„A heg, ahol nem nő hajam, mai napig emlékeztet arra, honnan indultam”

„A heg, ahol nem nő hajam, mai napig emlékeztet arra, honnan indultam.” 

– Anyukám császármetszéssel szült. Megvakult volna, ha természetes úton hoz a világra. A műtét közben viszont a fejemet is megvágták. Azóta van egy heg, ami gyerekkoromban néha még fájt is – meséli Réka, aki akkoriban Harry Potter sebhelyéhez hasonlította a nyomot. Mint egy jel, ami emlékeztet rá, hogy néha szembe kell menni azzal, amit mások lehetetlennek tartanak.

A korai évei is hasonlóan két világ között teltek. Míg édesanyjánál a mindennapok szigorú, rendes házban zajlottak, apjánál volt, hogy csak édességen élt. – Nem mindig volt víz… volt egy nyár, amikor csak energiaitalt tudtam inni, mert nem volt más – idézi fel. Apját most mesébe illő, nagy gyereknek írja le, akit akkor istenített. – Mégis, egy idő után ez elveszett. Láttam, hogy ennek nem csak szép oldala van. Ahogy egy kicsit szembenéztem a saját mentális egészségemmel, rájöttem, hogy sok dolog tulajdonképpen hozzá vezethető vissza. Még ha akaratán kívül is, de így van – vallja be a fiatal lány, aki tanúja volt annak is, ahogy apja biztosítási csalás miatt levágta két-két ujját, és a kártérítésből épített szobát, majd garázst az erdei házukhoz.

„Apa mindig azt mondja, értem csinál mindent. Miattam dolgozik, miattam építi az egész telket, hogy nekem jobb legyen, hogy nekem ne kelljen megtennem, amit neki. Arra gondolok, hogy én soha nem leszek ilyen erős és soha nem fogok tudni ilyen fájdalmas áldozatokat hozni. Gyávának érzem magam.”

Az óvodában sokszor erőszakos közegben kellett helyt állnia. A gyerekek otthonról hozták az agressziót, a káromkodást és a bántalmazást, a felnőttek pedig keményen bántak velük. Az állandó félelem és a védekezés reflexe korán beépült a mindennapjaiba. Gyakran büntették, mert kiállt magáért, ekkor órákig állt a sarokban és belül kezdett új világokat építeni, ahol biztonságban lehetett.

„Megszoktam az egyedüllétet. Mindig én voltam a legjobb barátom, fejben újabb és újabb történeteket találtam ki” – írja Réka a novellájában.

Az általános iskolában aztán úgy tűnt, hogy beilleszkedett, de utólag rájött: – Ez csak azért volt, mert olyan osztályt fogtam ki, ahol mindenki csodabogár volt – magyarázza. Ott is újból előjött a másság tudata és a kirekesztő, „nem létezem” érzés – a többiekhez képest szürreálisnak tűnő élet, amit az OCD-s kényszerek is állandósítottak.

„Felébredek, muszáj pontosan úgy csinálnom, ahogy kell... tartani kell a sorrendet... muszáj... először a padlót érintem meg, muszáj, tartani kell a sorrendet, egy, kettő, három, aztán jobbra, balra, jobbra…”

Kezdetben mozdulatsorok és rituálék uralták a napjait, később ezek gondolati spirálokká alakultak, újra és újra visszatérő, beakadt lemezként pörgő gondolatokkal.

– Teljesen biztos, hogy neurodivergens vagyok. Asperger irányába valószínűleg, de nincs diagnosztizálva. A tesztek sokszor nem mutatják ki, ha az illető maszkol, vagyis úgy viselkedik, ahogy a környezete – mondja. Így azt sem értette, miért ne lehetne a szexről beszélni az iskolában. „Miért van az, hogy előbb van jogunk szexelni, mint óvszert venni?”

A szinte érintetlen terepet aztán hamar belakta, a szexualitás pszichológiai és biológiai miértjei is érdekelték. Látta, mennyire hiányos a felvilágosítás, mennyi tévhit él még a tizenévesekben – sőt a szüleikben is. Nem egyszer ő magyarázta el az egyébként alapvető valóságot kortársainak.

