„A fantáziám nem tudja a valóság őrületét követni” – Spiró Györggyel forradalomról és forradalmárról

Egy Ganz Ábrahámról szóló operalibrettóra kapott felkérést, ám annak örvén végül egy Táncsics Mihályné Seidl Teréz életvonalára (1813–1907) felépített nagyregény is elkészült. Ez lett a Padmaly. Igaz, Ganz címmel még 2021-ben megjelent egy drámája is. De mi volt az a tényező, ami elvezette egyiktől a másikig?

Váratlanul ért a felkérés a librettóra, pláne Ganz Ábrahámról, akiről nem tudtam semmit, de ez ösztönzően hatott, így elkezdtem utánanézni, ki az, aki 1848–49-ben ágyukat öntött, és ezért később le is fogták, de végül megúszta. Miközben elmerültem a kutatásban, bele-beleütköztem számos nagy ember nevébe, és elég furcsákat olvastam róluk. Itt van például ez a Táncsics, akiről annyit tudunk még az iskolából, hogy kiszabadították ’48. március 15-én. Hősies gesztus volt részéről, hogy hagyta magát kiszabadítani. Na de azon kívül mit csinált? Azt már nem nagyon tárgyalják a tankönyvek. Pedig hosszú (1799–1884) és elképesztő élete volt, hol fönt, kétszer is országgyűlési képviselőként, hol lent, szó szerint is a föld alatt, nem egyszer börtönben… Elolvastam az 1945 után kiadott, Életpályám című önéletrajzát, ami irodalmilag is nagyszerű mű, de rengeteg fehér folt van benne – ezeket részben Táncsics hagyta így –, ám megemlíti az elhalt gyermekeit és a feleségét is. Tehát volt családja. Seidl Teréz alakja igen szimpatikusnak tűnt, amit lehetett, igyekeztem felkutatni róla, és arra gondoltam, érdemes lenne mindezt megírni regényben.

A korszak nem volt teljesen ismeretlen számomra, mert már ifjúkoromban érdekelt a reformkor, illetve a Világos utáni évek. Abban az időben szerettem volna a már nagybeteg és kiábrándult Vörösmartyról írni egy darabot. Meg is írtam volna, csak egy színházi főrendező lebeszélt róla, mondván, habár érdekes, mégis dezillúziós Vörösmarty-kép lenne, írjam csak meg az alakot, de ne Vörösmarty Mihály legyen a neve. Én viszont ellenkeztem, hiszen csak egyetlen egy olyan volt, mint ő, nem lehet ugyanolyat kitalálni. Ez is közrejátszott abban, hogy később a regényeimben minden történelmi személyt a saját nevén szerepeltetek, ahogy a Padmalyban is. Ez persze felelőséggel jár – amit lehet, fel kell róluk derítenem.

Való igaz, hogy bár számos utca, intézmény viseli a nevét, és tudjuk róla, „hagyta magát kiszabadítani”, de ezen kívül vajmi kevés ismeretünk van ma már Táncsics Mihályról – teszem azt, hogy a veje révén mi köze is volt a Népszava elindulásához. Az sem állhat túl messze az igazságtól, hogy az utóbbi időben ön olvasta egyedül a műveit… Apropó, mennyire hozzáférhetők ezek, már ami fennmaradt tőle?

