Az orosz Proust, a mélyen filozofikus szerző

Amíg Tolsztoj neve egyet jelent a világirodalmi nagysággal, addig méltatlanul kevés szó esik – Magyarországon legalábbis – kiváló kor- és pályatársáról, Ivan Alekszejevics Bunyinról, aki 1933-ban első oroszként az irodalmi Nobel-díjat is bezsebelte. Bunyint az orosz Proustként is emlegetik, és talán éppen ez az a meghatározás, ami a legközelebb visz hozzá – az egyéb kategorizálási próbálkozások ugyanis rendszerint kudarccal végződnek. Írásait olvasva elsőre talán a realizmus juthat eszünkbe műfaji meghatározásként, és valóban: hozzáértők szerint Bunyin egyfajta közvetítő kapocs a XIX. századi realista és a modern próza között. Azonban még ennek ellenére sem tudjuk őt nyugodt lelkiismerettel elhelyezni a realizmus-szimbolizmus-modernizmus tengelyén. Maga az író is úgy nyilatkozott erről, hogy aki őt realistának nevezi, az semmit nem értett meg a művészetéből. De vajon miben rejlik ennek a száz évvel ezelőtt alkotó orosz szerző meghatározhatatlanságának oka? Nagyjából abban, hogy egyedülálló módon sikerült ötvöznie a realizmust a századfordulós ontológiával, vagyis a lét közvetlen érzékelésére való törekvéssel.

Az orosz szereplők, az orosz háttér és a századforduló buddhista lételmélet-értelmezések egyedi és eredeti, jellegzetesen „bunyini” hangulatot teremtenek. Egyik novellájának főhőse például kitágult tudatállapota révén ismeri fel minden létező egységének misztikus igazságát, mikor is megérinti a kozmikus lét – amely „a testünkön keresztül rója titokzatos vándorútját” –, majd maga is eggyé válik ezzel az örökléttel. Egy másik művében a létezés misztériumát kutatja és a természet, az emberi történelem, valamint a lét univerzális törvényszerűségeinek feltárására tesz kísérletet. Lírai és filozofikus esszéjében az elbeszélő esti sétájáról hazatérve, a balkonon merengve hallgatja a tenger szakadatlan morajlását, ahogyan az éjszakai égbolt feneketlen mélysége és a fásultan mozdulatlan tenger ritmikus hullámzása belesimul a „világméretű hallgatásba” azon a különös órán, amikor a lírai én álom és ébrenlét köztes tudatállapotában a világegyetem ősi titkait fürkészi. E „bunyini” novellában tapinthatóvá válik az, ahogyan az ember a „sötétség óráiban” keresztül megy a „feneketlen szakadékon”, ahol megtapasztalja az „önmegtagadás” extázisát.

Az orosz szerző novellái nemcsak szépirodalmi érdemei, valamint lírai-filozofikus eszmefuttatásai miatt értékesek, hanem azért is, mert remek látleletet nyújtanak arról, hogy miként látta a századfordulón a buddhizmust és a keleti miszticizmust egy olyan alkotó, akinek alapvetően az európai kultúra volt a természetes közege. Bár már a XIX. században is erős keleti hatások érkeztek a nyugati gondolkodástörténetbe (gondoljunk csak Schopenhauerre, akinek filozófiájában már nyilvánvaló módon jelenik meg a buddhizmus), az indiai és más, ázsiai filozófiák koncepciói a századfordulón még mindig elemi erővel hatottak. És annak ellenére, hogy akkor még a buddhizmus értelmezése gyerekcipőben járt, ráadásul Bunyin több tanítást is csak emlékezetből próbált visszaadni, meglepően tisztán ráérzett a lényegre, nem egyszer pedig stílusosan szintetizálta a keresztényi gondolatokkal is.

Talán éppen a jellegzetesen „bunyini” realista ontológiának köszönhető, hogy az orosz szerző meglátta a buddhista misztikum egyszerűségét, amit a nagy keleti tanítók sem tudnak eléggé hangsúlyozni, ami nem más, mint a lét öröme, illetve a létezés pillanatnyi, ítélkezéstől mentes megélése. „Csak az kell, hogy lássunk és lélegezzünk” – vallja Bunyin és hozzáteszi: „Lépkedek, lélegzem, látok, érzek – hordozom magamban az életet, annak teljességét és örömét”. Ennek az időtlen bölcsességnek a realista ábrázolása az, amely a ma emberének is élővé teszi Bunyin világát a XXI. század sötét óráiban.