Luxus, háború – Varázslat Orcsik Rolanddal

Már az első regényének, a Fantomkommandónak is volt egy háborús kontextusa, a Hordozható óceán pedig az 1999-es NATO-bombázásoknak idején kezdődik. A Vajdaságból Szegedre történő áttelepülésben ráadásul önéletrajzi elemeket is felismerhetünk. Nehezen engedi el ezeket az emlékeket?

A Fantomkommandó a háború kezdete előtti állapottal foglalkozik, ez a regény meg tulajdonképpen egy végpontból világít rá, amennyiben a NATO-bombázás a fegyveres konfliktusokat lezárja a balkáni térségben. A Fantomkommandó a háború lélektani működését mutatja meg annak kirobbanása előtt. Ez az új regény nem él ezekkel a pszichológiai eszközökkel, vagyis azokat már csak az óceánjáró hajó működése, az ottani hierarchia okozta lélektani törések szempontjából használja. De maga a háborúhoz való viszonyulás tulajdonképpen ösztönös bennem. Nyilván ez egy olyanfajta élménytapasztalat, amelynek valamilyen szintű feldolgozása nemcsak generációsan, hanem a térségben általában nagyon erősen működik. A Hordozható óceánban csak helyenként vannak jelen ilyen mozzanatok. Az eleje egy végpontot mutat meg, majd azt, ahogy ez a térség vergődik ebben az állapotban. Például van egy olyan szereplő, Delimir, aki megjárta a harcokat, de nem akar róla beszélni. Vagy amikor Dubrovnikban egy teljesen más kontinensről érkező ember találkozik ezekkel a problémákkal, és nem feltétlenül érti, hogy miért probléma az, ha valaki azt mondja, dvije, és nem azt, hogy dve, és hogy igazából már ez elegendő ahhoz, hogy konfliktus legyen. Szóval ilyen szinten jelen van, de ennek a háborús diskurzusnak az irodalomban megvan a maga közhelyrendszere. Az viszont tudatos, hogy elkezdtem kerülni ezt a témát, de azt gondolom, hogy csak azért nem írni arról, ami egyébként jelen lévő probléma a térségben, merthogy ez valamifajta teher, az menekülés lenne. Szerintem nem kell félni ezektől a terhektől, de az biztos, hogy meg kell találni hozzá a nyelvet. Az biztos nem működik, hogy vannak már bejáratódott, diszkurzív elemek, mondjuk sikeres regények, és akkor elkezdem azokat utánozni. Eleve az is érdekes volt, hogy Fantomkommandóval körülbelül egy időben jelent meg Sirbik Attila St. Euphemia, Bencsik Orsolya Több élet, Danyi Zoltán Dögeltakarító című regénye. Az a térség, amiben élünk, még vergődik, amit Szerbiában egyébként a jelenlegi diáktüntetések is jeleznek.

Jó, hogy említette a dubrovniki jelenetet, mert ott hangzik el az a kissé furcsa félmondat is az elbeszélőtől, hogy „a háború mindenütt olyan, mint a luxus a hajókon”. Hogy értsük ezt a mondatot?

Remélem, hogy az olvasók a véleményemet nem szentbeszédként fogják értelmezni, ez pusztán egy nézőpont, egy metaforikus megfogalmazás, ami több irányba nyit. A luxus valami olyasmi, amire egyrészt vágyunk, valamilyen idea, utópia, amiben mindent megvehetünk, és minden tökéletesen működik. A háború is egy olyan utópiát sugalmaz, hogy a végén bekövetkezik a nagy győzelem. Zénón is ugyanezt állította már az ókorban, hogy maga a csillogás, ami egy meghatározott társadalmi osztály része csak, szoros összefüggésben áll azzal, hogy háborúk vannak. Lehetnek ezek a háborúk proxyháborúk, klasszikus területi háborúk, de összefüggésben állnak a gazdasági növekedés eszméjével. Ezek összefüggő rendszerek. Ahogyan a fejlődéselvű gondolkodás azt vetíti előre, hogy sosincs vége, úgy maga a háború is örök ebben az egészben. Azt hinnénk, hogy a racionális tudás – ami megint csak ennek a fejlődéselvű gondolkodásnak a sajátossága – leállítja a háborúkat, hogy a globalizáció világában a gazdasági egymásra utaltság egyszerűen kibékíti az ellentéteket, és az emberek inkább kereskednek, mint háborúznak. De ahogyan a világ kinéz, az nagyon élesen rácáfol erre, és mindig is rácáfolt erre. Ahogyan a fejlődésből, úgy a háborúból sem lesz sosem elég. Tehát igazából maga az elv rossz, amiben gyökerezik a racionalizmusunk. Másrészt pedig nyilván provokatív ez a mondat. Ha megnézzük a háború ikonográfiáját, például amikor Putyin összehoz egy revizionista díszszemlét, akkor ott felvonulás van, fegyverek és ruhák bemutatója – tulajdonképpen egy utópisztikus luxus termékbemutató. A Svájci Gárda egyenruháit Jules Respond tervezte a reneszánsz festő, Raffaello freskói alapján. A nácik egyenruháit pedig Hugo Boss cége, amely mindmáig a divattermékek egyik meghatározó márkája. Szóval ilyen értelemben is vannak összefüggések a háború és a luxus között.