Sok műve elveszett. Volt, ami nem érdekelte az embereket, volt, ami még kiadás előtt nála veszett el, mert elásta a bujkálása idején, és a papír elrothadt, némelyiket újraírta, némelyiket nem. Ami mai szemmel is érdekes, az az Antiúrbérváltság című mű, a legradikálisabb és a legjobb ideológiai-gazdasági irat a 1840-esekből a nemesség kárpótlásáról a jobbágyfelszabadítást követően. Az interneten megtalálható, valamelyik nyugat-európai könyvtár szkennelte be, nem is biztos, hogy magyar könyvtárban fellelhető. Egyszerű, világos, a lényegről szól, mai magyar nyelven. Nincs megjelölve ugyan a szerző, de sokan gyanakodtak Táncsicsra, én a regényben azt a feltételezést részesítettem előnyben, hogy Horárik Jánossal írták közösen valahol Németországban. Rendkívül szűk körben olvasták – a titkosrendőrség emberei egészen bizonyosan, mert hát ők mindig mindent elolvasnak, műveltek a szakértőik –, de Kossuth és Széchenyi kétségkívül, és nem nagyon örültek neki. A kárpótlás még a reformkor után is vitatéma volt évtizedekig – de a kárpótlások súlyos kérdése végighúzódik az egész magyar történelmen, legutóbb ugye az 1990-es évek elején jött elő, és történt, ami történt. A kárpótlások súlyos kérdése végighúzódik az egész magyar történelmen.

Az a műve fennmaradt, amiben a magyar nyelvet teszi meg legősibbnek?

Az megsemmisült, az 1870-es évek végén eladták 50 forintért a fővárosnak, de ott eltűnt.

A regényben a homlok szavunk ősi magyar eredetén morfondírozik Táncsics, ezek szerint az saját lelemény?

Tőle van, hogy a homlok valójában hömlök, és az agy hőjére utal… Hozzá kell tennem, bár a mű elveszett, az elmélet azóta is él, az önjelölt nyelvészek imádják az ilyen szófejtéseket. Táncsics nem tudományos vágy szülte barkácsolását ma is sokan követik. Amiben benne van persze a kis népek ösztönös nagyravágyása, egyben kisebbségi komplexusa, a látens igyekezet, hogy mi is az indoeurópai nyelvekhez, a népek nagy családjához tartozzunk, legyen mindenki a rokonunk – így lesz a hun–magyar-elmélet, a Jézus, perzsa királyfi-elmélet, a perzsa– magyar rokonság.

Táncsics feleségéről az önéletrajz elejtett megjegyzésein kívül honnan tudható bármi is, vagy ez már a fikció terepe?

Nem fikció, amit állítok róla a regényben, az mind tényeken alapul. A történészek szépen felkutatták, sok mindent előástak róla, például Buza Péter. Persze biztos vannak még lappangó anyagok a leszármazottaknál (Táncsicsék Eszter lányának vonalán – a szerk.), de amikor elkezdtem a regényt, eltűnődtem: ha szerencsém van, és megkapom az anyagokat, majd elkezdem bogarászni a német nyelvű, gótbetűs kiadványokat, anyakönyvi kivonatokat stb., azzal éveket is eltölthetek, és akkor a regényt sosem írom meg. Úgy döntöttem, inkább nekivágok, legföljebb néhány adat hiányzik majd belőle.

Engem egészen elbűvölt a korabeli Pest-Buda, majd később Budapest térbeli, építészeti jellege, a benne való (Táncsicsék költözködései nyomán) közlekedés regénybeli természetessége, pedig nagyon másképp nézett ki akkor még a főváros. Hogy kell elképzelnünk, ült a régi térképek előtt…?

Pontosan, főleg német nyelvű, később már magyar nyelvű térképek előtt. Elsősorban a mai Rákóczi út eleje, a régi Nemzeti Színház és környéke a színhely, illetve a ma is meglévő Tömő utca, ahol a Táncsics építtette új házuk még áll és youth hostelként üzemel, bár valószínűleg lebontásra ítéltetett. Amikor az egyik részlet megjelent a Mozgó Világ című folyóiratban, egy olvasó azt írta, hogy tévedek, a Széna tér nem Pesten, hanem Budán van – igen ám, de a korabeli Széna piac tere a mai Kálvin tér… Annak idején Az ikszek írása közben Varsót kellett rekonstruálnom, majd a Fogság esetében Rómát, Jeruzsálemet, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Budapestet is: például a BAH-csomópontnál nemrég milliárdokból felépült futballpálya területén volt egykor a Tabánhoz tartozó temető, míg a krisztianavárosi temető helyén áll ma a János Kórház.

