Vasas Tamás: tavasszal néha leírok magamnak a pultnál pár nevet

ma egy zöld, málladozó postaládába tettem a kezem,
nem tudom, miért, talán kerestem valamit.
nem volt ott semmi, csak egy elázott szórólap
egy régi pizzériáról.

ettől sokat gondoltam rád, a nevedre is,
amit sosem tudtak itt rendesen kimondani.
csak „Sára”, de az nem te voltál,
inkább egy másik nő,
akinek még volt annyi pénze,
hogy visszamehessen az óhazába.

három éve hagytál itt.
azóta lejárogatok a white rose bárba,
ott lehet kapni olcsó vermouthot,
a pultos soha nem kérdez semmit.
azt mondják, egyszer ott is aludtam
a vécében, de nem emlékszem rá.

tavasszal néha leírok magamnak a pultnál pár nevet
a szalvétákra, aztán széttépem őket.
ez valami játék.
somogyi neveket írok le,
olyanokat, amiket ezek szintén nem tudnak kimondani.

a múltkor azt álmodtam,
hogy újra abban a kis drávafoki vegyesboltban vagyok,
kenyeret veszek, te elmész mögöttem,
de már nem nézel rám.

úgy tűnik, mintha sorban állnál,
de valójában csak háttal vagy, háttal,
mint egy fa, soha nem fordulsz meg.