– Az interjú előtt gondolkodtam a szakmai pályafutásomon, és azt kell mondanom, hogy sok tekintetben szerencsés voltam. A középiskolában, majd az egyetemen is szorgalmasan tanultam és jó jegyeket kaptam, de hogy diploma után, 1992-ben bekerültem a Magyar Nemzeti Galériába, majd egy évre rá a Ludwig Múzeumba, az tényleg nagy dolog. Másoknak éveken át kell a szakmai létra fokain felfelé lépegetniük, mire eljutnak a kívánt pozícióba – mondja Szipőcs Krisztina a Ludwig Múzeumban található irodájában, hozzátéve, ő rögtön a legjobb helyre került a kortárs művészet szempontjából.
„Nekem ananász kell”
– Néray Katalin igazgatóval dolgozhattam, akit emberileg és szakmailag is példaképemnek tekintettem. Az intézmény viszont gyakorlatilag a nulláról indult, de a lelkesedésünk nagy volt, így jól vettük az akadályokat. Néray ’92-ben a Műcsarnok igazgatói posztjáról köszönt le, és őt kérték fel a Ludwig Múzeum élére, hogy dolgozza ki ennek az új intézménynek a szervezetét, a stratégiáját és a kiállítási programját, vagyis találja ki, hogy ez a múzeum hogyan tud önállósodni. Ő lett egy szál magában a múzeum igazgatója és egyetlen alkalmazottja. Egyedül viszont nem tudott mindent elvégezni, ezért egyre gyakrabban kellett a Nemzeti Galériából átmennem segíteni. Időszaki kiállítások sorozata kezdődött el, melyek közül Yoko Ono kamarakiállítása volt az első, és ’93-ban volt egy hatalmas japán vándorkiállítás is Láthatatlan természet címmel.
Utóbbira egy húsz méter hosszú installációt kellett megépíteni földből és vízből a Budavári Palota már nem létező „A” épületének második emeletére – itt volt akkoriban a Ludwig Múzeum.
– Az egyik japán művész homokzsákokból építette meg a Lánchíd hídfőjét. Emlékszem, a múzeumban éjszakáztunk, az alkotást pedig képzőművészeti főiskolás hallgatók segítettek létrehozni két cseh szakival, akik Prágából érkeztek, miközben mi pizzát rendeltünk a csapatnak. Jó hangulat volt, és semmi sem tűnt lehetetlennek.
Szintén emlékezetes volt, amikor Nedko Szolakov bolgár művész A műgyűjtő című installációját helyezték el az akkori Ludwigban. Az alkotáshoz egy képzeletbeli afrikai törzsfőnök kunyhóját kellett megépíteni, mivel az volt a koncepció, hogy ez a személy Afrikában nyugati művészetet gyűjt, mellyel a lakóhelyét rendezi be. – Ez a mű mindig az adott múzeum gyűjteményéből épül meg, így a mi esetünkben a fiktív törzsfőnök „behurcolta” a kunyhójába Joseph Beuys, Robert Rauschenberg, Roy Lichtenstein és mások műveit.
És hogy a helyszín autentikus legyen, kókuszdiót, kígyóbőrt és zebrát meg oroszlánt meg plüsszsiráfot kellett szereznem különböző helyekről, a kunyhó alapanyagáról nem is beszélve – mondja Krisztina, hozzátéve: ez a komplex feladat távolról sem hasonlított ahhoz, amit az iskolában művészettörténészként tanultak arról, hogy néz ki egy kiállítás.
– Amikor a piacon mondta az eladó, hogy „nincs szezonja az ananásznak, nem érti?”, akkor mondtam neki, hogy az engem nem érdekel, mert nekem ananász kell.
Dinók és munkásmozgalom
Krisztina aztán a kiállítások mellett a művek „utaztatására” is ügyelt, mivel más külföldi, nagy intézmények is kölcsönöztek a Ludwig Múzeumtól műtárgyakat, köztök Picassót és pop art műveket. – Ezeket az alkotásokat kísérnem kellett külföldre, úgyhogy életem végéig hálás leszek a Picassóknak, mert nekik köszönhetően ültem először repülőgépen, majd jutottam el többek között Barcelonába és Brazíliába is – meséli.
