Pécsi Krisztina fazekas, akinek a hétköznapiasan piacnak nevezett vásárcsarnokban van látványműhelye. Mindenütt festetlen, a kályhából kivett agyagfigurák, a polcokon a szivárvány minden színében pompázó, ragyogó mázas cserepek, vázák, tányérok, bögrék sorakoznak. A véletlen felismerésekből és találkozásokból állt össze mostani, sikeresnek és boldognak mondható élete.
Bal kéz, jobb sors
„Az érettségi évében még nem tudtam, mi szeretnék lenni, de bevillant, hogy én bizony porcelánfestő leszek. Nagyon szerettem festeni, ezért egy újsághirdetés hatására felbátorodtam, és jelentkeztem a porcelánfestés akkori fellegvárába azzal az eltökélt szándékkal, hogy én bizony kitanulom ezt a mesterséget. A felvételin szembesültem azzal, hogy kizáró ok a balkezesség, mert nincsen baloldali könyöklős munkaasztal, vagyis panget. Sírva tettem le a ceruzát felvételin, még csak bele sem kezdtem a munkába. Ahogy az épület kerengőjében próbáltam magam összeszedni, odajött hozzám a portásnéni, átölelte a vállamat, és vigasztalt. „Ne sírj, hogy balkezes vagy, legyél inkább fazekas!” Fazekas?! – gondoltam. Azt sem tudtam, mit csinál, de a néni bogarat ültetett a fülembe, utánaérdeklődtem, és megtetszett az ötlet. Eljutottam Pista bácsihoz, akiről tudta egy ismerősöm, hogy fazekas. Dr. Pardy István Szentesről költözött Füredre, ő csinálta a híres, szentesi, fekete kerámiát. Nagy levegőt vettem, bekopogtam hozzá. „Jó napot kívánok, szeretném megkérdezni, mit dolgozik egy fazekas?” Beinvitált, és mivel jogászdoktor volt eredetileg, roppant jól kommunikált, pillanatok alatt beavatott a részletekbe, öröm volt hallgatni a történeteit a kerámiákról. Hazamentem, fejemben zsongtak a meséi, meghánytam-vetettem, amit hallottam tőle. Néhány nap múlva jött egy levél, hogy szeretettel vár a kemencebontásra. (Akkor veszik ki a kiégetett agyagfigurákat a kemencéből – a szerk.) Elmentem, segítettem az öreg mesternek, miközben összekormozódtam. Elmentem a mosdóba, ahol egy picike tükör volt a falon. Kézmosás közben belenéztem, és megláttam, hogy háromszög alakban fekete az orrom. Akkor döntöttem el, hogy igen, én fazekas leszek.”
Krisztina kétszer is jelentkezett egy kaposvári, érettségire épülő, keramikus szakképzésre, de nem vették fel. Végre talált egy mestert, a csicsói Schmidt Ferenc személyében, aki a továbbiakban segítette a szakmai előmenetelét. Két évig tanult nála, a mester arra biztatta, hogy alakítsa ki a saját stílusát, vigye bele munkáiba az egyéniségét.
„Azt kérte például, hogy csináljak húsz gyertyatartót, de mindegyik legyen másmilyen. Amikor végeztem nála, nem tudott alkalmazni, pénzem nem volt arra, hogy saját kemencét vegyek, ezért elmentem dolgozni. Voltam bolti eladó, de virágkötő is. Egyik nap éppen egy vásárlónak bénáztam össze egy csokrot, és exkuzáltam magam, ne haragudjon, hogy ilyen csúnyácska lett, de én fazekas vagyok, mire a férfi elkezdett kérdezgetni, majd mosolyogva mondta, ősszel jelentkezni fog, és segít, hogy kemencét vásárolhassak. Búcsúzáskor bemutatkozott, Holovits Györgynek hívták. Hittem neki, nem is. Eltelt az ősz, el a tél, a vitorlázó olimpikon és világbajnok sehol, ám a tavasz mégiscsak elhozta őt, és kerámiát rendelt tőlem, akkor volt a magyar bajnokság.
Azt mondta nekem a megrendelésnél, hogy Krisztike, annyit kér a munkájáért, amennyit akar. És én pont annyit kértem, hogy megvehessem a kemencémet. Azóta vagyok igazi fazekas.
