Sorsunk fogságában – Romok között Csigó Katalinnal

Magdaléna egy gyógyfüvekkel foglalkozó, magányos javasasszony az Isztriai-félszigeten a XVII. században, ugyanitt a jelenünkben egy ismert író küzd az írás nehézségével, elvesztett szerelmét gyászolva. Napjainkban Budapesten egy fiatal altatóorvos, Aliza próbál segíteni a betegeken, miközben mérgező környezetétől szenved. Anélkül, hogy elárulnánk, hogyan kapcsolódik össze az élettörténetük, mi az, ami leginkább közös bennük?

Az eredeti tervem az volt, hogy olyan többgenerációs, nőkről szóló történetet szeretnék írni, amely reflektál arra, hogyan hordozzuk a transzgenerációs hatásokat az életünkben. A szereplőket az köti össze, amit én fogságmotívumnak nevezek. Ez azt jelenti, hogy mindhárom karakter az élete valamilyen területén szimbolikusan, érzelmileg vagy működésmódban fogságban érzi magát, fogva tartja valami, egy hatás, egy erő, a múlt egy eleme, vagy egy érzelem. Csak éppen az írás közben megdőlt ez az eredeti koncepció, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik karakter nem működik, nem úgy beszél, ahogy én azt szeretném. És rájöttem, hogy azért, mert ő férfi. Így a többgenerációs női történet helyett lett egy nagyon hangsúlyos férfi szereplőm, és onnantól az egész történet másképp alakult. Ez a spontaneitás, a váratlanság ereje a legszebb számomra az írásban. Ugyanakkor a közös motívum, hogy a szereplők fogságban vannak valamilyen szempontból, megmaradt.

Az író karaktere a gyász miatt alkotói válsággal küzd. Általában ösztönösen szokott írni, a szereplői önálló életre kelnek, most mégis megpróbálja nagyon alaposan előre felvázolni a történetet és a karaktereket, sikertelenül. Ezek szerint ön is inkább hagyja magát sodródni írás közben?

Elméletileg mindig van egy tervem, megvan az alapötlet vagy egy-egy karakter, vagy csak egy mondat, vagy egy jelenet, de aztán a végső szöveg mindig másképp alakul. Ez azért izgalmas, mert én egyébként egy nagyon szabályozottan működő személyiség vagyok, kifejezetten szeretem a szabályos, strukturált működést. Talán pont ezért írok, mert ennek során átélhetem azt, milyen, amikor valami önálló életre kel, és az én tudatos szándékaimhoz képest egész mássá kezd válni. Egy ponton a karakter önálló életet kezd élni, és én csak leírom azt, amit bennem mond. Ez a része az írásnak kifejezetten intuitív és spontán és asszociatív. És persze van egy sokkal tudatosabb rész, a szerkesztés, amivel sokat küszködöm.

Ön klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, első regénye, az Átkelők szereplőin érződik a szakmája, nagyon élnek, kidolgozott az érzelmi hátterük, a motivációik. Az egyértelmű, hogy a szakmája miképpen segít az írásban, de vajon az írás segít a munkája során?

Az Átkelők után válaszúthoz érkeztem, nevezetesen hogy elkezdek főleg terapeuta-páciens történeteket írni, vagy inkább más úton megyek tovább. Az utóbbi mellett döntöttem, de természetesen ebbe belefér, hogy néha megjelenik utalás a pszichológiára, vagy – mint ebben a regényben – egy pszichológusra, terapeutára. Az írásban annyiban biztosan segít a szakmám, hogy tudom, egy karaktert mi mozgat, hogyan él meg bizonyos helyzeteket, milyen belső állapotai vannak. Visszafelé, az írás talán abban segít a munkám során, hogy a páciensekkel is sokszor szoktunk dolgozni a nyelvi kifejezéssel. Vagyis hogy hogyan lehet valamire a legpontosabb kifejezést, szófordulatot megtalálni. De írás közben leginkább képekben gondolkodom, mint ahogy olyankor is képeket látok, amikor egy másik ember történetét hallgatom.

Van tehát a fejében egyfajta pszichológiai „diagnózis” a szereplőiről? A rendkívül zárkózott, nehezen kapcsolatot teremtő Aliza karakterénél olvasóként felvetődik a kérdés, hogy vajon neki van-e valami problémája, vagy egyszerűen csak nagyon introvertált?

