Sűrített felnövéstörténet

Önök már nem először szerepelnek ugyanabban az előadásban. Előnyt vagy inkább nehézséget jelent családtaggal együtt dolgozni színpadon?

Kiss Anna Gizella: Bátorság kell hozzá, az biztos. Az elején kíváncsi is voltam, hogy vajon mi lesz ebből. De egyáltalán nem volt bennem félelem.

Önt az édesapja is rendezte már. Miben más az ilyen próbafolyamat, mint a többi?

K.A.G.: Ilyenkor az ember automatikusan átvált egy más üzemmódba, ami nem engedi meg a személyeskedést. Persze, volt bennem némi aggodalom: vajon mennyire kell profinak lennem, ha az anyukámmal vagy az apukámmal dolgozom? Vagyis: lehet-e teljesen kívül hagyni a civil, személyes viszonyokat? Rájöttem, hogy lehetne így is, de nem érdemes. A mi családunknak tényleg jó a humora, ez például sokszor segít a közös próbákon is.

Györgyi Anna: Úgy érzem, mintha Ani vezetne engem, egyszerűen biztonságban vagyok mellette. Természetesen azt is azonnal észreveszi és megfelelően kezeli, ha egy szó nem jut az eszembe. Kivár, jelez és ez nekem nagyon sokat segít. Szerintem is fontos beépíteni a szerepbe a személyes vonatkozásokat is.

A Magyar Színházban is játszanak együtt a Hamletben, de Marsha Norman darabjának, a Jóccakát, anyának kifejezetten nehéz a témája, hiszen a lány rögtön az elején közli az anyjával: két óra múlva öngyilkos lesz. Nem ijedtek meg ettől?

Gy. A: A mostani közös munka előzménye, hogy a rendezővel, Blaskó Borival én már dolgoztam együtt, a Jó estét nyár, jó estét szerelem koregráfiáját készítette. Felvetődött, hogy kellene keresnünk olyan darabot, amiben az Anival együtt játszhatunk. Végül Cseh Dávid dramaturg ajánlotta a Jóccakát, anyát, amit én nagyon régen láttam a Pesti Színházban Tábori Nórával és Kútvölgyi Erzsébettel a főszerepben, és tudok a filmről is, ami készült a műből. Persze nyilván érdekes, hogy mi – vagyis anya és lánya – játsszuk a történetet. De végül is mindketten színésznők vagyunk: miért ne tehetnénk ezt meg? Mondtam is Aninak, hogy most a játékába beleteheti azokat a fájdalmakat, vagy hiátusokat, amik az én részemről érték. De maradjanak ezek a mi titkaink. Én egy nézésből is látom például, ha arra gondol, amikor kicsi volt, sokszor nem voltam vele esténként, mert játszottam.

Lehet ezekből a hiátusokból építkezni a szerepformálásnál a próbákon?

K.A.G.: Persze, de nem tudatosan, és az a lényeg, amit a Mama mond, nem kell ezeket feltétlenül kibeszélni.

Az élet úgy hozta, hogy én épp a férj és apuka, Kiss Csaba rendező mellett ültem az előadáson. Azt éreztem, hogy nagyon mélyen figyel. Mennyire viszik haza egy-egy próbafolyamat pillanatnyi küzdelmeit?

Gy.A.: Isten őrizz! Még csak az kellene!

K.A.G.: Azért én emlékszem arra, hogy amikor gyerek voltam, otthon mindig a színházról ment a duma. Azóta ez változott, a közös utazásainknál már alig beszélünk színházról, meg van két cicánk és egy tacskónk. Tehát van sok minden, ami érdekel minket, amikor együtt vagyunk, nem csak a színház. Én aput Tatának hívom, vele azért nagyon sokat beszélgetünk színházról, sok mindenben hasonló az ízlésünk. Most előadás után mondta, hogy nagyon izgult.

Azonnal a dráma elején fenyegetően megjelenik, és végig jelen is marad a halál közelsége. Gondolom, erről is beszélgettek a próbákon.

Gy.A.: Hogyne. Én láttam az apámat meghalni, ott voltam mellette. A barátnőm néhány napja vesztette el az édesanyját. Közhely, de mélyen igaz: az élet része a halál, el kell fogadnunk, főleg egy idős ember esetében. A Jóccakát, anya egy nagyon sarkított szituációt vet fel. De szerintem ez a darab nem elsősorban az öngyilkosságról szól, inkább a hozzávezető út stációiról. Arról, hogy mennyire nem ismerjük magunkat, a gyerekeinket. Sokszor csak fecsegünk össze-vissza. Ez a mű, a játékidő két órája az anyának és a lányának is tulajdonképpen egy önismereti út, ennek katalizátora az elején bejelentett öngyilkossági szándék.