2002-ben váltottam ki az ipart, elkezdtem vásározni, de akörül rengeteg nehézség van, idővel annyira elfáradtam, hogy szerettem volna abbahagyni. Időközben megszületett a lányom, akit egyedül neveltem, jó lett volna a stabil munkahely. Akkoriban, a vásárcsarnok vezetője Zsalay László, fafaragó volt. Bementem hozzá, becsületesen elmondtam, nem tudom, anyagilag hogyan tudnám megoldani, de itt szeretnék nyitni egy látványműhelyt, és itt árusítanám a termékeimet. Támogatta az elképzelésemet, így kerültem a balatonfüredi vásárcsarnokba.”
„Egyáltalán nem kerestem magam mellé senkit, jól megvoltam egyedül. Már sok éve éltem magányosan, amikor betoppant a csarnokba egy hosszúhajú, fülbevalós pasi. Elkezdtünk beszélgetni. Olyan helyet keresett a környéken, ahol fotózhatna, én meg elküldtem őt a Lóczy-barlangba. Visszajött, megköszönte, mert jó fotókat készített, és hálából le akart fotózni. Megengedtem neki. Csinált rólam egy sorozatot, beszélgettünk, elment. Másnap visszajött, megint beszélgettünk. egy idő után leültettem, összetegeződtünk. Elmesélte, hogy Káptalanfüreden van egy művésztáborban, aminek aznap volt az utolsó napja. Másnap elutazik, mondta. Sajnáltam, mert jókat beszélgettünk. Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan köszönjek el tőle. Nyújtsak kezet? Nem. Pusziljam meg? Nem. Kitaláltam! Megölelem. Abból nem lehet gond, az olyan kedves, barátságos gesztus. A búcsúnál megkérdeztem, Zoli, megölelhetlek? Örülnék neki, válaszolta. És ahogy megöleltem, abban a pillanatban beleszerettem. Soha nem hittem az Ámor nyilában, meg az első pillanat varázsában, ezért nagyon megdöbbentem a feltoluló érzéseimen. Ami viszont még furcsább volt, hogy elmondása szerint, Zoli is érezte és éppen akkor a villámcsapást. Így kezdődött. Azóta, két éve egy pár vagyunk.” Mindig vannak csodák – ez Krisztina mottója, és hogy nemcsak a levegőbe beszél, bizonyítja a megélt sorsa.
Visszatérés a kemencéhez
Péksüteményei, kenyere fogalom a balatonfüredi lakosok, és a nyaraló “gyüttmentek” körében. Fél nyolckor nyit, de még a legéhesebben ébredő is szépen kivárja, hogy feltáruljon Szezám ajtaja, és a hosszú, kígyózó sorban türelmesen állva, nyálát szaporán nyelve a kiáradó illatfelhőtől, már a reggeli kávéja melletti croissant ízét álmodja szájába. A kézműves pékség tulajdonosa, a közgazdász végzettségű Zeliska Orsolya, a híres “Piros pöttyös” termékfejlesztő marketingstratégájaként egy házimalmot kapott a férjétől, a szintén multivilágban dolgozó Csabától. Orsolya, a Péklány elmeséli, hogyan találtak rá a kenyérsütés szenvedélyén át a balatoni lét elviselhető könnyűségére.
“Otthon kezdtem el a saját magam által őrölt gabonából kenyeret sütni, és olyan jól sikerültek a cipóim, hogy szinte beszippantott a kovászos kenyerek világa, így a kenyérkészítés hamarosan hobbiból hivatássá vált számomra.
Elkezdtem egy blogot írni, aminek az volt a címe, hogy Péklány leszek. Azért a címbeli jövő idő, mert még csak akkor iratkoztam be egy felnőtteknek szóló, esti tagozatos, pék szakképzésre. A tapasztalataimat osztottam meg a blogon, és aki olvasta, azt kérdezte, hogy akkor te most pék leszel? Én meg azt feleltem, hogy nem, én péklány leszek – és rajtam ragadt a név. A könyvet már akkor írtam, amikor sokkal több tudásom volt a szakmáról. Amikor sütni kezdtem, a hazai szakirodalom a nullával volt egyenlő ebben a témában, tehát az én könyvem hiánypótló lett a házisütögetőknek. Amit mi, kézműves pékek művelünk, a hivatalos péktananyagban nem szerepelt. Az élesztő nélküli természetes kovász, a hosszú érlelésű tészta és a fermentáció a tömegtermelésnek nem a barátja. Régen, a maradék tésztából leszárított morzsát keltették életre sütőkovásszá, és a minden hét csütörtökjén kenyeret sütő asszonyok abból indították a tésztát. Péntekre bedagasztották a kenyeret, szombatra megsütötték a 4-5 kilós cipókat, azután egész héten azt ették. Ez egy régi technológia, amivel napi két-három, maximum négyszáz kiló kenyeret tudunk előállítani. A legkényesebb pont az optimális hőmérséklet eltalálása. A vízé, a környezeté, a kemencéé. Sokszor berakjuk, kivesszük a hűtőből a kelő tésztát, tehát ebből is látszik, mi ezt a sütödénkben meg tudjuk tenni, de ez egy hatalmas üzemben nem megvalósítható folyamat.
