Anyám behív a fürdőszobába, hogy álljak rá az új szőnyegére. Érzed, hogy mennyire puha?, kérdezi, és ugyanúgy belenyomjuk a talpunkat. Bólogatok, közben azon gondolkodom, hogy mi lesz ebédre. Húsleves, rántott sajt, amin összeveszünk a nővéremmel. Neki adom a nagyobbik részt, én úgy is titkos fogyókúrában ringatom magam, aminek a vége az éjszakai falásroham. Leveleket olvasok, keveset válaszolok meg, elérhetetlen vagyok nem csak magam számára, mindenkinek. Eszembe jut, ahogy a pszichológusom próbál betörni a belső gyermekhez, akit véd a bölcs felnőtt, a tinédzser meg számos más személyiség, akikkel eddig nem álltam szóba. Ott vagyok a rendelőben, a redőnyök lehúzva, megy a klíma, engem pont nem érint a szellő, amit magából okád. Mosolygok, maga mindig mosolyog, mondja a szakember, erre levakarom magamról a mázt, a hazugságot, de ugyanúgy ott marad a bárgyú vigyor, meg a rossz fogaim. Belenyilall a fájdalom a bölcsességfogamba, ki akarom húzni, az ujjammal matatok az ínyemnél, mintha értenék hozzá. Anyám rám szól, hogy koszos kézzel ne nyúljunk a számba, többes számban mondja, pedig neki a keze az ölében van.
A tükör előtt állok, a fiú lent áll a kapu előtt, és vár. Rutinos mozdulattal veszem fel a kést, és hasítom ketté a koponyám. Az agyam szinte magát kínálja fel, esne ki a helyéről, de türelmetlen tenyerem visszatolja. Kutatok, elhaladok az agykéreg mellett, arrébb teszek egy születendő gondolatot arról, hogy holnap feladok egy levelet, hogy szakítok egy barátommal, hogy nem válaszolok annak, aki nekem sem. Zörög bennem a hippokampusz, összekavarodik a múlt, jelen és jövő, újra kislány vagyok, aki az órán jelentkezik, aki Tibit hall a saját neve helyett, és nem válaszol a tanárnő kérdésére, így elveszik tőle a mókus matricát. Túrom tovább magam, egészen az agytörzsig, amit megpiszkálok a késem hegyével, mire egy pillanatra leáll a szívverésem, a levegőt rosszul veszem, az agyam üvölteni kezd, hogy fejezzem be, takarodjak magamból. Végül magamhoz térek, megtalálom, amit kerestem. Módszeresen kivágom az amigdalát. A mandulamag hangosan koppan a komód lapján. Hangtalanul elnézem, miközben bezárom a koponyám. Még véres, lüktető valami. Suttogok neki, talán nem is értelmes szavakat, csak egy igazolást, hogy tudja, látom, és kilépek az ajtón.
A fiú mosolyogva fogad, magába húz, csókot ad, nekem zsibbad a szám. Félve nézek felé, kérdezem magamban, hogy látja-e a vágást a halántékom mentén, vagy sikerült-e elfednem. Mesél, figyelek, mesélek, figyel. Nem veszi észre, hogy amikor azt mondom, hogy a következő utcánál forduljunk jobbra, akkor végül balra tartok. Rendre eltévedünk, keringünk Óbudán, csak a villamossínek igazítanak néha helyre minket. Van egy gesztenyefám, suttogom, de nem hallja, mire hangosabban is megismétlem. Kiömlik az erdő a számon, ami az ablakom előtt nő, mintha egy lombkoronában élnék. Kiérünk a vízpartra, magamra hagy, borért megy, meg ásványvízért. Éjszaka van, de a forróság nem apad, egyre jobban beissza magát a véráramba, és megtelepszik a mellkasomban. Milyen érzés, amikor más beszél magában?, kérdezi a pszichológusom. Eljátszom neki, ahogy egy idegen kéz benyúl a szívemhez, rámarkol, szorítja, és ahogy egyre jobban pumpálja, a tüdőmet is mellé veszi, elfogy minden levegőm. Lehunyom a szemem, ott ülök a fának a legvastagabb ágán, anyám a tövében áll, és üvölt, hogy másszak le.
Megszámoljuk a rajzokat a testemen. A karomon a medvét, a rókát, a nyulat meg a gepárdot, ami üldöz valamit. Mellé teszi a sajátját, a meztelen virgácsot, mintha ő lenne a préda, amire csak le kell csapnom. Mélyen a szemébe nézek, abba a sötét valamibe, ami fáradtan adja meg magát, és csukódik le minden egyes énnel kezdődő mondatnál. Kérem, hogy nyissa nagyobbra a száját, mintha a fogait vizsgálnám, vagy a mandulája színét, ami élénk rózsaszín, amikor elhaladok mellette. Már a nyelőcsövében járok, amikor észrevesz. Köhögne fel, de nem hagyom, erősen kapaszkodom.
A mája megfelelő méretű és súlyú, a lépe jó helyen van, csak a gyomrában sok a sav. Kérdezem, hogy fél vagy izgul. de a sarkammal pont a hangszálain állok, nem kapok választ. Letapogatom a nyolc méter hosszú beleit, hátha találok egy kitüremkedést, vagy egy polipot, amit le lehet nyesni. Csalódottan mászok elő, és ülök vissza mellé a padra, hogy együtt figyeljük az elhúzó hajókat. Amikor felé fordulok, valahol a távolban az anyám felszólal: Már megint hol jártál?
A bejárati kulccsal felverem a mandulamagot a mély álmából. Nem foglalkozom vele, pedig hangosan dübög. Bemászom a kanapé alá, fülemre tapasztom a tenyerem. Az ablakom alatt elhúz egy autó, a házmester a szelektív kukákkal bajlódik. A fiú tekintete még rajtam van, próbálom ledörzsölni, valami mást magamra húzni, egy vastag pokrócot, ami alá begyűrődik az összes izzadságcseppem. A kis mandula leugrik a komódról, odagurul mellém, és hangosan sóhajt, megint helyette dolgozom. Kocogtatja a kezem, menne vissza a helyére, de nem engedem. Álmomban kivágják a gesztenyefát, rajta ülök, anyám nem ugrik el, rázuhanok az ággal együtt. Felébredek, a mandula eltűnt, kétségbeesetten keresem. Fejhangon üvöltök, valami megmozdul a sarokban.