K.A.G.: A lány számára ez a két óra egy sűrített felnövéstörténet. De nem csak ennyi, hanem az anyját is rá szeretné ébreszteni sok mindenre. A halál ehhez az egészhez egy apropó, egy súlyos, de rendkívül erős, szembesítő drámai eszköz.

Gy.A.: Meg a darabban elhangzó mondatok… „Emlékszel, még rá milyen voltam azelőtt, vagy neked én mindig ilyen öregasszony voltam? Itt éltem veled évek óta. Honnan sejtethettem volna, hogy ilyen egyedül vagy.” Ezek súlyos figyelmezetések arra, hogy beszélgessünk egymással, amíg lehet. És ne csak arról, hogy megvette-e a másik a bérletet, vagy, hogy melyik politikai pártot kell leváltani. Egymásra kellene újra kíváncsinak lennünk.

Önök szerint miért nem hagyunk erre időt?

K.A.G.: Mert miközben mindenki erre vágyik, félünk az ezzel járó felelősségtől.

Gy.A.: Először is önmagunknak nem kellene hazudnunk. Ha megnézek egy svéd vagy dán filmet, gyakori az olyan dialógus, amelyben bocsánatot kérnek a szereplők. Nálunk legfeljebb pamfletként hangzik el hasonló.

A darabban elvárható lenne az anyától, hogy megmentse a lányát. A szülői felelősségnek hol húzódnak a határai?

Gy. A.: Én eddig nem kerültem hasonló szélsőséges helyzetbe, Remélem, nem is fogok. Nekem két lányom van, emlékszem nehézségekre, amikor kamaszok voltak. De olyat nem éltem át, hogy mondjuk drogos a gyerekem, és akkor mit tegyek. Adjak neki még pénzt, vagy elkergessem otthonról és lecseréljem a zárat? Mikor teszek neki jobbat? Szerencsére engem megmentett az élet ilyen helyzetektől. Lehet, hogy ösztönösen az előadásban játszott karakteremet védem, de szerintem az általam játszott nő, mindent megtett, amit tehetett egy ilyen szituációban.

Önhöz mennyire áll közel a lány karaktere?

K.A.G.: Sokáig kerestem hozzá a kulcsot és úgy érzem, csak a főpróbahét harmadik napján találtam meg. Hosszú ideig nagyon távol éreztem magamtól, nem volt benne a testemben, a véremben, a ruháimban.

Volt már olyan szerepe, amikor úgy érezte, hogy nagyon közel áll önhöz?

K.A.G.: Igen, a Magyar Színházban Goldoni A legyező című komédiájában, ahol kettős szerepet – Gianninát és Candidát – játszom. Ott azonnal úgy éreztem, hogy szikrázik a testem. Itt sokáig inkább besűrűsödött a vérem.

Ennek a darabnak az egyik főtémája az elengedés. Önt el tudták időben engedni a szülei?

K.A.G.: A leválás inkább a részemről volt nehezebb. A szüleim gyerekkorom óta olyan környezetet teremtettek, amelyben mindig is szabadnak éreztem magam és ez elképesztő bátorságot és erőt ad. Ugyanakkor a szabadság kereteket is adott, sokáig nem tudtam, hogy hol lehet kimenni, hol van az ajtó. Azt sem tudtam, hogy mikor kell kompromisszumot kötnöm. Most tanulom meghúzni a saját szabadságkörömet.

És milyen, ha korlátokkal találkoznak?

K.A.G.: Sokáig úgy éreztem otthon, hogy a szabadság miatt, a város felett lebegünk. Amikor találkozom problémákkal most is erre gondolok és ez sokat segít.

Gy. A.: Mi életigenlők vagyok. Szeretünk élni!

Az egyre inkább politikailag szétszakított hazai színházi viszonyok között mennyire lehet szabadnak maradni?

Gy. A.: Én szabadúszó vagyok, sokfelé játszottam a Nemzetitől a Jurányiiig. Ha izgalmas számomra a darab, a rendező, a társulat, akkor megyek. Nem foglalkozom a politikával, kizárólag a játék örömét keresem. Ez negyven évnyi színészi pályát követően sem múlt el belőlem. Sokszor próbálták ezt elvenni, de nem sikerült.

Ön viszont most végzett Kaposváron.

K.A.G.: Igen, Vidnyánszky Attila volt az osztályfőnököm. A következő évadtól a Magyar Színházhoz szerződtem. Nagyon jó és izgalmas szerepeket ajánlottak és ezek a lehetőségek jelenleg kellő szabadságot adnak.