Saját szexualitásának meghatározásával pedig épp ezért nem sietett. – Ha címkét használok, pánszexuálisnak mondanám magam. Nem érzékelem az emberek nemiségét, csak vannak, akik tetszenek – magyarázza. Tizennégy évesen szeretett bele jelenlegi párjába, aki transznemű fiú és csak ezután állapodott meg egy jelző mellett.

A kapcsolatuk az elejétől fogva céltábla volt, az utcai fenyegetésektől a leköpésig. Olyanokat vágnak hozzájuk, mint hogy „ebből komolyabb dolgok is lesznek, nem fogják megúszni egy veréssel”. Vagy megesett, hogy valaki közölte: „majdnem megtapogattam a melleidet, hogy megnézzem igazi-e”. – Én elkezdek ilyenkor spanyolul beszélni, mert rájöttem, hogy ez a legjobb módszer, ha úgy teszek, nem tudok magyarul – mondja.

Ennek ellenére nem akar eltűnni. Alighanem mindent megtesz, hogy elkerülje a beolvadás fullasztó érzését, mely fel-fel bukkanó félelemként jelentkezik – nehogy kitűnjön a többiek közül. – Zavar, amikor rám erőltetnek egy szabályt, ami senkinek sem használ, vagy ha valakit azért tartanak „normálisnak”, mert megfelel ennek. Szerintem normális nem is létezik – legfeljebb beilleszkedés. Én hiszem, hogy az ember alapvető lényege a születésétől benne van. A kék haj engem emberileg nem tesz különlegesebbé, de ad egyfajta szabadságérzetet, mert nem érzem magam lekötve – fejti ki Réka, aki mindig igyekszik olyan dolgokat csinálni, amik a komfortzónáján kívül helyezik.

„Megfoghatatlan az egész lényem. Ez tesz azzá, aki vagyok.”

Amikor depresszióval és az OCD legsúlyosabb tüneteivel küzdött, a zene segített neki. Fuvolázni kezdett, kórustag lett és átiratkozott zenetagozatra, ám először ehhez is ki kellett másznia a skatulyából, amibe énektanára tette:

„Azt mondja, nem vesz fel a kórusba, mert csúnya, hogy ilyen mély és rekedt a hangom és én hiszek neki. Sokáig úgy éreztem, nem vagyok elég. (...) eldöntöttem, hogy én zenélni fogok és nem érdekel, ki mit mond.”

Ebben, azt mondja, az élet.történet. pályázat inspirációként hatott rá. Az ördögi kört – melyben az OCD-re adott természetes védekezés a deperszonalizáció, ami megint előhoz kényszereket arra, hogy bizonyítsa, létezik – készülő regényében hívja párbajra. – Amikor írtam a Keresztutat, az egy jó kis terápiaként hatott, és most ezt is úgy írom – mondja.

Most, tizenhét évesen, komoly párkapcsolatban él, tervei között szerepel a pszichológia és a neurológia ötvözése, tudományos fokozat megszerzése, előadások, könyvek írása.

„Olyan jövőt szeretnék teremteni magamnak, amiben nem kell félnem önmagamnak lenni. Olyat, ahol nem mondják azt, hogy túl sok vagyok. Ahol pont elég vagyok úgy, ahogy vagyok. Ahol megfoghatom a párom kezét az utcán és nem kell félnem. Ahol nem azt nézik, hogy mennyi pénz van a számlámon, hanem azt, hogy milyen értékek vannak bennem. Ahol nem számít, hogy nő vagyok-e, vagy férfi, mert ugyanúgy esélyem és jogom van egyenlőként élni. Tudom, hogy a változás mindig hosszú és bonyolult folyamat, de én része akarok lenni a változásnak” – írja. Mégis, amikor arról kérdezzük, hogy mindezt itthon képzeli-e el, azt mondja: – Csak reménykedem. Én nagyon szeretek itt élni, csak az ország nem szeret vissza. Így nehéz, de lesz még két évem megnézni, hogy merre halad az ország. Hogy látok-e egy kis reményszikrát arra, hogy itt maradjak harcolni magamért, vagy ne – zárja az interjút Virág Réka.