Kossuthot lepisszegték, Szamuelyről iskolát neveztek el – Benedek Szabolccsal a Hídvárosról

Megkerülhetetlen kérdés egy Szolnokról írott regény szerzőjéhez: milyen kapcsolat fűzi a városhoz?

Budapesti születésű vagyok, és bár a felmenőim az Alföldre valósiak, Szolnokhoz csak annyi közünk volt másfél éves koromban, amikor a városba költöztünk, hogy a friss diplomás szüleim ott kaptak munkát. Úgyhogy a kisvárosnak nagy, nagyvárosnak kicsi – az idő tájt bő nyolcvanezres lélekszámú – Szolnokon nőttem föl, ide kötnek a gyermekkori élményeim, a világra való eszmélésem időszaka. Egészen az egyetemre kerülésemig ott éltem, és később is rendszeresen visszatértem a szülői házat látogatva. A Szolnokhoz fűződő attitűdömet óhatatlanul meghatározza a gyermekévek iránti, már-már törvényszerű nosztalgia. Bár mostanára immár nem él rokonság a városban, évenkénti gyakorisággal megfordulok itt egy-egy napra. Korábban a helyben megjelenő, Eső című negyedéves irodalmi lap egyik szerkesztője is voltam, emiatt sűrűn jártam Szolnokra a lapbemutatókra, de ettől függetlenül is, hogy találkozzam régi barátokkal, iskolatársakkal, egy-egy sör mellett elbeszélgetve. Ha író-olvasó találkozóra mentem, akkor is már délelőtt megérkeztem, és a délutáni programig róttam az ismerős utcákat, a gyerekkorom színtereit.

Mennyire maradt meg az otthonosság érzete?

Rengeteget változott a gyerekkorom óta a város (több mint tíz éve egyébként Magyarország legélhetőbb településének is megválasztották), de hosszú évekig megvolt bennem a vágyódás Szolnok iránt, álmaimban minduntalan úgy jelent meg, hogy még változatlanul ott lakom. Aztán miután 2015-ben megjelent A kvarc­óra hét dallama című regényem, amely a ’80-as években játszódik egy meg nem nevezett vidéki városban, ami természetesen alapvetően a szolnoki élményeimre épült, érdekesmód eltűnt belőlem ez a fajta vágyakozás. Mintha kiíródott volna. De ennek ellenére is nagy örömmel, jól­esően megyek azóta is Szolnokra.

A most megjelent regényben már nevesítve, főszereplő a város, és jól időzítve a neve első írásos említésének 950. évfordulóján került az olvasók kezébe. Ennek a jubileumnak köszönhető, hogy éppen most írta meg a Hídvárost?

Nem sokkal azelőtt költöztünk oda, amikor a 900. évfordulót ünnepelték, apám még sokáig hordta azt a pólóját, így emlékszem rá, aminek mintája a megemlékezésekhez kapcsolódott. Az ekkor átadott úgynevezett jubileumi emlékmű is a gyerekkorom mementója, sokat bandáztunk körülötte. Valójában már évek óta foglalkoztatott, érlelődött bennem egy Szolnok-városregény, de mindig elbizonytalanított, hogy ez vajon mennyiben lehet érdekes a nem szolnokiaknak. Azon morfondíroztam, hogyan lehetne szélesebb olvasóközönség számára is megragadhatóvá tenni. A mostani évforduló aztán kapóra jött: vagy másfél éve említette valaki, hogy hamarosan eljön, és erre időzítve lehetne írni egy Szolnok-regényt, én pedig lecsaptam a lehetőségre, amiről évek óta álmodoztam.

A novellaciklusként is olvasható regény 21 fejezetben meséli el Szolnok történetét a XI. századtól egészen a XX. század második feléig. Hogyan sikerült feloldania az említett írói dilemmát, illetve miként választotta ki az egyes fejezetnovellákban ábrázolt történelmi időszakokat, valamint a hozzájuk passzoló elbeszélésmódokat?

További dilemmából sem volt hiány, például hogy miként lehet majd ezer év történelmét átfogó regényt írni. Először arra gondoltam, lehetne egy nemzedékeken átívelő családregény, egy ott élő famíliának a története, de ezt végül elég elcsépeltnek éreztem. Aztán felmerült bennem az is, hogy egy utcát állítok a középpontba, hogy mi minden is történt ott egy évezred alatt, ám ez eleve beszűkítette volna a mozgásteret, másrészt meg ilyet is írtak már. Így aztán az általam általánosan jellemzőnek ítélt – ezért akár országos érdeklődésre is számot tartható – várostörténeti epizódokat próbáltam megragadni, és motívumokkal, nevek és említések által összefűzni.

Milyen jellegű kutatásokat kellett végeznie, illetve a kiválasztott történetek, legendák mennyire ismertek a városban?

