A bevezetőben említett levél angolul íródott és egy ismeretlen férfi küldte, aki egy önkéntes állampolgári kezdeményezés nevében keresett meg, mint anyám leszármazottját, akire a feltárt dokumentumok alapján, hosszas nyomozás után talált rá. A kezdeményezés célja ugyanis az, hogy a városban 1945 januárjától áprilisig működött kényszermunkatáborba hurcolt valamivel több mint 700 magyar zsidó nő történetét feltárja és megismertesse az utókorral, ezért a tíz éve indult állampolgári mozgalom neve: Gesicht Zeigen („Arcok megmutatása”).
Már ebből a levélből is megrázó részletek derültek ki számomra; például, hogy anyám egy hét napig tartó marhavagonban töltött utazás után érkezett meg a Berlintől északra fekvő Ravensbrückbe, ahonnan 1945. január tizedikén szállították át Penigbe. A levélírónak megvolt anyám születési helye és ideje, elküldte ravensbrücki és penigi rabszámát, valamint azt, hogy a tábornak az amerikaiak közeledése miatti április 14-i evakuálását követően a járóképes nők között halálmenetben hajtották tovább. De megírta azt is, melyik ház volt az utolsó pesti lakhelye, amit tudtam, ahogyan az is szerepelt a levélben, amit viszont nem, hogy nagyszüleim hol laktak a háború után. Az is benne volt a levélben, hogy anyám másodszor is megházasodott (apámmal), miután első férje a munkaszolgálatban elhunyt, s a levél a magyar hadsereg vonatkozó zászlóaljának pontos számát is tartalmazta. A civil kezdeményezés képviselője úgy vélte, én vagyok a fia, ezért írták a levelet, és egyúttal arra kért, ha ez igaz, segítsem őket további információkkal anyám életéről.
Az egyik döbbenetből a másikba esve megtudtam még, hogy a penigi tábor, ahol ma egy lovarda van, a buchenwaldi koncentrációs tábor egyik kihelyezett altáborként működött. Ennek helyén már volt egy kis emlékmű, de az önkéntes csoport is felállított a kényszermunkatábor helyén egy emléktáblát. Kaptam még egy YouTube-videót is, amit az amerikai hadsereg készített a tábor április 15-i felszabadításakor az élelem nélkül otthagyott 70 járóképtelen, kopaszra borotvált, csontsovány, beteg nő letaglózó képeivel. Mint kiderült, ezt később a nürnbergi perben is levetítették.
Amikor felocsúdtam a levél okozta megrendülésből, azok az emlékfoszlányok jöttek vissza, amiket anyám mesélt az átélt borzalmakról. És ez nem volt sok. A szégyen ugyanis többnyire nem bőbeszédű. Nála sem volt az. Az jutott eszembe, amikor a mindig elegáns anyám további részletek nélkül azt fejtegette, hogyan volt képes ezeket a hónapokat egyetlen bugyival végigcsinálni.
Amikor németül elküldtem a válaszlevelet, egyrészt fejet hajtottam tevékenységük előtt, másrészt meglepetésemnek adtam kifejezést, hogy miképpen találtak rám – mint kiderült, tíz év után –, és persze minden segítséget megígértem.
Aztán január elején egy egész levéláradat érkezett, ami túlzás nélkül sokkolt. Ringo, akiről az interneten én derítettem ki, hogy futballedző és egy ottani főiskolán épp a penigi táborról ad elő, külön küldeményekben anyám, nagyszüleim, anyám orosz fronton munkaszolgálatban elhunyt első férje és bátyja különféle fotódokumentumait, fényképeit, sőt, megdöbbenésemre, 1948-ban született és másfél naposan elhunyt nővérem kórházi halotti anyakönyvi kivonatát is elküldte. Ott sorakoztak anyám megsárgult fogolykartonjai, a nácik precízen felvett adataival, s olyan információk sokaságával szembesültem, amelyekről fogalmam sem volt. Kiderült, hogy az akkor 25 éves anyám varrónőnek vallotta magát, aminek értelmét a levéllel érkezett, hihetetlenül alapos, 55 oldalas magyarul is elkészített tanulmányban találtam meg. Eszerint a foglyok olyan foglalkozásokat mondtak be, amelyekről úgy véltek, hogy emiatt hasznosak lehetnek, így nem ölik meg őket.