A másik dolog, hogy itt a mi szemünk, kezünk, érzékszerveink folyamatos kapcsolatban vannak a készülő termékekkel, nekünk a tészta diktál. Nálunk is vannak műszakváltások, de rugalmasan viszonyulunk a tésztához, nem úgy, mint egy nagyüzemben. Mi jó gazda módjára bánunk a készülő kenyerekkel, péksüteményekkel.
A jól táplált kovásszal visszatértünk az origóhoz, mondhatni a kemencéhez, mi a tésztához alkalmazkodunk, mint régen, a házi sütéseknél az asszonyok. Most például hűvös a nyár, egészen másként kell dolgoznunk, mint tavaly nyáron. Ma még csak 24 fok volt éjszaka, amikor ablakot nyitottunk, lehet, hogy jövő héten már 30 fok lesz. Nyolc év telt el a kezdetek óta, tervezem a második könyvet a kezdő házipékeknek, hiszen sokkal több lett a tapasztalatom, azokat szeretném megosztani. A Péklány lettem című könyv első kiadása már több ezer példányban kelt el, különlegessége, hogy QR-kódos fázisvideók is vannak benne, mert speciális hajtogatási és formázási technikáink vannak, hiszen ezzel a tésztával nem úgy kell bánni, mint az élesztőssel. Én anno amerikai videókból lestem el azt a szaktudást, amit átadok majd ezekben a filmecskékben. Emlékszem, mindig arra vágytam, hogy ne kelljen az egész folyamatot végignéznem, hogy bárcsak olyan videók lennének, amiben csupán azt a bizonyos mozdulatot, fázist látnám, ami éppen érdekel, vagy amiben elakadtam. Ezt kapják meg a könyvvel a hobbipék olvasóim.”
Ezt a törődést, babusgatást érezzük ki a Péklány termékeiből, amikor végre hozzájutunk, gondolom, de kíváncsi vagyok arra is, hogy született budapestiként miért éppen itt telepedtek le.
Mi a siker titka a Péklány szerint? A nagyon magas és állandó minőség, a kellemes kávézós-reggelizős, rendezett atmoszférájú környezet. Az árakat is próbálják a földön tartani, de a minőséget meg kell fizetni. A budapesti kézműves pékség árai alatt vannak az övéik, állandó kollégákkal dolgoznak egész évben. És a hosszan érlelt kovászon kívül szívvel-lélekkel.
Füred a világ közepe
Krisztina Balatonfüred szülötteként lett a város fazekasa, amelynek vezetői és lakói is elismerik munkásságát, különböző rendezvényekre, díjátadókra készíti mestermunkáit. Nem lehet nélküle Balatonfüredi Borhét vagy Bakony Expo, mindkettőnek aktív részese. Rengeteg visszatérő vevője van, keresik őt külföldről, van olyan német törzsvásárlója, aki előbb keresi fel őt, minthogy lemenne a tóra strandolni. Nemcsak életcélt és hivatást adott neki a fazekasság, hanem annak köszönheti, hogy megismerte szerelmét, élete párját.
Orsolya útja kissé távolabbról indult. “Hogy miért éppen Balatonfüred? Nem tudom. Nyolc éve nem tudjuk megfejteni. Idehúzott a szívünk. Mi lakóhelyet választottunk elsősorban, és utána jött az, hogy áttesszük ide a székhelyünket is. Akkoriban kezdtük el a kézműves pékség alapjait lerakni. Ezelőtt Leányfalun éltünk, a csodás Dunakanyarban, de a térképet felütve idevágytunk, és végül itt állapodtunk meg.” - idézte fel.
