Jön vagy megy a vihar? – Bánki Évával sorsról, döntésekről

A regény az édesapjáról, a Kádár-korról, a kisvárosi létről, fiatal lányként a fővárosba költözésről, a rendszerváltásról, a rákbetegségéről és a generációs traumákról egyaránt szól. Mi tekinthető központi elemnek?

A felszínen egy kitárulkozás. A Kádár-korról és a rendszerváltozásról akartam írni, hitelesen, egy titkolózó kisváros XX. századi történetéről. Ugyanakkor apámról szól a könyv, bár alig derül ki róla valami, a titok ott húzódik végig. Családtörténeti kutatásokat nem végeztem apám felmenőivel kapcsolatban, mert nem láttam sok értelmét a titkok sokasága után eredni. De egyben gyógyulástörténeti kötet is. Az egész XX-XXI. század tele van ilyen homályos történetekkel, a kimondás és az elhallgatás váltakozásával.

Mennyire volt nehéz ilyen mélységig kitárulkoznia a regényben önmagáról és az édesapjáról?

Prűden neveltek a ’70-es években Nagykanizsán. Minél kevesebbet mondasz magadról, annál jobb, ezt tanultam apámtól. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy ilyen felszabadítóan írjak magamról. Fikciós próza a műfajom, ez a gátlástalan kitárulkozás unikum, nem is tudom, lehetne-e folytatni. Ilyen regényt nem írtam volna negyvenévesen, ehhez hosszú út vezetett, meg kellett magammal is békélnem. A betegségem, a sok vizsgálat, a saját testhez való viszony, a szégyenérzet mind átalakult, átalakított. (Igaz, a Telihold Velencében című regényem is személyes volt – a kislányommal a Velencében töltött hónapjainkról szól, a művelődési háttérrel együtt.) Elhatároztam, hogy most gátlástalanul fogok magamról beszélni, ellentétben apámmal. Ő leskelődött, félt attól, hogy őt lesik, ebben nőttem fel, én is ilyen voltam, de megváltoztam. Van annak mentális ereje, ha az ember képes önmagáról teljesen nyíltan beszélni. Sokat segített, hogy ezt megtanultam – igaz, kényszerből, a betegségem hozományaként.
A szégyenérzettel való leszámolás volt a legnehezebb. Semmi öröklött bűn nincs bennem, ezt felismerni és kimondani felszabadító és félelmetes volt – mindezt úgy, hogy a nőgyógyászati vizsgálat nekem iszonyú traumatikus volt. Apám örökös félelme a lelepleződéstől, az, hogy a saját testünk börtönében élünk, és a testünk bármikor elárulhat minket, valamennyire ezekkel is meg tudtam mára birkózni. Életforma-változásra is szükségem volt, ez a legtöbb, rákon átesett embert érinti. Leszoktam a dohányzásról, nem eszem cukrot és fehér lisztet, sokat járok uszodába, és figyelek arra, hogy aludjak nyolc órát. A lányomat nagyon megviselte a betegségem, tizenhárom éves volt, éjszakánként felkelt, és megnézte, hogy élek-e. Bűntudatom volt, hogy „ezt csinálom vele”, tudtam, hogy miatta meg kell gyógyulnom. A rák ma járvány, már a huszonéveseket is fenyegeti. A gyógyulás után is ott a kínzó szorongás, hogy bármikor előjöhet újra, ugyanakkor ott a boldogság, hogy élek, ezért a nap sokkal több órából áll. Minden perc számít, meg kell becsülni minden lélegzetet. A szorongásnak az életöröm az ellenszere; meg kell tanulni kihasználni a nap minden percét. Még ha ez látszólag ellentétben is áll. Giorgione Vihar című festménye az egyik kedvenc képem. Itáliai reneszánsz, egy katona, egy édesanya, aki szoptatja a gyerekét, idilli képzetek, miközben elképesztő felhők vonulnak az égen, és adódik az örök kérdés: a vihar jön, vagy megy.

Nyíltan vállalja az apja zsidóságához fűződő ambivalens viszonyát is.

Apjalánya a regényem címe, de a zsidóság női ágon öröklődik, tehát én ebben nem tudok osztozni apámmal. Erről gyerekkoromban apám fel is világosított. Anyám paraszti származású volt, ahogy ezt megírtam első regényemben. Én nem tartom magam zsidónak. Tudom, hogy az állandó bolyongás, a múlt keresése, megismerése iránti megszállott vágy, a saját magam keresése, ez mind zsidó dolog. Tisztelem és csodálom, de elfogadom, hogy nem tartozhatok oda, nem is erőltetem. A több évezredes vallási szabályokat tiszteletben kell tartani, és kész. Nekem fontos a vallás, hiszek Istenben, a keresztény gyülekezetekbe be tudok kerülni, a zsidókba nem. Bár tucatnyi katolikus és protestáns (református) gyülekezetet hagytam már ott – önszántamból és külső nyomásra is. A mentális közösséget nem találtam még meg sehol. Jó dolog együtt imádkozni, vallásos szertartásokon részt venni, de a hit persze nem ezen múlik.

A kisvárosi és a fővárosi élet ellentéteiről is részletesen ír: „tízezer buborékfejű nő egy kisvárosban” – ilyennek látta gyerekként Nagykanizsát, ahonnan Budapestre, a szabadság városába vágyott.