A történetben megjelenő luxushajó olyan, mint egy mikrovilág, az emeleteket például világvárosokról nevezték el, ahol a felsőbb rétegek hedonista gasztroélményeit éppúgy megismerhetjük, mint az ott dolgozók kimerítő mindennapjait. Honnan ismeri ennyire ezt a belső világot, és miért épp ide helyezte a történetet?

A feleségem barátnője dolgozott zongoristaként egy hajón, és ő mesélte el az élményeit. Ahogy hallgattam a sztorikat, megjelent bennem a regény lehetősége. Első körben nem is a kapitalizmuskritika vonzott, hanem az a kafkai világ, ahogy a hajót labirintusként kezdtem látni. Nyilván maga a hajó egy nagyon sok kultúrában jelen lévő kulturális toposz, az eposzoktól kezdve a kortárs krimiig, és nagyon sokszor az állam allegóriája, az állam pedig a társadalom egésze, de tulajdonképpen nem is ez az érdekes. A fogyasztói társadalom kritikája az irodalmi ábrázolás terén nyilván előidézi a realista kódokat, és a szatíra természetesen meghatározó eszköz ebben, de az is foglalkoztatott, hogy lehet itt még fantáziával kitölteni ezeket a tereket. Emellett a tudattalan is érdekelt, így annak a lehetőségét is láttam ebben a hajóban, hogy a képzelet által megnyíljanak az ismeretlen tartalmak. És ilyen szempontból volt fontos Homérosz Odüsszeiája. Kiváló példája annak, hogy van egy kvázireális szituáció, egy háborús ütközet a trójaiak és a görögök között, majd Odüsszeusz elindul visszafelé, és közben ezen az úton reális és irreális események sorozatával találkozik, amelyek szimbolikusak, mitikusak. Nekem eszményi az a fajta szabadság, ami ebben az ókori alkotásban jelen van. És ez abszolút holisztikusan van jelen, abban az értelemben, hogy nem vegyes műfajként határozták meg a művet, hanem így látták a világot, a mesélésnek ezen a szabadságán keresztül lehetett történetet mondani. Úgy látom, a kortárs irodalmi műfajokkal túlságosan korlátozzuk magunkat, és nekem ilyen szempontból volt érdekes efféle belső teret létrehozni, lehetőséget adott, hogy nagyon sok irányba mozduljak el.

Maga a könyv is egy idézettel indul az Odüsszeiából, ami Kirké történetszálára és a disznóvá változtatott harcosokra utal. Miért éppen ezt a részt választotta?

A regényben a disznóknak meghatározó a jelenléte, és a mottónak is dramaturgiai szerepe van. Kirké egy varázslónő, aki varázslattal űzi el a betolakodókat, miközben egy parasztgazdálkodást vezet, hiszen azok az emberek képezik a gazdaságát, akik állattá varázsolódnak. Ebben az egészben a varázslat mint olyan érdekelt. A kortárs magyar irodalomban körbenézve nagyon kevés teret adnak ennek a varázslatnak. A rögvalóság vagy a trauma erősen leköti a figyelmet, és akkor tegyük hozzá ezeket a politikai motivációjú irodalmi alkotásokat, amelyek transzparens módon közvetítik a kurrens ideológiákat anélkül, hogy azoknak a prekoncepciójára rákérdeznének. Szerintem ezek kiszámítható, közhelyes irodalmi munkákat teremtenek. Jó stílussal, nyelvvel megírt könyvekről van szó, de számomra mégiscsak kiszámíthatóak. A varázslat bevonásával el lehet rugaszkodni a mese irányába. Nyilván ez egy szembehelyezkedés is a gazdasági szükségszerűség alapján működő világgal vagy a gazdasági szükségszerűségbe vetett hittel szemben, amelyben a varázslatnak nincs semmifajta szerepe. A varázstalanított világ persze megint egy közhely, Max Weber értelmezése a kapitalizmusról. De azt gondoltam, hogy a legadekvátabb formája a dolognak az, hogyha nem pusztán szatirikus módon mutatom meg ezt a fogyasztói szükségszerűséget, hanem ennek ellenpontját, a varázslatot is felvillantom. És ilyen szempontból van itt egy kommunikáció ezekkel a tudatalatti archetípusokkal és szimbólumokkal, amiképpen egyébként Homérosznál is.