A múzeum eközben lépésről lépésre kezdett önállóvá válni. Az 1989-ben kapott gyűjteményt még az induláskor a Magyar Nemzeti Galéria anyagával egészítették ki, de amikor Néray Katalin lett a vezető, ő úgy döntött, hogy átrendezi a kiállítást, majd egy önálló gyűjteményt épít fel a Ludwig-féle adományra alapozva. És elhatározta, hogy ha új művet vásárolnak, annak el kell érnie a kollekció nívóját. 1994-ben így vették meg először Tony Cragg brit szobrásznak a rozsdás alkatrészekből épült Minster (Székesegyház) című szobrát.De más módon is bővült a Ludwig repertoárja: a ’90-es években nyílt meg Yoko Ono és Samuel Havadtoy Galéria 56 nevű helye Budapesten, a Falk Miksa utcában, és a művészpárosnak köszönhetően több amerikai művész munkája is bekerült a múzeum gyűjteményébe. Ám ebben az évtizedben még nem ment minden olyan flottul és letisztultan. A Budavári Palota „A” épületében – mely eredetileg a Munkásmozgalmi Múzeum volt – előfordult, hogy három, igencsak különböző tárlatot lehetett megnézni.
– Volt olyan, hogy a földszinten dinoszauruszkiállítás volt, az első emeleten az amerikai pop art művész, Jim Dine tárlata, a másodikon pedig nyomaiban megvolt még a Munkásmozgalmi Múzeum állandó kiállítása.
Sisakos múzeumépítés
Mindeközben Krisztina képezte magát, elvégzett egy bécsi tanfolyamot, amely a kortárs művészet múzeumi bemutatásáról szólt, majd szerkesztője lett a Balkon nevű kortárs művészeti folyóiratnak, a Ludwigban pedig osztályvezetővé nevezték ki. 2005-re azonban újabb fordulat érkezett el a múzeum életében: Lágymányoson megnyílt a Művészetek Palotája, melyben a koncertterem és a Fesztivál Színház mellett helyet kapott a Ludwig Múzeum is, ahol ezúttal már három szinten, nagy belmagasságú, fehér falú, white cube terekben lehetett kiállításokat rendezni. – Az igazgató megkért, hogy én menedzseljem az új épület szakmai szempontú tervezését, ezért folyamatosan konzultálnom kellett a szakemberekkel a gépészektől kezdve a belsőépítészekig. Például arról, hogy hány négyzetméteres legyen egy tér, mekkora legyen egy ajtó, hogy beférjen rajta a legnagyobb műtárgy is, illetve a liftnek hány tonnát kell elbírnia. Ez elég gyakorlatias feladat volt, a bejárásokra sisakban kellett jönni.
Amikor 2005-ben a Ludwig az új helyen megnyílt, végre kellő teret kaptak a művek, így a harmadik szinten megnyílt az állandó kiállítás, bemutatva a múzeum számos kincsét, mint Andy Warhol 1964-es, Elvis Presley-t ábrázoló szitanyomatát, Roy Lichtenstein-képregényeket idéző művét vagy Chuck Close hiperrealista portréját Nat nevű apósáról. A másik két szinten az időszaki kiállítások kaptak helyet, az elsőt a párizsi Pompidou Központ gyűjteményéből rendezték meg. Emellett megnyílt a könyvtár is, ahol a látogatók kortárs művészeti albumokból és szakkönyvekből kerülhettek még közelebb a jelen művészetéhez.
Néray Katalin 2007-ben még megrendezte Fehér László: Művek 1975–2007 című kiállítást, de már nem érhette meg a bezárását, mert szeptember 5-én elhunyt. – Ez olyan váratlanul ért mindannyiunkat, így a minisztériumot is, hogy a következő év márciusáig a gazdasági igazgatóval megbízott igazgatóhelyettesekként vezettük az intézményt. A pályázatot aztán kiírták, és Bencsik Barnabás művészettörténész lett a Ludwig következő vezetője – mondta.
A 2008-as év még Krisztina elképzelései szerint zajlott: megrendezte például az 1990-ben elhunyt amerikai pop art művész, Keith Haring nagy sikerű kiállítását. A következő években, amikor az új igazgató egy önálló kiállítási osztályt hozott létre, elsősorban a gyűjteményre koncentrált, és megírta a múzeum történetét a 2010-ben kiadott kötetben. Pár hónapig dolgozott az Iparművészeti Múzeumban is, majd 2013-ban Fabényi Julia igazgató hívására visszatért a múzeumba. 2016 óta a Ludwig szakmai igazgatóhelyettese, de az adminisztratív teendők mellett továbbra is élvezi, ha kiállításokat rendezhet vagy tudományos szövegeket írhat.
