Gedeon felnyitotta volna a szemét, de nem volt hozzá ereje. Feje úgy hasogatott, mintha fejszével ütnék. Kint, távolabb, bizonyára fát vághatott valaki, jutott eszébe később. Kukorékolásra, ágak ablakhoz csapódására időről időre feleszmélt, de menten visszabújt nyúlós, pállott félálmába. Mikor már kellemetlenebb volt erőnek erejével leszorítania szemhéját, óvatosan, hunyorogva körbekémlelt. Először szándékoltan nem balra nézett – körülményeinek emlékezetét kívánta feleleveníteni memóriájában. Rozoga faasztala mellett egy szék állt még, reá terítve reverenda. A másik az előző este valamikor eldőlhetett, erre nem emlékezett, lábai illetlenül kandikáltak ki egy alsószoknya alól. A fekhelyhez közelebb egy üres demizson hajolt rá megpihenve egy félig telire. Most, legutóbb, mintha saját horkolása ébresztette volna. Jobbról csak egyenletes, puha pihegést hallhatott, mély, finom álomét. Végre arra pillantott. Ilike lehetett volna festmény is. Tüdővészben elhalt, ártatlan leány. Fehérsége szinte világított az évek során valamelyest elsárgult, csatakos lepedőn. Tagjai teljes ernyedtségben, szétterült, ráncmentes abroszként nyúltak el. Gedeon még igencsak morajló-fájdosó fején óvatosat mozdított, be akarta látni a teljes képet. Frissiben leölt őzgida. Lepréselt virágszirom. Ráérős áramlással vánszorogtak gondolatai. Abban a dilemmában állapodtak meg, végigsimíthatna-e a leányon anélkül, hogy álmát megzavarva felriasztaná, életre keltené a reggelt, mely talán inkább már délelőtté vált, épp azokban a percekben. Ilike orcájához, lankásan elernyedt, kis kebléhez ért volna előbb, ha bár biztosabbnak tetszett volna felé közelebb eső, épp csak behajlított lábához, combja külső ívéhez közelíteni vigyázó mozdulatát. Gyermekkorában sem szerette azonban kővel dobálva zilálni a tó vizét. Nézte hát inkább tétlenül Ilike keblének egyenletes emelkedés-süllyedését, hallgatta tavaszi szellőként susogó lélegzetét. Hajának pár szálához ért végül lassú, vigyázó figyelemmel, nem türtőztethetve tovább a finom mozdulatot, mellyel a szenteltvízhez is érni szokott. Izzadó testük illetlen párolgása, savanykás-kesernyés aromája más nap más percében taszította volna, ilyen napok ilyen perceiben, megfontolt, óvatos ébredés utáni, lusta zavarában vággyá gomolyodott. Mutatóujjának puha érintésű begyét a levegőben elhúzta a leány keble, majd befelé, szegycsontja, majd mind lejjebb, a has felett, elidőzve a köldök tájékán, szinte félénk gyorsasággal átlibbenve szemérmén, hogy vigyázva mártózó, kimért érintéssel végül a comb feléje eső, kinézett pontján érjen az ernyedt testhez. Gondosan kiszámított, megfontolt siklásba kezdett innen, a térdig fél távon. Eszébe jutott ezenközben Ilike keresztelője, s eljátszott a gondolattal, hogy megkeresse homlokán azt a bizonyos pontot, melyet tizenöt-hat esztendővel ennek előtte érintett. Megtette, mielőtt még végiggondolta volna a következményeket, hogy ez a pillanat így elkerülhetetlen előzménye lesz annak a következőnek, mely immáron történik is, először nyíló ibolya a nap fenséges, delelő fényében, Ilike mélykék, átható nézése most reácsodálkozik, éppoly ártatlanul, mint azon a napon, mikor szenteltvízzel először illette homlokán azt a bizonyos pontot. A leány nézésében először meglepett zavar, orcáján szemérmes, gödrös mosoly, átsuhanó félelem és szégyen állapodott meg a csínytevő gyereklány pajkosságában. Gedeon kezét ismét átrepítve hát, leheletnyi érintéssel a keblek, szegy, has, szemérem tájai felett, tegnapi kedélyével markol a leány combjába, mire az lesüti, majd újra reányitja immáron nem először virágzó ibolyasugarát felcsillanó szemének. Öltözz! Mise, hangzik el, s hogy elébb én távozom, te majd a másik úton, a tó fele. A szenteltvizes érintés és kevély markolás helyett immár sietős, atyai csók csattan a homlok egy bizonyos helyén s egy noszogató, újfent kevély paskolás a macskatempóban szedelőzködő leány tomporán. Igyekezz, te beste! Az Úr türelme kifogyhatatlan, de nem végtelen.
