. A közös nyilatkozatban szövege a viszonosság elvén alapul, tehát nem arról van szó, hogy az Európai Unió egyoldalúan elfogadja az Egyesült Államok szabványait. A biztonsági szabványok szintje kompatibilis, lehetséges a kölcsönös elismerés. Mindig volt némi vonakodás, főleg az amerikai szabályozó hatóságok részéről, és további munkára van szükség, de ez egy pozitív fejlemény. Bármilyen ilyen kölcsönös elismerést a Tanácsnak és a Parlamentnek is jóvá kell hagynia, és biztos vagyok benne, hogy nem fogadnák el, ha gyengülnének a biztonsági előírások. A környezetvédelmi szabványok egy másik kérdés, és ez sokkal nehezebb is lesz, az Európában alkalmazott szabályok általában jelentősen szigorúbbak, mint az Egyesült Államokban. Bár például Kaliforniában nagyon szigorú környezetvédelmi előírások vannak érvényben.

Egy másik fontos téma a mezőgazdasági import kérdése, ebben is már régóta folynak a viták az Egyesült Államok és az Európai Unió között a különböző egészségügyi előírásokkal kapcsolatban. Az európai termelőknek elég sok problémájuk van az Egyesült Államokba történő tejipari exporttal kapcsolatban. Míg az EU-nak fontos a növekedési hormonokkal kapcsolatos jogszabályok vagy a GMO-k kérdése. Semmi nem utal arra, hogy az Európai Unió vagy az Egyesült Államok készen állna gyökeres változásra.

Ez azt jelenti, hogy egyes területeken gyors megállapodás születhet, míg más területeken a részletek kidolgozása sok-sok évig elhúzódhat?

Aminek gyorsan meg kell történnie, az a törvényjavaslat vámkomponense. A Bizottság benyújtotta a javaslatot a Tanácsnak és a Parlamentnek, a lehető leggyorsabban el kellene fogadnia. Az Egyesült Államok végrehajtja a megállapodásból a maga részét ezzel párhuzamosan. De a szabályozási jellegű kérdések szükségszerűen összetettek. Megkövetelik a két oldal szabályozó hatóságai közötti egyeztetéseket, nyilvánvalóan időre lesz szükség, és szerintem ez is az oka annak, hogy ez sokkal nyitottabb formában szerepel a közös nyilatkozatban.

A EB azt állítja, hogy a megállapodás stabilitást jelent, de ezekkel a nyitott kérdésekkel mennyire kiszámítható a helyzet?

Egy olyan amerikai adminisztrációval dolgozunk, amely egy rendszerbomlasztó kereskedelempolitikát művel, tehát a stabilitás mindig relatív, és mindig lehetnek új követelések. A Tanács nagy hibát követett el, amikor az Egyesült Államok megkezdte a fenyegetőzését áprilisban, kijelenthették volna, hogy ami történik, az kényszerítés, és a tagállamok támogatják az Európai Bizottságot abban, hogy megindítsa a gazdasági kényszerítés elleni eljárást.

A tagállamok már nagyon közel álltak ahhoz, hogy megállapodjanak az eszköz aktiválásáról, mivel néhány kulcsfontosságú ország, például Németország, kezdett kissé ebbe az irányba mozdulni. De aztán jött a megállapodás az Egyesült Államok és Japán között, ahol az autókkal kapcsolatos kompromisszum után 15 százalékos megállapodás született, és ekkor a tagállamok úgy vélték, hogy ugyanezen az alapon kell megállapodni nekünk is minél előbb. Most azonban látjuk, hogy a helyzet továbbra is instabil, de

Ha az Egyesült Államok exportkorlátozásokat alkalmaz vagy importvámokat vet ki az Európai Unió digitális szabályozására vagy adóira válaszul, amivel most fenyegetnek, akkor ezt kényszerítésnek kell tekinteni. Valójában ez egy szinte klasszikus példa arra, hogy mi minősül kényszerítésnek a közjog és a nemzetközi jog szerint.