Család < regény. Ez a formabontó műfaji meghatározás olvasható a kötet címoldalán. Mire utal ez a reláció? Hangsúlyosabb lenne a történetben a fikció, mint a családtörténet?
A valóság, ha úgy veszem, kisebb egység, mint a fikció, hiszen utóbbi sok mindent hozzá tud tenni a valósághoz. Voltaképpen magában foglalja egyik a másikat, ez esetben tehát a fikció a családot. Nem véletlenül lett a könyv mottója is az, hogy „családregény család nélkül”. Mondhatni, egyfajta speciális formája ez a családregénynek, ahol a hiány helyeit is ki kell jelölni, és el kell mesélni, éppen úgy, mint a meglévő történeti elemeket. A regény képe ezért elsőre leginkább egy hiányos puzzle-re hasonlít, és talán olvasni is olyan, mint amikor valaki megpróbál összerakni egy kirakóst. Reményeim szerint végül a hiányzó darabok is a helyükre kerülnek.
Az is szembetűnő, mennyire „nem regény” ez a regény, hiszen prózanyelvében erősen különbözik egymástól a két rész: Alétheia gyakran érzéki, költői prozódiával megírt történetei novellaszerűen és kihagyásosan követik egymást a kötet első felében, a második részben azonban már egy összefüggő fejezetekből álló, realista szövegben olvashatunk az unoka, Agapé jelenéről. Az alkotói folyamatban is ilyen hangsúlyosan elkülönült a két egység megírása?
Határozottan. A novella formájú fejezetek íródtak meg először – valóban „megíródtak”, magukat írták. Elkezdtem hallani a mesélő hangját, és utána kellett járnom annak, ki beszél. A szövegekben először bizonyos élmények és tapasztalatok jelentek meg, amelyek nyilvánvalóan egy nőé voltak, és idővel az is bizonyossá vált, hogy ezek egy idősebb nő szavai. Már három vagy négy önálló novellát is megírtam, amikor rájöttem, hogy ezek mind egy hanghoz tartoznak. Ezután azt kellett kinyomoznom, kihez beszél ez a nő. Úgy éreztem ugyanis, hogy nem az olvasót szólítja meg, hanem egy konkrét személyt. Arra jutottam, hogy ez a személy az unokája. Ekkor kezdett el körvonalazódni bennem a regény szerkezete. Egy dolgot azonban még tisztáznom kellett: mi okból beszél ez az illető az unokájához? A kérdésre a válasz pedig csak a második rész vége felé érkezik meg, és nem is teljesen úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk. Számomra is rendkívül izgalmas folyamat volt, ahogyan kibontakozott a szövegrészek egymáshoz való viszonya.
Ez a bizonyos női hang Silberstein Alétheiáé, aki 1924-ben született, és akinek a történeteiből egy meglehetősen jellemző XX. századi magyar zsidó sors bontakozik ki. Mennyiben volt forrása ennek az élettörténetnek az ön családja?
A dédszüleim sorsát szőttem bele ezekbe a történetekbe. Szíven ütött, amikor szembesültem az életük keretes szerkezetével. Ők ugyanis, ahogy a könyvben is írom, valóban Miskolcról érkeztek a Dohány utcai zsinagógába, hogy egybekeljenek, majd 1945 januárjában ott is haltak meg a zsinagóga melletti gettóban. Ezt egy kis füzetből kitépett cetlit elolvasva tudtam meg, amire a nagymamám holmijai közt találtam rá. A füzet címe Gondolatok volt, bizonyos idézeteket fel is használtam belőle a könyvben. Az ilyesfajta nyomozás nem ritka az olyan családokban, amelyekben hasonló események történtek, ezekről ugyanis nem beszéltek. Ezeket a hiányokat és a hiányok feltárásának folyamatát próbáltam meg leképezni a történetek mozaikos szerkezetével. Hogy miért, az csak a regény végén derül ki, mindenesetre Alétheia történeteinek olvasása a regényben együtt jár az információszerzés élményével. Mint oly sok családban, itt is apránként kell kideríteni, voltaképpen mi is az, amiről nem beszélünk.
Az olvasás nyomozássá válik.
Alétheia nevének jelentése – ’igazság’ és ’feltárás’ – magában foglalja azt, amit a történetei leírásával tesz. Nietzsche azt mondta, hogy az igazság valójában olyan illúzió, amelyről már elfelejtettük, hogy illúzió. Egy család története szempontjából különösen érdekes kérdés az, hogy mit tekintünk igazságnak, elvégre nem véletlenül jön létre egy bizonyos narratíva. Ez a fajta „igazságképzés” is benne rejlik Alétheia nevében?
Hogyne, ráadásul az ember nemcsak a családja történetét hozza ily módon létre, hanem a saját magáét is. Terápián gyakran előfordul, hogy azt a visszajelzést kapjuk a történetünkre, hogy az egy igencsak cizellált narratíva. Mindannyian megpróbáljuk betömködni a lukakat, kitölteni azokat a hézagokat a történetekben, amelyeket talán nem is szeretnénk felfedni, de érzékeljük, hogy valamit muszáj mondanunk róluk.
Ez egyfajta szándékosságot feltételez, az emlékek létrehozásának szándékát, Alétheia történetei azonban jól példázzák az emlékezés természetes mechanizmusát is, hiszen minden elbeszélés egy-egy tárgy – rigójancsi, búgócsiga, csonthártya, csúcsdísz stb. – köré szerveződik, ezekből bontakozik ki mintegy asszociációként.