Az anyag amúgy a nácik kényszermunka gyakorlatával kezdve, a koncentrációs táborok rendszerének ismertetésén és a világháború előtti magyarországi antiszemitizmuson és holokauszton át, illetve a penigi tábor létesítésén keresztül a magyar zsidó nők Penigbe vezető útját is leírta. Honnan gyűjtötték őket össze, hogy hogyan hurcolták őket a magyar nyilasok hathatós közreműködésével Németországba? Ezután a bámulatosan korrekt anyag a táborbeli és a gyárbeli borzalmas munka- és életkörülményeket ecseteli, majd a tábor feloszlatása, a halálmenetek és a felszabadulás kerül sorra, amit néhány fogoly részletes életrajza követ, végül pedig az 1945 utáni – meglehetősen hézagos – felelősségre vonások olvashatók, hogy a gazdag forrásanyaggal is kiegészített tanulmány a penigi tábor történetének feldolgozásával fejeződjön be.
Az anyag alapossága – történész barátom is elismerően szólt róla – nem egy állampolgári kezdeményezésnek, de egy állami pénzből finanszírozott tudományos kutatásnak is dicséretére szolgált volna. Az évekig tartó adatgyűjtéshez a csoport a legkülönbözőbb archívumokat böngészte át a Yad Vashemtől kezdve az Arolsen Archívumon és a washingtoni Holocaust Memorial Museum archívumán át az 1895-től 1980-ig tartó időszak magyar anyakönyvi nyilvántartásaival és a budapesti zsidó temető sírlistájával bezárólag. De rám például a Wikipédián keresztül akadtak, úgyhogy meglehetős detektívmunkával dolgoztak.
Ringo kiemelte, hogy amíg a nácik meg akarták fosztani a deportált nőket emberségüktől, s őket pusztán számmal jelölt rabszolgamunkások tömegének tekintették, ők nem szeretnék, hogy a hétszáz-valahány asszonyt áldozati szerepre redukálják. Ezért olyan emberekként szeretnék bemutatni őket, akiknek céljaik, családjuk és álmaik voltak, vagyis akiknek volt életük a koncentrációs táborban való fogság előtt és a túlélőknek utána is.
Ezután egy levelezés indult el, amelybe több, a túlélők hozzám hasonlóan megtalált utódja is csatlakozott, részben Magyarországról, részben külföldről. A kérésnek megfelelően elküldtem édesanyám életéről egy írást és több fényképet is mellékeltem fiatalkorától élete későbbi időszakáig bezárólag.
Kiderült, hogy a csoport, amelynek honlapja németül, angolul és magyarul is elérhető, egy vándorkiállítást is szervez, melyet a 80. évfordulóra május harmadikán terveznek megnyitni a penigi gimnáziumban, amelyre az addig elért mintegy húsz leszármazottat, így engem is meghívtak. (Azóta a tovább folyó kutatás során újabb utódokat is felkutattak.) Készítenek egy dokumentumfilmet, amelyet egyrészt a vándorkiállítással együtt mutatnának be német iskolákban és felnőttoktatási központokban, s szerették volna, ha ebben a leszármazottak beszélnek. Én is elküldtem egy lányom által felvett és megszerkesztett videót, amelyben a megadott kérdéseknek megfelelően többek között arról beszéltem, hogy mit tudtam anyám deportálásáról, hogyan befolyásolta az ő életét a kinti szenvedés, s mennyiben az enyémet.
Penig alig több mint nyolcezres városka Szászországban, a valaha volt NDK területén, valamivel északra Chemnitztől, a hajdani Karl-Marx Stadt-tól. Odaérve a helyi gimnázium aulájában fogadtak lányommal együtt, aki nagy örömömre elkísért, s itt derült ki, hogy az állampolgári kezdeményezés hatalmas munkáját egy létszámát tekintve tíznél is kisebb csoport végezte, jobbára saját pénzből, amit némi helyi és régiós támogatás egészített ki. A csoport másik vezetője, Jan, egy középiskolai tanár, az ünnepségen megható előadást tartott a tábor történetéről a mintegy 80 helyi vendég előtt, akik között a város polgármestere, s két régiós politikus is megjelent. Az első sorban a kényszermunkás nők utódai ültek, köztük a Bergen mellől érkezett norvég Arno, aki két fiával érkezett. Volt velük egy fiatal hölgy is, aki, mint megtudtam, könyvet ír a második generációs holokauszttúlélő életéről. Arno ugyanis azt, hogy ő ebbe a csoportba tartozik, csak akkor tudta meg, amikor Ringóék megkeresték. Édesanyja ugyanis nem árulta el fiának, hogy zsidó, de ennél is döbbenetesebb, hogy Arno apja egy olyan norvég SS-tiszt volt (a több ezer Waffen SS-hez önként csatlakozott norvég egyike), akihez a koncentrációs tábort megjárt asszony Argentínában ment hozzá. Kiderült, hogy Arno egyik lánya éppen a német csoport levele előtt nem sokkal végeztetett magán DNS-vizsgálatot, ahol meglepve látta a zsidó eredetről szóló eredményt, amire nem sokkal később meg is jött a magyarázat. Milyen furcsa vigyora ez a történelemnek, s az abban megnyomorított emberek lelki szenvedésének!
