Kifejezetten szatirikus figurává alakítja Táncsics Mihályt Spiró György a legújabb regényében

„A politikai status foglyok szabadon bocsáttassanak” – a tizenkét pontból az utolsó előttit mindnyájan ismerjük. Azt is tudjuk, hogy a leghíresebb rab ekkor a Budán őrzött Táncsics Mihály volt, akit a forradalmi tömeg szabadított ki börtönéből. Hosszú életének korábbi és későbbi szakaszai azonban többségünk számára homályban maradtak, ami igazolhatja a forradalmár önéletírásának egyik keserű szentenciáját: „Itthon is idegen valék”.

Spiró tehát járatlan útra tért, amikor a „status foglyot” emelte új regényének hősévé. Ráadásul a neves rabnak alig-alig akad formátumos belletrisztikai ábrázolása (Ady barátja, Bölöni György írt irodalmi igényű életrajzi művet róla: Hallja kend, Táncsics!, 1946). Egyáltalán a XIX. századi radikális baloldaliak, a magyar munkásmozgalom kezdetei újabb irodalmunk egyértelmű „fehér foltját” alkotják, Lengyel József, Kassák Lajos vagy Déry Tibor e körbe tartozó művei mára kuriózumoknak számítanak.

Táncsics legismertebb portréját Barabás Miklós készítette. Természetesen, a mű korántsem ezt az idealizált változatot tárja elénk. Ellenkezőleg, a szerző időről időre kiemeli – méghozzá hatásosan – a főhős alkatának lényegi ellentmondásosságát. Vitathatatlan morális példát nyújtó helytállása (ő lesz „az egyetlen maradék forradalmár”) aggasztó megszállottsággal társul, mentalitásában ennek szinte valamennyi negatív vonzata föllelhető. Az Eszmék és Ügyek iránti fanatikus rajongás minden egyebet elhomályosít a tudatában, emiatt gyakran érzéketlenné válik családjának súlyos gondjaival szemben. Ez az elvakultság továbbá a mindennapokban rendkívül naivvá teszi, amire aztán rendszerint rá is fizet.

Mindenekelőtt ebből fakad, hogy alakja a rokonság ellenére is csak részben és távolról emlékeztet a romantikus irodalom „nemes szörnyetegeire” (például Az apostol Szilveszterére). A kajánkodó – ezúttal a köznapiságot képviselő – narrátor összegzése szerint „állagilag volt tűrhetetlen személy, amit a barátai sem tagadtak. Vannak derék emberek, akiknek a láttán, hangjuk hallatán kinyílik a bicska az ember zsebében, ő ilyen volt.” A rebellisek, tudjuk, mindig irritálóak.

Elemi igazságérzete azonban szinte mindig jól működik, így hitelesen (bár hatástalanul) hívja fel a figyelmet a feszítő társadalmi egyenlőtlenségekre. Felkészültsége azonban az őt intenzíven foglalkoztató területeken is enyhén szólva hiányos. Már-már kínosan komikus, amikor a szakszerű finnugrisztika, a tudományos nyelvtörténet létrejöttének korában terjedelmes – élete fő művének tekintett – könyvet szentel annak: a magyar a világ legősibb nyelve, többek között a latin is belőle származik...

Padmaly – a cím elsődlegesen arra az üregre utal, melyben 1849 után a halálra ítélt főhős évekig rejtőzött, ugyanakkor – ironikusan – azt is jelzi: Táncsics kényszerűen elszenvedett és a választott életformája között legfeljebb csak fokozatnyi különbség van. Akár a föld alatt kell bujkálnia, akár a többnyire nyomorúságos szobájában él, a műveit írja látástól vakulásig. A padmaly életmetaforává lényegül. Érvényét pedig az is erősíti, hogy a forradalmár meglehetősen statikus figura, a cselekményidő során alig változik.

A mű szereplőinek struktúrájában – Táncsics életidegen fanatizmusa miatt is – kulcsfontosságúvá magasodik a feleség, Seidl Teréz alakja. Igazi társként ő képviseli a praktikumot, a józan ész követelményeit. E földközeli természetességnek azonban itt magától értetődő korlátai vannak, a hősnő világértésének horizontja meglehetősen szűkös marad. 1848-ban például, miközben a karzatról az újonnan megválasztott nemzetgyűlés szónokait hallgatja, alighanem másoknál hitelesebben érzékeli a szereplők gyarlóságait: „Ennyi hiú kakaskukorékolást! Ennyi páváskodást!”. A beszédek politikai/ideológiai tartalmai – és férje törekvéseinek szellemi mozgatói – azonban többnyire rejtve maradnak előtte. Realitásérzékét mutatja, hogy házasságát korántsem tekintette főnyereménynek: fel-felvetődött ugyanis benne, hogy „miért éppen ezt az önfejű, senki másra tekintettel nem lévő, az emberiség sorsáért egyetemlegesen felelős sültparasztot juttatta neki a sors”.

A XIX. század derekának fejleményei részben az ő sorsuk, nézőpontjuk tükrében tárulnak elénk. Már amennyire gyakori marginális szerepük, ehhez szabott hatókörük, az események centrumától való távolságuk ezt műfajilag egyáltalán lehetővé teszi. A cselekmény fősodrának megjelenítésében ezért egyrészt a narrátornak kell fokozott szerepet vállalnia: riportszerű – sokszor ironikus hangú – tablókban ő eleveníti meg a sorsfordító fejleményeket, a közhangulat változásait. (A színes elbeszélésmód poétikai jellemzői tanulmányt érdemelnének.) Másfelől a nélkülözhetetlen részletek ábrázolásához mellékszereplők sokaságára van szükség. Mégoly vázlatos bemutatásuk miatt is újabb és újabb nevekkel, történetekkel, kapcsolatbeli összefüggésekkel kell szembesülnünk.

Ám a fáradságért kárpótolhat az, ahogyan a mű új megvilágításba helyezi történelmünk nagy századának emblematikus fordulatait, kiemelkedő és kevéssé ismert figuráit. Kellő iróniával a felemelő jelenetek fonákját – a nagyszerűség mellett a gyarlóságokat – is bemutatja. Feledhetetlen a szabadságharc idején fővárossá avanzsáló Debrecen gyakran metszően kritikus leírása vagy Szeged és Arad zaklatott, forgatagának rajza. Igencsak figyelemre méltó a kezdődő munkásmozgalom különös hangsúlyt szerző antinómikussága: a társadalmi igazságosságért folytatott – áldozatkész – küzdelem mellett ott kísért a megosztottság, az intrika, a korrupció, és néha felbukkan a leplezetlen antiszemitizmus is. – Spiró világában nincsenek fekete-fehér alakok, helyzetek folyamatok. A Padmaly is épp szemléletmódjának, poétikai eszközeinek árnyalatgazdagságával nyújt intenzív történelemélményt. Haladóknak, illetve mindazoknak, akiket nem elégítenek ki a históriánkról terjesztett közhelygyűjtemények.