Eredetileg azt gondoltam, őt lesz a legkönnyebb megírni, mert az ő világát ismerem a legjobban, tudom, milyen egy kórházi miliőben dolgozó fiatal orvos élete. Őt eredetileg egy szorongó, kényszeres karakternek terveztem, aki nem tud jól illeszkedni azokhoz az elvárásokhoz, amelyeket ma egy fiatal, akár női szakember elé állítanak. Az a tapasztalatom, hogy nőként sokszor átélünk olyan elvárást, hogy legyünk kedvesek, simulékonyak és megértők, de közben asszertívek, ügyesek és dominánsak is. Álljuk meg a helyünket minden helyzetben. Aliza nem ilyen. Végül éppen azért küzdöttem sokat a személyiségének bemutatásával, mert nem akartam ráaggatni egy definíciót, diagnózist pedig végképp nem. Aliza karakterében a megfoghatatlansága, a lényének szokatlan működése érdekelt legjobban. Egyelőre számomra is nyitott kérdés, hogy a pszichológus és az író énemet hogyan tudom egyesíteni úgy magamban, hogy ne pszichológusként írjak.

Aliza történetében, ahogy említi, hangsúlyos, miként próbál helytállni a kissé patriarchális kórházi viszonyok között. Egy ilyen közegben, amely rendkívüli módon megterheli a benne dolgozókat, ez mennyire teljesíthető?

Azt éreztem fontosnak megmutatni ebben a történetszálban, hogy egy ilyen rendkívül nagy fegyelmezettséget és szabálykövetést megkövetelő közegben, ami a kórházban végzett munka, mennyi küszködés van az ott dolgozókban, hogy az érzéseknek, a normál emberi működésnek szinte alig van helye. Hogy milyen az, amikor egy orvos például megpróbál valakit meggyógyítani, de az nem sikerül, mert nincs ráhatása, nincs kontrollja az események felett. Ennek egyfajta szimbolikus kifejeződése a cím, a Romok között. Engem az foglalkoztat, hogyan lehet a romokból építeni. Néha az embernek falakat kell építenie önmagában, hogy ne élje át a szenvedést, ne vegyen tudomást olyasmikről, amiktől csak tehetetlennek érzi magát. Ezeknek a falaknak az állandó lebontása és újraépítése sziszifuszi munka.

A transzgenerációs, öröklő mintázatok szerepe az életünkben manapság nagyon népszerű témának számít az irodalomban és azon kívül is. De vajon jól értjük, hogyan befolyásolja mindez általában az emberek életét, és hogyan hat a regény szereplőinek sorsára?

Én kritikusan gondolkodom ebben a témában, úgy vélem, leegyszerűsítés azt mondani, hogy a felmenőink meg nem oldott problémái béklyóba kötik a sorsunkat. Sokszor ez inkább egyfajta önfelmentésnek tűnik, szerintem az az érdekes, amikor az ember szembenéz önnönmagával, és itt és most változni kezd. Tudatosan így gondolkodom erről, de az írói működésem során kiderül, hogy a karakterekben mégis működnek ezek a lenyomatok. Ez a regény pont arról szól, hogy miként jelenik meg a generációkon átívelő elhordozott sorsszerűség az életünk eseményeiben. Mindegyikük története arra reflektál, hogyan lehet egy elakadt gyászfolyamatból továbblépni, az érzéseket újra megélni, és ebben milyen szerepe van a hitnek, a transzcendentális vagy akár spirituális gondolkodásnak.

Ez megjelenik a történet kissé misztikus, álomszerű jeleneteiben is, ez pedig nagyon távol áll a tudománytól. Foglalkoztatja ez a spirituális megközelítés?

Egyértelműen igen. Részben persze úgy tűnhet, ez egy ellentmondás, hiszen az álomszerű képek figyelése vagy az álmodozás hogyan is fér össze a klasszikus tudományos munkával és publikációk írásával? Az vált számomra világossá, hogy nekem szükségem van mindkét területen zajló működésre. Vannak kérdések, amelyekről akár álmodozva lehet csak gondolkodni, ennek a belső működésnek az eredménye a két könyvem. Úgy tűnik, a fegyelmezettség mellett szabadon kell fantáziálnom, hogy működni tudjak. Az álom és valóság közötti billegés, a látomásos jelenetek íróként is izgalmas kihívások.