A magasztos ünnepség után, amelyen Arno beszélt az utódok nevében s egy ajándékplakettet adott át a szervezőknek, volt idő a kiállítás megtekintésére is. A mintegy tíz poszter jól kiválasztott fényképekkel illusztrált szikár leírását adta a Penigben történteknek, amelyek mellett néhány buchenwaldi múzeumból kölcsönzött rozsdás sajka, kanál, ócska takaró és szögesdrót-részlet egészítette ki a mai szemmel szinte elképzelhetetlen akkori valóságot. A kiállítást azóta Penig két iskolájának kilenc osztálya, mintegy 220 diák látta, valamint 180 felnőtt látogatta meg, ami a jórészt a szélsőjobboldali AfD által uralt régióban óriási eredmény.
Az iskolából az ünnepség után az egykori tábor területére is kilátogattunk. A várostól messzebb, egy erdős terület szélén, az országúttól nem messze egy NDK-időkben felállított kis emlékmű idézi fel a hajdani rémtetteket. A tábor helyén ma egy lovasiskola terül el; Ringo egy nagyalakú poszterre applikált hajdani légi felvétel segítségével mutatta be a barakkok elhelyezkedését. A lovarda egyik épülete egy hajdani barakk alapjaira épült, ez adott némi képet a rabok elhelyezéséről. A felirat szerint mosdóbarakk ugyan volt, vizet azonban csak a tábor végső időszakában, április elején láttak, télen jeget kellett olvasztaniuk, ahogy megfelelő fűtésre is csak az erdőből lopott fa elégetésével nyílt lehetőség, a tetves szalmán való fekvés pedig mindennek volt nevezhető, csak kellemesnek nem. A napi élelmiszeradag 100–200 gramm kenyérből, tíz deka margarinból és fél liter, legtöbbször répából készült levesből állt. Reggel és este fél-fél liter pótkávét osztottak. A kétezres évek elején lebontott gyár, ahol repülőgép-alkatrészeket kellett gyártaniuk, négy kilométerre volt, ezt a legyengült nőknek naponta kétszer kellett a vékony ruhában megtenniük. A szögesdróttal bekerített területet a kegyetlen őrök biztosították, a gyárban pedig a munkafelügyelők kegyetlenkedtek.
Emlékeztem anyámra, aki egyszer azt mondta, annyi selejtet csinált, amennyit csak tudott. A kapott tanulmányból kiderült, óriási szerencséje volt, hogy nem vették észre, mert ezért súlyos, ha nem halálos fenyítés járt. A felügyelők és a tábori őrség tagjainak ütései által okozott és a munkavégzés során szerzett sebesüléseket pedig a táborban nem tudták megfelelő módon ellátni, mivel sem képzett egészségügyi személyzet, sem gyógyszerek, sem orvosi műszerek, berendezések nem álltak rendelkezésre. A tábort az amerikai csapatok közeledésére kiürítették, csak a járásképtelen betegek maradtak ott, így őket szabadították fel elsőként. Erről szívszorító filmdokumentum is készült, amit a nürnbergi per során is bemutattak. A többieket gyalogmenetben indították el, de az őrök szép sorjában elszivárogtak, így a foglyok egy része kisebb-nagyobb csoportokban el tudott szökni.
A tábor helyének bejárása előtt egy megható ceremónia keretében megkoszorúztuk az emlékművet és lelepleztük az utódok új emléktábláját, amit két leszármazott hölgy avatott fel, majd rózsákat és kavicsokat helyeztünk el. A hazafelé úton azon gondolkoztam, vajon ilyen csodálatos céllal indulna-e állampolgári kezdeményezés Magyarországon, amely nem az érintettek köréből fakadna. A válaszban nem vagyok biztos, de abban igen, hogy ezt a párját ritkító kiállítást jövőre Budapesten is jó lenne látni. Ennek érdekében el is indult a szervezkedés. Remélem, a penigi csoda idehaza példaként szolgálhat!