Moroghattak volna faluszerte a népek. Hogy a vasárnapi istentisztelet késsen, az azért mégiscsak példátlan. De nem volt az. Kivált a vész óta. A jó Gedeon atya egy igazi szent, gondolták inkább. S milyen dolgos, csak magához ne szólítsa idő előtt az Úr, csak az a nagy szíve, annak mázsás harangsúlya a sírba ne húzza, lelkének szeplőtelen könnyűsége, angyalszárnyakon, a mennybe ne repítse. Hiszen hát, az utóbbi időkben, nem nőtt minden bokorban papi személy. Nem csak olyan nem, mint a jó Gedeon atya, ki legújabban kutat ásat a falunak, hogy elejét lehessen venni, mint mondogatni szokták arrafelé, a török szolgájának, a rémesen terjedő ragálynak. Nemhogy ilyen szolgája nem akadt az Úrnak, közel s távol, semmilyen. Ameddig csak az út elporzik minden irányban, a papokat elkergették, már amelyik magától el nem bujdosott, leölték, nyomorodottá verték. Ki is lett volna hát e sors elátkozta vidéken az isten szolgája, mikor esztendők óta errefelé már mindenki szolga, földönfutó, éhező és koldus. A jó Gedeon atya hát, akár a Szentlélek, egyetlen személyében is több volt, egész sokadalom. Egyházmegye. Ameddig csak a hírek terjedtek, minden faluban, tán az egész járásban a jó Gedeon atya volt a pásztor, úgy osztoztak rajta a megszeppent, kormosra égetett, kongó éléskamrájú községek, akár a vasárnapi asztalnál családjaik az utolsó öklömnyi darab kenyéren. Mise tehát, s azonképpen esküvő, temetés és keresztelő, akkor volt, amikor lehetett, mikor a dolgos siettében, csapzott segedelmében ide-oda futó pásztor épp erre vagy amarra járt – s még soron kívül is csak várakozás, előrejelzés, sürgősségi juttatás fejében. Mily nagy szerencse hát, hogy a sürgető tempóban sem elmaradható mise után még beérte a száguldó hírvivő fiú a már elszáguldani kész papi személyt a hírrel, hogy teendői közé, ha teheti, legyen szíves a tiszteletes úr, tisztelettel iktassa oda, hogy ahová tart éppen, az ottani kisebbik csárdába térjen be, a jónép mindenféle megsegítésének közepette, mert bizonyos Márton úr izente, hogy bokros teendői közepette, átutazóban épp ezen a vidéken vizitál, s ottan a mai nap délutánján meglátogatná régi, kedves cimboráját. Márton úr, biccentett kiolvashatatlan tekintettel az atya, megköszönve a jó híreket, megáldva az őt még időben elérő fiút, s kiváltképp a lovat, mely, hát mégiscsak a munkának oroszlánabb részét végezte e cselekedetben, s már tova is sietett a szomszéd faluba, hol, jutott aggasztó conclusióra, úgy tetszik, ugyancsak ásatni kéne új kutat, mert, az Úr kifürkészhetetlen kegyelméből, csoportos temetésre kell odaérnie, a jó Isten segedelmével.