A könyv írásának a legelején még úgy gondoltam, hogy ez határozza majd meg a szerkezetét, és minden fejezet egy-egy tárgy köré íródik majd. Ezután jöttem rá arra, hogy ezek valójában egy emberélet tárgyi emlékei. Ha rájuk közelítünk, akkor nyílik meg az a történet, amely szimbolikus jelentőségűvé teszi őket. Az emlékezést követi az is, hogy lukak vannak a narratívában, vagyis Alétheáinak vannak olyan életszakaszai, amelyekről a történeteiben nem esik szó. Nem kronologikusan szerveződve osztja meg az élettörténetét, hanem számára fontos történések köré koncentrálja a tapasztalatait. Némelyik életszakasznál a tapasztalatok besűrűsödnek, néhol pedig kevéssé konkrét élethelyzetek jelennek meg, ami azt is mutatja, milyen nehéz beszélni egy olyan életről, amelyben traumatikus események is szerepelnek. Ráadásul itt egy nagymamakorú ember igyekszik megosztani a tapasztalatait az unokájával. Nem véletlen, hogy a kettejük közti kommunikációs helyzet többszörösen is áttételes.
Ahogyan nem véletlen a ’feltétlen szeretet’ jelentésű Agapé neve sem. Utóbbit két szereplő is viseli a történetben, az egyikük fiatalon meghal, a másikuk pedig túléli Alétheiát, és elkezdi megismerni a családja történetét. Mit üzen az Agapé név jelentése ebben a viszonyrendszerben?
Agapénak meg kell próbálnia kezdeni valamit ezzel a hagyatékkal, amelyet Alétheia történetei jelentenek. Arra törekszik, hogy valamilyen formában rekonstruálja a család történetét, és választ kapjon olyan kérdésekre, amelyek a saját identitásának és egzisztenciájának alapjait jelentik. Bizonyos szempontból az erőfeszítéseit sikert koronázta, más szempontból azonban mégsem. Mindenesetre valamiképpen megpróbálta feldolgozni az eseményeket, ebben a folyamatban is fontos szerepet játszik a feltétlen szeretet. Hogy akármi is történt, a kapocs a szeretet és az összetartozás. Mert nem maradt más.
Akármi is történt, a kapocs a szeretet és az összetartozás. Mert nem maradt más.
Családtörténetről, családi albumról beszélve először a fényképek juthatnak az ember eszébe, Alétheia és Agapé szövegrészét a könyvben azonban nem fotók, hanem fotogramok választják el. Milyen technikával készülnek ezek az alkotások, és miért volt szükségszerű, hogy fotogramok tegyék teljessé a történetet?
Hajlamos vagyok a könyveimben fotókat is használni, ez esetben azonban nem véletlenül használtam fotogramokat. A fotogram ugyanis az egyetlen, ami úgy készül, hogy kiiktatja a kamera használatának szükségességét úgy, hogy a megörökítendő tárgyakat magukat helyezik a fényérzékeny fotópapírra. Vagyis az, amit a fotogramon látunk, valóban ott volt a fotópapíron, szó szerint volt köztük érintkezés. Nem egy kémiai folyamat révén válik számunkra láthatóvá, hanem maga a tárgy hagy maga után nyomot. Ebben a történetben is a nyomhagyás a lényeg: Alétheia nyomot szeretne hagyni maga után azzal, hogy elmeséli az élményeit az unokájának. A saját életéről készít fotogramot.
Úgy, hogy közben ő maga válik a médiummá is.
Valóban, a hasonlatot folytatva Alétheia maga a fényérzékeny papír is. A történetekben szereplő tárgyak ugyancsak kapnak még egy jelentésréteget, hiszen voltaképpen ezeket helyezi a fényérzékeny papírra a narráció által. A fotogram használata tehát azért volt fontos, mert esetében nem áttételes módon jön létre a kép vagy képződik meg az emlék, hanem az érintés és az érintkezés alapján. Az életben ugyanez az érintkezés történik meg a nagymama és az unoka között.
Ám ez csak az egyik technikai vetülete az emlékezésnek, amely megjelenik a történetben. Agapé a technika és a mesterséges intelligencia segítségével próbálja meg rekonstruálni a családja és nem kevésbé a saját történetét. Mennyire változtathatják meg a különféle technológiai megoldások az emlékezéshez, illetve a családunk emlékezetéhez való viszonyunkat a jövőben?
Az emberiség történetében minden korszakban foglalkoztatta az embert, miként lehet nyomot hagyni, gondoljunk csak a prehistorikus barlangok falán látható kéznyomokra. Ebből a szempontból is egy komoly paradigmaváltás küszöbén vagyunk. Szinte napról napra fejlődik a mesterséges intelligencia, és tudunk meg többet arról, miként eleveníthetők meg például különféle emlékek meglévő fotók alapján. Az, hogy meddig lehet ebben elmenni, felvet egy sor etikai és erkölcsi kérdést: meddig bolondíthatók az emberek azzal, hogy vissza lehet nyúlni az időben? És meddig lehet visszanyúlni az időben? Pótolhatók-e a veszteségeink?
Az Alétheia él ad erre választ?
Nem, és nem is lenne jó, ha adna. Agapénak ezzel az élménnyel gazdagodva kell tudnia folytatnia az életét.