Társadalomtörténeti kérdésként merült fel bennem, hogy miközben Táncsicsék jobbára végignyomorogták az életüket, a család fenntartását jórészt adományokból, segélyekből, kölcsönökből biztosították. Ez az emberi szolidaritás ma szinte elképzelhetetlen számomra.

Modern írói sors, amikor nincs piac, illetve a piaci viszonyok meg vannak nehezítve, és még nincs stabil olvasóközönség. De amikor Táncsics lapokat alapít, az elsőt 1848-ban, Munkások Újsága címmel, üzletileg nem volt sikertelen, noha Kossuthék mindent elkövettek, hogy ne terjessze a posta, és minden más módon is akadályozták. Mégis népszerű lap volt, több ezren olvasták. A ’70-es években az Arany Trombita már nehezebben kelt el, akkor már volt konkurenciája, rengeteg volt az újság, aztán más munkás újságok is szerveződtek. Egy ilyen lap fenntartása, ha nincs állami támogatás, nagyon nehéz. Ezt látjuk ma is. Előfizetőket, támogatókat gyűjtenek, de az államilag támogatott lapokkal szemben megélni szinte lehetetlen. 1848-ban a Kossuth–Szemere-féle törvény értelmében anyagi cenzushoz kötötték a politikai lapok megjelenését, míg a Vas Gereben szerkesztette Nép Barátja című lapot a kormány gründolta, és persze politikamentes volt, hiszen az államnak a hatalom megtartása érdekében a politikamentesség az érdeke. Táncsics plebejus lázadó volt, a nemesség-polgárság ellen lázadt, azok ellen, akik megcsinálták a ’48-as forradalmat (ez a kispolgárság, a nemes értelmiség forradalma volt), akik kiszabadították a tömlöcből. De ő mást, többet akart, mindig is radikális baloldali volt és maradt. Igazán csak országgyűlési képviselőként keresett jól – kétszer is megválasztották, a börtönbüntetései között –, abból a fizetésből meg lehetett élni. De ahogy ma egy könyv előfizetése sem túl sok emberen múlik, úgy annak idején is volt pár jóérzésű polgári család, évtizedekig támogatták később pedig a munkások rakták össze a fillérjeiket. Ez a fajta szolidaritás a mai napig működik, nem nagyon kerültünk tovább társadalmilag.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének ábrázolása a regényben sajátos, akár tabudöntögetőnek is mondhatják majd páran, ahogy a teheneket elhajtják a Múzeumkertből, az eső zuhogása szabja meg, ki van ott, vagy nincs, a szónoklatokat hallgató közönség nagy része nem is beszéli a magyar nyelvet stb. Mindez elég kisszerűnek láttatja a nemzeti sorseseményt…

Nem hiszem, hogy kisszerűnek, inkább életszerűnek. Többen mondták, hogy hasonlókat meséltek nekik ’56-ról. Minden forradalom zűrzavarosan kezdődik, véletlenekkel, furcsaságokkal. Magam is tapasztaltam néhányszor. 1989-ben, a bársonyos forradalom idején részt vettem az egyik Vencel téri tüntetésen, teljesen véletlenül keveredtem oda. Aznap este lett volna a darabom bemutatója a prágai nemzeti színházban, ehelyett a forradalmi tüntetésen a saját darabom díszletei előtt ültünk a színpadon a színészekkel és a rendezővel, szemben a közönség. Dupla áron adták erre a forradalmi műsorra a jegyeket. Mindenki felszólalt, engem is felkértek, beszéljek, én pedig kifejeztem az örömömet, hogy elmaradt a bemutatóm. Fel sem tűnt senkinek, hogy egy magyar író csehül mondja a magáét. A televízió is kivonult, a riporternő elmondta, ők úgy sztrájkolnak, hogy nem sztrájkolnak, mert eljuttatják a forradalmi híreket Csehszlovákiában mindenhová. A drámaíró barátom, akinek a felesége fordította a darabomat, arra kért, másnap megint menjünk el tüntetetni, és ez így zajlott napokig, az előadások minden színházban elmaradtak, és a közönség dupla árat fizetett a forradalmi esztrádért. Később ugyan játszották a darabomat, de tulajdonképpeni bemutatója a forradalom miatt elmaradt. Minden forradalom zűrzavarosan kezdődik, véletlenekkel, furcsaságokkal.