Isten vigasztalja a megszomorodott szívű hátramaradottakat, a holtakat vegye be a mennyeknek országába, s akkor kezdhetnének is, instruálta a szórványos gyülekezetet már lováról leszálltában a jó Gedeon atya. Hallgassa meg őket a Jóisten, motyogta a siratás szétszéledő hangfoszlányaiba vészve egy bánatosra ázott képű öregasszony. Ámen. Jaj mit vétöttem a nagy Uristennek, hogy elvette az én drága Imrusom, jaj, jaj, én jó uram – ámen, metszette el eggyel erélyesebben valaminő hátrébb álló, hályogos szemű asszony maradék kántálását is a nyájas lelkű pásztor. Síri csend lett. Gedeon atyának a siratás és lopott szundítások közepette telő nagy, nyúlós várakozásból megérkezte által kibontakozó, jelentős izgalomban először nyílott módja végigtekinteni az elhunytakon. Siralmas látvány tárult fáradt nézése elébe. A koporsók, akárha már azokban, azon frissiben ölték volna le az elhunytakat, oly csálén feküdtek egymás mellett, mintha nagy kapkodásban nőttek volna az egyszeriben, gutaütésben összeesett, kis emberhalom köré. Kettő is szánni való állapotban volt, s a rozsdás szegeken túl tán valóban csak a szentlélek tartotta egyben a korhadt, girbegurba deszkalapokat. Egy másikon a gondosan reá helyezett tulipánt- s rózsaszálak alól is illetlenül kandikált ki a szemfödőnek bízvást jobb híján megtett lepedő egynéhány illetlen pecsétje. A hét elhalt közül megint egy másik, ifjú, nyurga leány kékre mázolt koporsója ácsingózott leginkább Gedeon atya mind zavartabb, bánatosabb tekintetére. Nyúlánk porhüvelyének, Uram, irgalmazz, borzongott bele, aki csak meglátta, s ki ne látta volna a jelenlévők közül, bízvást nem találhatván mást, örök fekhelyéül tán virágosláda lehetett, mit a gyászoló család a nagy sietségben keríteni tudott. A leány azonban vagy egy-másfél bokányival nőtte ki utolsó nyoszolyáját, s így tagjait csak rémes látványt mutató, s minden bizonnyal még rémesebben festő, borzalmas mozdulatok árán eszkábálhatták a rozoga ládikába. Gedeon atya ezen fertelmes látványra, tán a tűző nap sugarától, tán az ebéd elmulasztásától avagy a még ereiben dolgozó bor mián, mindenesetre hirtelen nagy gyengeséget érezve figyelt fel oly sokat próbált szíve heveny verdesésére, a bőre minden pontján kiszivárgó, hideg verítékre, s hogy közé ne szédüljön az elholtaknak, próbált innentől csak a saját hangjára koncentrálni. Félig-meddig sikerült csak ez a mutatvány. Így inkább mintha valaki más mondaná, hallgatta elbóbiskolgató figyelemmel, ahogy elősorolja, mit nemrégiben a fülébe susogtak, az elhunytak nevét, fajtáját, hogy zsellér avagy földmíves volt-e, haláluknak majd’ minden esetben egybehangzó, járványkóros okát, s hogy az Úristen végtelen irgalma mely és mely szeretteiktől szólította maga mellé őket, mennyei trónusához, e földi siralomvilág helyett. Könyörögjenek hát halhatatlan lelkük üdvözüléséért, s mi egyéb, mi egyéb. Kyrie eleison, eszmélt tulajdon utolszorra kimondott szavaira, s mélyről jövő sóhaj szakadt föl egyszeriben tüdeje bensejéből. Illedelmesen exkuzálta magát a toron való részvétel alól, tenger teendőjére hivatkozva, aggodalmas asszonyi óbégatásoktól zúgó, mind nehezebb fejjel, s épp csak időben feleszmélve, hogy fizetségét a pironkodó, koldus népektől el ne mulassza beszedni, imbolygó sietséggel távozott is. Ámen, kiáltotta még maga mögé, keresztet vetve – de vajon minek, jutott eszébe, mikor már senki sem láthatta.
Folytatjuk