A Monarchia idejében a nyugati határszélen lévő kisváros műveltebb közeg volt. A kisebbrendűségi érzés mégis erős volt bennem is: valamit elkövethettem, hogy vidéken élek, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy pesti legyek. A kisvárosi frusztráltság erősen dominált mindenkiben: a Dunántúlon nagyon fojtogató érzés volt, hogy be vagyunk zárva, nincs szabadság, az volt az illúzió, hogy a fővárosban megélhető egy totális szabadság. Állandóan a repülésről álmodtam gyerekkoromban. Aztán tizennyolc évesen felvettek az ELTE bölcsészkarára, ám az az otthoninál még zártabb közeg volt: gettóból gettóba kerültem. Rájöttem: apám túlértékelte Budapest varázsát, vonzerejét.

A szabadságot azért megélte a fővárosban?

Még nem. Várakozó állapotban vagyok azóta is, hogy majd egyszer kinyílik a világ. Itt, kétmillió ember között erre nagyobb az esély. Bár nagy a kalandvágy bennem, hogy külföldön éljek, de nehéz annyira megtanulni egy nyelvet, hogy azon írjak vagy álmodjak. Ritka, hogy valaki külföldön élve benne tud maradni a magyar irodalmi közegben, és írni tud az itthoni dolgokról. Ahhoz benne kell lenni egy kapcsolati hálóban, kell érezni, látni a közeget, amiről írsz. A pórusainkban kell érezni, testközelben lenni a témához. Sok írót, költőt, műfordítót ismerek, tanítottam, akik itthon jól indultak, de külföldön nem tudták folytatni a pályájukat. A lányom festőnek tanul, tizenhét éves, és hosszabb időt tervez külföldön élni. Az, hogy mi gyerekkorában négy hónapot Velencében éltünk, szerintem kellett ahhoz, hogy egyszer majd festőművész lehessen. (A lányom még csak 17, nagyképűség lenne azt sugallni, hogy ő már kész festő.)

Megszakíthatók a generációs traumák, felülírhatók a sebek?

Azt hiszem, igen, nem átok, nem végzet, tehát megszakítható a folyamat. Az elhallgatások mérgezők, halálosak. Próbálok a gyerekem elől szinte semmit sem titkolni. Elmeséltem neki már mindent a felmenőkről, de ez egy bonyolultabb történet: én negyvenöt éves koromig folyamatosan bűnösnek és mocskosnak éreztem magam. És nem azért, mert nagyapám ellopott két lovat. Inkább azért, mert akik túlélték a holokausztot, azok és leszármazottaik hajlamosak voltak örökös bűntudattal élni, árulónak tartani magukat. Ez káros és megbetegítő. Én erről semmit nem tudtam kiskoromban, csak azt láttam és érzékeltem, hogy apám rosszul van, de nem tudtam, miért. Apámat már az is áramütésként érte, ha elkérték a bérletét a villamoson. Én is ezt tanultam meg: mindjárt elkapnak, lelepleznek, felnőttként is ez az érzés kerített hatalmába. És ezt nem lehet a kispolgári élet titkaiból (például a megcsalásokból) levezetni, ez mélyebben gyökerezik. Apám eléggé fiatalon halt meg, a szíve vitte el, ahogy a családban mondogatták, a holokauszt és a rendszerváltás gyötrelmeit nagyon a „szívére vette”.

Az egyéni traumákon kívül milyen társadalmi tanulságokat vont le?

A XIX. században úgy gondolták, a jó vagy a rossz döntésekből származik az egyén jó vagy rossz sorsa. Apám teljes élete azt bizonyítja, hogy kikerült az egyéni döntés a sors alakulásából, független tőle. A XX. században valami tragikus ellentét van a sors és az egyéni döntések között. Lehettél bármilyen okos, kedves, jámbor, sikeres kiskereskedő, 1944-ben Nagykanizsán, ha zsidó voltál, elvittek. A rendszerváltáskor az 50-60 éves, kisvárosi férfiak nagy része elhullott, nem volt a rendszerváltásban szerepük, holott azt várták évtizedekig. Minden a fejük felett dőlt el. A rendszerváltás után már nem volt mit várni. Ez halálosan nyomasztó. Ennek az egész korszaknak jó metaforája a betegség. Én még mindig várom a csodát, a szabadságot – apám helyett is.

+1 kérdés
A vonat is fontos szereppel bír a regényben. Édesapjáról azt írja, legszívesebben Jókaival utazott volna egy kupéban. Ön kivel?

Egy prózaíróval, ők izgalmasabbak, mint a költők. Leginkább a latin szerzők érdekelnének, például Roberto Bolaño, illetve az Afrikában élő portugál-brazil származású José Eduardo Agualusa útitársa lennék nagyon szívesen, ő ráadásul igen szép ember is. Kispolgárként az apám az írókban példaképeket keresett, én nem. A Budapest–Fiume-vasútvonal fontos állomása volt Nagykanizsa, ezért jelentős gazdasági szereplő volt a városunk, Kanizsán sok minden szólt a vonatról. A vasút, a vonat a haladás szimbóluma – de ezzel vitték el a zsidókat is. Nem véletlen, hogy sok regényben végzetes és különös szerepet játszik, például az Anna Karenyinában, Dosztojevszkij A félkegyelműjében, de Agatha Christie regényeiben is. Gyerekkorom óta imádok vonatozni. Jobb, mint a busz meg az autó: könnyű ismerkedni, felállsz, sétálsz, átülhetsz másik kocsiba. Ahogy fellépünk a peronra, mintha megváltoznánk, boldogabbak, nyitottabbak, udvariasabbak leszünk. Vonaton, repülőn megáll az élet nyüzsgése, pár órára össze vagy zárva idegenekkel, kapsz ajándékba némi időt. Többet kellene utaznunk, akkor jobb emberek lennénk.