„Regényt kell írni, ha cikkek közlésére nincs remény. A mesét az írástudatlanok is szeretik, ha felolvassák nekik, csak az okfejtéseket nem szereik” – mondja Táncsics a regényében. Mai íróként ez megerősíti?

Ezt én adtam a szájába, de valóban így cselekedett. A politikai-ideológiai szövegeket nehéz eladni a tömegeknek, szemben a mesével. Ha nincs történet, akkor az az írás csak egy szűk réteget, a szakmát érdekli. Azt remélem, ebben a regényben sikerült ezt a mesei szálat megalkotnom.

Ehhez kapcsolódóan: hol húzta meg a határt a fikció használata szempontjából?

Sok mindent ki kellett hagynom, ami megtörtént, de nem bizonyult elég érdekesnek, és egy csomó minden van benne, amiről nem tudom, hogy megtörtént-e, de kikövetkeztethető. Ilyenkor az ember kényszerűen a fantáziáját használja. Mialatt a munkamódszerem szerint újra és újra megírtam a könyvet, folyamatosan felkerültek újabb és újabb anyagok a világhálóra, amelyeknek megfelelően át kellett írnom a szöveget. És az derült ki, hogy mindig jobb volt az a verzió, amit beszkennelve a neten felleltem, mint az, amit ki tudtam találni – érdekesebb és hitelesebb volt az, ami valójában történt. A fantáziám nem tudja a valóság őrületét követni. Meg tudom ugyan hangszerelni a valóságot, de kitalálni kevésbé vagyok tehetséges, mint a sors, a végzet, vagy a történelem.

+1 KÉRDÉS
A regény címe már hangzásában is kíváncsivá teszi az embert, pedig idegenül cseng ma már, de aztán többszörös metaforává terebélyesedik. Miért döntött a Padmaly mellett?

A címadás mindig nehéz. Legyen lehetőleg egy szó, névelő nélküli, akkor tud fogalommá válni. Ennek a regénynek, ahogy a Fogságnak is, az utolsó pillanat után lett meg a címe. A fejemben már vagy másfél évig lehetséges címjelöltként futott a padmaly szó, milliónyi másik mellett, de megijedtem, hogy nem ismerik, archaikus, a XIX. században is tájszó volt sok helyen. Már le volt adva a kézirat, amikor a párom és szerkesztőm azt mondta, mi lenne, ha ez lenne a címe, pedig neki sem árultam el korábban, hogy bennem is felmerült – így azonnal eldőlt: Padmaly lesz a címe. Érdekes, hogy a Táncsics-kutatók sem ismerték a szót, nem tudták pontosan, hol rejtőzött Táncsics nyolc évig a házuk alatt. Egy 1905-ös újságcikkben utaltak rá egyetlen egyszer, hogy a padmaly – a kút kávája alatti melléküreg – mellett vájtak ki számára egy odút a pincéből kiindulva. Egyik középiskolai osztálytársam, aki régész, mondja, hogy náluk a mai napig használatos fogalom, a két sírkamra közti álsír-üreget hívják így, amit azért készítettek, hogy ne a sírt fosszák ki. Ilia Mihály professzor Szegedről pedig megírta, hogy náluk a parti rész a padmaly, ahová a halak beássák magukat a folyó mentén. A melléküreg németül, ahogy a regényben is olvasható: Seitenhöhlung. Ha véletlenül lefordítanák németre, ez lenne a címe.