Rögtön az elejétől fogva megkaptam a támogatást az évfordulós ünnepségeket menedzselő Szolnok 950 Programiroda vezetőjétől, Szutorisz-Szügyi Csongortól, akinek segítségével helytörténeti olvasnivalókhoz jutottam hozzá a múzeumtól és a könyvtártól. Ezekben rengeteg olyan történetet találtam, amelyek, hiába Szolnokon nőttem föl, előttem sem voltak ismertek, ahogy, gondolom, a helytörténészeken kívül a legtöbb szolnoki előtt sem azok. Hogy például miként is zajlott az ország második vasútvonalának számító Pest–Szolnok-vasútvonal átadása (amikor Kossuthba belefojtották a szót a díszebédre váró vendégek, és ő emiatt hosszú időre megharagudott a városra), vagy hogy mennyire szürreálisan tragikomikus, hogy a második világháborút követően éppen a Tanácsköztársaságról nevezték el azt az utcát, illetve Szamuely Tiborról az utcában álló egyik iskolát, amelyen a vasútállomásról a belvárosba menet az autójával végighajtva a helybélieket lövette a népbiztos. De számos olyan epizódra is ráleltem, amiről a városban a gyerekkorom idején nem nagyon, legföljebb szőrmentén beszéltek: például a ’44-es nagy bombázásokról – és ezeket a történeteket a rendszerváltozást követően sem föltétlenül tették alaposabb vizsgálat tárgyává. Nagyon érdekes, felfedezésekkel járó utazás volt részemről a szolnoki múltban időzni.

Szolnok ispántól kezdve Kossuth Lajos egy szülésnél való bábáskodásán át számos történelmi személyt szerepeltetett a regényben, de mennyire kellett a fantáziájára hagyatkozni az epizódok ábrázolása esetében?

A hétköznapi emberek, akik Szolnok lakosságát jelenítik meg, többnyire a saját teremtményeim. De az évezredes történetből nagyon sok mindent nem tudunk, vagy csak utalás szintjén, így ezeket a hézagokat nekem kellett kitöltenem, ezek mind úgymond az írói szabadság megnyilvánulásai.

Vannak karakterek, akikhez olvashatóan jobban ragaszkodott, ilyen például a Pelikánhoz címzett, majd a helyén fölépült, Zöldfa néven ismert fogadó tulajdonosa, akinek figurája több fejezetben is visszatér. A boszorkányokhoz tudvalevően kötődik – lásd A spalatói boszorkány című, 2023-as regényét –, Janka alakja mivel hódította meg?

Mindenképpen arra törekedtem, hogy olvasmányos regény kerüljön ki a kezem alól, semmiképpen ne száraz várostörténeti monográfia, és számos ezt építő-alakító ötlet menet közben merült fel bennem. Az egyik ilyen elgondolás volt részemről az, hogy az először a XV. század elején, Zsigmond király oldalán feltűnő fogadóslány, Janka, akinek személyét összekötöm a király által adományozott városi jogokkal, később ismét előbukkanjon egy másik fejezetben, immár kísértetként, amikor Vlad Ţepeşt viszik Mátyás elé. Itt egyébként Bram Stoker Drakula című regényéből emeltem át hangulatokat. Aztán említés szintjén évszázadokkal később ismét megjelenik az alakja… Ez sem volt tudatosan előre megkomponált történetelem.

És az, amiként a zárófejezetben, 1969-ben Kádár János szolnoki látogatásával ér véget a könyv – visszatekintéssel ’56-ra és előrenézve 1986-ra –, a szerző alakjának beíródásával? Csak nem a Kádár hét napja című korábbi regénye játszott ebben szerepet?

Dilemma volt, persze, az is, hol zárjam le a regényt, ahogy annak mérlegelése is ennek kapcsán, vajon hol ér véget a történelem, és hol kezdődnek a jelenünk napjai. Ezért is került ide az az átvezető rész, amelyben megjelenik a regényt író szerző. Másfelől azt gondolom, az utóbbi mintegy ötven év eseményei súlyának vizsgálatát, értékelését érdemes az 1000. évfordulóra tartogatni – új fejezetét megírva a város történetének.

Milyen reakciókat kapott a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárban tartott bemutatón akár az olvasóközönség, akár a helyi történész szakemberek részéről?

A helytörténészek eleve sokban segítették a munkámat, páran már kéziratban is olvasták a regényt, az ő szakértelmük egyértelműen beépült a szövegbe. A helyi visszhangok alapján úgy érzékelem, sokak számára tudott újdonságokkal szolgálni a regény városismeret terén.

Ha városi túrára invitálná a barátait, hova vinné őket?

Elsőként mindenképpen a vízpartra! Leginkább a Tisza és a Zagyva torkolatához, ahonnan a város az egykori átkelő révén kinőtt. Ráadásul a Tisza-híd lábába beleépülve ott van a Fregatt nevű söröző, ahová mindig jó beülni. Különösen nyáron, amikor a teraszán tisztán lehet érezni a szőke Tisza máshoz nem hasonlítható illatát.

+1 KÉRDÉS
Nemrég hirdették ki az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíj 2025-ös díjazottjainak nevét, köztük az önét is. Milyen pályaművel nevezett?

Egy a történelmet részben szabadon kezelő regénnyel, amely az 1848–49-es szabadságharc leverése után játszódik. Miután Haynau táborszernagyot nyugdíjazták, az ’50-es években egy Szatmár vármegyei, ma már nem létező településen vásárolt magának földbirtokot és kastélyt, ott élt a lányával. Ugyan csak pár évet, mégis, az ott-tartózkodása annyira mélyen beleivódott a helyi folklórba, hogy évtizedekkel később is legendák szóltak az ottani életéről, komplett horrorsztorikat szőve aköré, miért is rejtegette a lányát. Ezekre a mondákra építve – gótikus elemekkel tarkítva – íródik a regény.