Azt a verziót hamar elvetettük, hogy Dusit megkímélve, nem mondjuk el neki az igazat, vagy csak ködösítünk. Erőn felőli konspirációt kívánt volna, és most máshol is szükség van az energiára. Megosztottuk hát vele azt, amit mi is tudtunk. A rák komoly betegség, halálos ugyan, de túl lehet élni. A szűk környezetünkben is számtalan jó példa van erre: nagymamám mindkét mellét elveszítette, de nyolcvanhat évig élt; az anyósom a leukémiával harcolt meg, ennek is lassan tíz éve. És az apámat sem a prosztatarák vitte el, jó úton volt a gyógyulás felé, amíg az aneurizma közbe nem szólt. Szóval messze nem lehetetlen dolog ez, lesz csúnya oldala is, de túljutunk rajta.
Könnyedén, szinte már túl könnyedén reagált. Mintha csak a lábam tört volna el. De a nejem és én is kihallottam a hangjából a természetellenes csengést. Valamit, amit nem képes felfogni (akkor még nekünk sem ment túl jól), viszont félelemmel tölti el. Meg tudtam érteni. Igazából ezért is tartottam egy kicsit a beszélgetéstől. Hasonló korú gyerekként ugyanis én irtóztam a betegektől és a kórháztól. A nyolcvanas évek Romániájában a kórházakat olyan átható klór- és gyógyszerszag járta át, amelybe belekeveredett a meggyötört testek, a mindenféle nedvek és a rettegés párája; elég volt ebből egy szippantás, hogy azonnal menekülőre fogjam. Ráadásul minden beteg abban a lehetetlen csíkos pizsamájában lófrált. Ezért sem vettem túl jó néven, amikor én is hasonlót kaptam ajándékba karácsonykor. Még jó, hogy valami kórságot nem csomagoltak bele.
A betegség teljesen ellentétes volt a gyermekkor minden pillanatával. Egy torzó a legszebb szobrok termében, egy öngól a sorsdöntő meccsen, egy kisiklott vonat a felújított pályán. Kinek kell ez? Mi közöm van nekem ehhez? Amikor megérkeztem a kolozsvári nagyszüleimhez, nagymama még aznap körbevitt a szomszédokon, hogy lássák mennyit nőtt az unoka. Toroczkay bácsit is meglátogattuk, akit akkor már az ágyhoz szögezte valami, talán agyvérzés vagy más nevenincs kórság. A szobának olyan pállott szaga volt, mint a végképp megállt időnek. És még egyéb aljas szagok is keringtek benne. Ameddig lehetett, visszatartottam a lélegzetem, és csak a fejemet használtam a kérdések megválaszolásához. Kétségbeesetten pillantottam az ablakra, ahol várt a jószagú világ a maga teljességével.
A bécsi AKH, ahová járunk, ha a szagokat nézzük (pompás képzavar), akkor nem is igazán kórház. Mintha nem akarná elzavarni az élet illatait. Ezt erősíti, hogy van benne Starbucks, élelmiszerbolt, kis pizzázó és étterem, de még bankfiók is. Nem beszélve a keresztény, zsidó és muszlim imahelyekről, ha valakinek sürgősen meg kell beszélni valamit a feljebbvalójával. Mint egy kisebb város. A kórtermekben és a folyosókon zokniban mászkálnak a betegek (nem csíkos pizsamában), és én bizony bátran ennék a földről, ha a sors úgy hozná. Akár a mellékhelyiségben is, ami nem úgy néz ki, mint egy katasztrófa sújtotta övezet. Nem csoda, ha Duska számára sem a kórház, sem a betegség körül nem alakult ki olyasfajta undor, mint bennem annak idején.
Az aggodalmat viszont nem lehet megspórolni. Aznap este nem tudott elaludni, és most először nem nekem kellett átmennem az ő szobájába, hanem a nejemnek. Odabújt hozzám, megfogta a kezem, és úgy aludt el, felém fordulva. Nagyokat nyeltem, nem akartam sírással megijeszteni, amikor végre megnyugodott. (Az első napokban amúgy gyakran rám tört a pityergés, szerintem ez a rák egyik mellékhatása, vagy valamit belekevernek a gyógyszerekbe. Netán a vízbe.) Tudom, hogy nincsen Kiváló Szülőknek járó érdemérem babérlevelekkel és kardokkal, de nekem ez olyan volt, mintha a nyakamba akasztottak volna valami hasonlót. Pontosabban ez a mértékegységgel ki nem fejezhető szeretet volt a kitüntetés Dusi részéről, hogy ott van velem, óv és félt.
Sajnos az orvosok azt tanácsolták, hogy a kemó után, ami legyalulja az immunrendszeremet, ne nagyon ölelgessük és puszilgassuk egymást. Dusi ősztől gimnazista, egy halom gyerekkel lesz napi kapcsolatban, tehát bármikor bármit hazahozhat, ami nekem igencsak nagy zűrt okozhat. De akkor is. Hát meg vannak ezek őrülve? Hogy szakszerűen fogalmazzak, a mi szeretetnyelvünk meglehetősen dús, igencsak sűrű például a „családi ölelés”. Amikor valaki ezt kéri hármunk közül, akkor összekapaszkodunk, mint a nyálas amcsi filmekben, csak épp a zene nem szól a háttérben. Dusi most még kiskamasz, igencsak igényli (értsd: magától jön pusziért, ölelésért; érdekes a nejemét néha már visszautasítja). Ha most kiesik két vagy három hónap, könnyen lehet, hogy belép abba a korszakba, hogy ez már ciki lesz. Bele sem akarok gondolni.
Arról nem beszélve, hogy mindenki tudja, milyen gyógyító ereje van az ölelésnek. Mennyire elsorvad lelkileg (aztán testileg) az a szegény pára, akit nem szeretget senki. Akit nem érintenek meg. Inkább ezt kellene felírni, és nem a hányásmegelőző szert. De nem okoskodom (dehogynem). Legfeljebb e tekintetben egy kicsit rebellisek leszünk.
