Akkor már vagy másfél hete próbáltam áthangszerelni az étrendemet a mindig sokat ígérő szénhidrátokról, dús keményítőkről a szerényebb zöldségekre és gyümölcsökre, kalóriatáblázatokat bújtam, és azon tanakodtam, hogy bulgurral vagy jázminrizzsel egyem-e a grillezett csirkemellet. Aki csinált már ilyet, tudja, hogy az első egy-két hét a legnehezebb, amíg a szervezet lefékez, és nagy nehezen átáll arra, ami amúgy sokkal jobb neki. Az agyról nem is beszélve. Az aztán az utolsó pillanatig tiltakozik a támadás ellen, és követeli a korábbi örömforrásokat palacsinta és diós metélt formájában.
Szegény nejem már hónapok óta rágta a fülem, hogy ez így nem mehet tovább, lassan benevezhetnék egy Micimackó-hasonmás versenyre (nem ilyen választékosan mondta, de ez volt a lényeg). És már majdnem sikerült száz kiló alá verekednem magam, amikor közölték, hogy ennek vége. Az első reakcióm az volt, hogy most azonnal megölelem az orvosnőt, de az a minimum, hogy küldök neki egy csokor virágot, mert valami odabent nem akart tudomást venni a mondat második feléről, miszerint: amúgy is fogyni fogok, ha tetszik, ha nem.
Mindez a biopszia után nyert igazi jelentőséget. Szegény meggyötört torkom és nyelvgyököm (ki gondolta volna, hogy ilyen testrészem is van) azóta minden nyelést megvétózna, ellehetetlenítene, feljelentene, még akkor is, ha én, a torkon felüli rész már szédeleg az éhségtől. Alig telt el egy hét, és máris leszaladt hét kiló, amit pár héttel korábban pezsgőbontással ünnepeltem volna. És még igazából el sem kezdődött a haddelhadd. Ez olyan, mintha már a labda nélküli edzésen megsérülnék a nagy meccs előtt. Tragikusan nevetséges. Vagy fordítva.
A sugárterápiával foglalkozó orvos egyértelművé tette, hogy ha tíz százaléknál többet veszítek a súlyomból, azzal a felépülésemet lassítom, és teszem kockára. Majd három órán keresztül (tényleg, nem költői túlzás) ecsetelte a kezelés lehetséges mellékhatásait a biztosan jelentkezőktől a csak ritkán előfordulókig. Én egyre jobban mentem össze a széken, és már kínomban is fogytam, ahogy a nyelés várható nehézségeiről beszélt, ahogy majd a pürétől lassan, de biztosan eljutunk a szinte csak folyékonyan fogyasztható tubusokig, a kalóriadús űrhajóskajáig. És annak érdekében, hogy miközben válogatott eszközökkel küzdök a rákom ellen, ne fulladjak meg mintegy mellékesen, logopédussal fogom átvenni a nyelési gyakorlatokat. (Máris eszembe jutottak a gyerekkori logopédusi órák, amikor a dadogásomat próbáltuk kordában tartani, és ahol még az éneklésre is rávettek, amit pedig elképzelni sem tudtam. Néha egészen biztos vagyok benne, hogy a sorsnak van humora, még ha nem is minden poénján nevetek szívből.)
Egy szó mint száz, most hízókúrán vagyok. Nutellát eszem majd tepertőkrémmel, szalonnával habosított krumplipürét, és mindezt nyakon öntöm tejszínes csokipudinggal. Már ha le tudom nyelni. Ahogy az orvos fogalmazott, most nincs az a cukor, ami nagyobb kárt okozna a kezelés megkezdéséig, mint a fogyás. Mindez zene az agyamnak, aki eldöntötte, hogy amolyan Rimbaud-i figuraként a maximumot hozza ki a „carpe diem”-életérzésből. Mert az alternatívákra (gyomorszondák és társaik) gondolni sem akar.
És ha még csak a nyelés lenne. Szinte biztos, hogy elveszítem az ízlelés képességét is, és örüljek, ha majd mindegyik visszatér hetekkel a kezelés után. Én már lobbizni kezdtem a keserűért, hogy azt szívesen adnám, azt vihetik, sosem értettem, hogy mások mi élvezetet találnak a tonikban vagy a grépfrútban, az édeshez és sóshoz viszont körömszakadtomig ragaszkodnék, talán a savanyúról még alkudhatunk. A titokzatos umamit is megtartanám, ami a paradicsomban és a halakban található, és az általam annyira kedvelt keleti konyha alapíze. Remélem, ki tudom bulizni valahogy. Addig is a legnehezebb pillanatokban nyál és ízek nélkül, gyulladt szájjal, a nyelés kínjaival kell majd „ennem”, naponta többször is, hogy a végén újra magamra ismerjek. Dante, ha tud erről, vajon kiknek szánta volna ezt a diszkrét tortúrát a pokol köreiben?
De hát az alternatíva még kevésbé vonzó. Azzal végképp nem lehet alkudni, halogatni, kibúvókat keresni. Mintha valami arra szeretne megtanítani, hogy mennyire értékesek is az élet szinte észrevétlen funkciói. Nekem mostanáig fel sem tűnt, hogy amúgy mennyit nyelek (ez evésen kívül) naponta. Cseppet sem átvitt értelemben. Vagy milyen varázslatos meginni egy pohár vizet mindenféle grimasz nélkül. Talán akkor van baj, ha jódolgunkban elfeledkezünk arról, hogy milyen apró örömökből tevődik össze akár egyetlen óránk is. Én bizony természetesnek és adottnak vettem mindent. Olyannak, ami jár, és kész. És persze vakon bíztam benne, hogy ez így is marad. Soha nem kell felülvizsgálni ezt a mindennapi, észrevétlen gőgöt, a sérthetetlenség hübriszét. Most tanulok. Sok tantárgy van, és jó lenne mindenből átmenni majd. Kiérdemelni a folytatást. Ahogy majd nem túl vékonyan, de nem is Micimackóként, koccintok az élet oly gazdag egyszerűségére.
