Jó lenne, ha sikerülne felkeltenem az érdeklődést egy igen tartalmas, szellemi és politikai szinten egyaránt mozgósítóerejű kis könyv iránt, amelyet Éber Márk Áron szociológus, egyetemi docens, a Helyzet Műhely alapítója, az Új Egyenlőség orgánum szerkesztőbizottsági tagja töprengett össze és helyezett el a tágan értelmezett baloldaliság jelenleg igencsak szűk terében az Eszmélet Alapítvány kiadói közreműködésével. Csak félő, hogy nem találom meg azt a korszerű nyelvezetet, amely ezt a munkát oly hatásossá teszi. Világos, letisztult, bátor gondolatmenetek, következetes, jól definiált fogalomhasználat, egyértelműen felvállalt értékrend, pozíció. Nincsenek hosszas szakirodalmi kitérők, szőröző polemizálgatások, óvatoskodó kitételek. Szabad baloldali lélegzet táplálja a sorokat, amely könnyedén fújja le a port a marxista szemléletről.
Ez a talán zsebünkben is elférő könyv (régen brosúrának is nevezhették volna) kedvet csinál a balos szemlélethez és politikai cselekvéshez. Már a cím is vérpezsdítő: Ellenhegemónia-építés. Csinálni valamit, visszanyúlva Antonio Gramscihoz. És rajta keresztül a marxista örökség ma is érvényes pilléreihez, megpróbálva új, korunkra mintázott alakzatokat formálni belőlük. Az alcím is aktuális kontextust hangsúlyoz: Hogyan politizálnak Antonio Gramsci követői és kisajátítói?
A középpontba helyezett olasz szocialista, majd kommunista újságíró, ideológus, politikai vezető, aki Mussolini börtönében pusztult el 11 év raboskodás után, „csupán” kötőanyag.
Bár erősen a műveire, mindenekelőtt „börtönfüzeteire” épül a könyv, témája valójában egy reális politikai, cselekvési modell kidolgozása a mai baloldal számára. A szerzőt olyannyira ez mozgatja, hogy bár a kötet korábban (döntően az Új Egyenlőségben, majd a Mércében) megjelent írásokból áll, összeillesztésük teljesen egységes hatást keltő szöveget eredményezett.
Gramsci az utóbbi fél évszázadban lett a megújuló baloldali mozgalmak ikonja. A szovjet modell „kisiklása” után ő lehetett a biztos, morálisan kikezdhetetlen hivatkozási alap. Marxista volt, de munkái kevesebb agytornát igényeltek, forradalmár volt, de a lenini agresszivitás nélkül. Őszinte meggyőződés, hitelesség és individualista fuvallat árad alakjából, műveiből. Kétségtelen, hogy ma is ő jelentheti a legcsábítóbb bevezetést a marxista szemléletbe. Olyannyira elfogadott, hogy a jobboldal is tisztelettel, békésen közelít hozzá. Ő az egyik mindenhol vállalható baloldali ideológus. Nem meglepő, hogy Orbán Viktor is hivatkozik rá mint egyik útmutatójára, és a kormányoldal vezető ideológusa, Békés Márton szintén épít nézeteire.
De hol a közös nevező? Éber Márk Áron meggyőzően bizonyítja, hogy a hatalom megragadásának kérdésében. Gramsci lényegében a politikai-társadalmi átalakulás „polgári” útján töprengett. Oroszországgal szemben, ahol a gyenge polgárság miatt megvívható egy forradalmi, „mozgó háború”, Nyugaton polgári hegemónia van, ezért itt „állóháborút” kell folytatni. Fokozatosan meghódítva az intézményeket, a sajtót, uralkodóvá tenni a baloldali diskurzust. Orbán és követői ezt a módszert vették át Gramscitól, és valósították meg politikájukban.
Az olasz forradalmár célja azonban a hegemóniaépítés eszközeivel természetesen nem egy sajátos, nemzeti, oligarchikus, elituralmi alakzat felépítése volt. Ellenkezőleg, ő marxistaként az osztálytársadalom megdöntésében gondolkodott. És nem idealista módon, egy eszme terjesztésének világformáló hatására támaszkodva. Nem feledkezik meg az „alapról”, a gazdasági-társadalmi viszonyokról, hiszen azokból kiindulva, rájuk folyamatosan reagálva izmosodhat meg, válhat „hegemónná” egy baloldali, a kizsákmányolást megszüntetni kívánó alternatíva.
Képes-e ma valami hasonlóra az elerőtlenedett baloldal? Éber Márk Áron szerint igen, ha sikerül újradefiniálnia önmagát. Marxista alapok mentén. Ismét hangsúlyozva, hogy a jelenlegi polgári demokráciának is van osztályszerkezete, létezik a tőke és a bérmunka kizsákmányoló viszonya, s határozottan felvállalva a dolgozói rétegek (a munkabérből élők) érdekképviseletét a munka, a megélhetés, a lakhatás és más meghatározó problémák terén. Tévedés engedni az olyan kategóriák csábításának, mint a „nemzeti középosztály”, amely csupán egy anyagi szintet jelöl, és eltakarja a valódi osztályviszonyokat.
Éber Márk Áron nem marad az általánosságok szintjén, hiszen könyve előszavában is hangsúlyozza: a „mi a teendő?” kérdésére keresi a választ. És Gramsci alapján felvázolja egy baloldali, dolgozói ellenhegemónia kialakításának a lehetőségét.
Egy dolgozói történelmi blokk megteremtéséről van szó. A kategória meghatározása és alkalmazása a mai (magyar) társadalom, politikai rendszer leírására talán a könyv legizgalmasabb része.
Egy „történelmi blokk”, a „hegemón csoport és a hegemóniája alá tartozó csoportok történelmileg egységessé szervezett gazdasági-politikai tömbje” (Gramsci). Pontosabb értelmezésben hozzá tartoznak a termelőerők aktív birtokosai (tulajdonosok, menedzserek), ideológusok (az értelmiség meggyőződéses vagy megnyert tagjai) és a dolgozók befolyásolt rétege. A jelenlegi, félperifériás magyar polgári demokráciában (is) alapvetően két ilyen érdekcsoport működik: egy „baloldali” vagy liberális és egy nemzeti. Eltérő ideológiájuk, „globalista” vagy „szuverenista” identitáspilléreik ellenére mindkettő a nyugati tőkés kizsákmányolást képviseli, mélyíti.
Az igazi baloldali feladat az ellenhegemónia-építés velük szemben, egy harmadik, dolgozói történelmi tömb kialakítása. Az ideológia, az intézményépítés, a médiaterjeszkedés, vagyis a „felépítmény” szintjén ez világos modell. Ahol lehet, próbálja alkalmazni az önigazgatást, mozgalmi szinten kizárja a dogmatizmust, a befelé fordulást. Éber Márk Áron hitet tesz a politikai gyakorlat szükségessége mellett. Az ideológia, az alternatíva keresése nem lehet csupán elvont tudományos feladat. Mozgalom kell hozzá, az terelgeti, azt szolgálja. Ezzel együtt homályban marad a könyvben két fontos elem. Hogyan lehet megteremteni a blokkhoz szükséges anyagi-gazdasági alapot? Új, alternatív tulajdoni és termelési formák kialakításával? Ha igen, életképesek tudnak ezek maradni a kapitalista makrorendszerben?
A másik kérdés még gyakorlatibb és még aktuálisabb, bár nem várhatjuk el a szerzőtől a választ. Hogyan lesz ma egy hasonló szándékból mozgalom? Kik indítják (végre) el? Ismét Gramscihoz fordulva: miként, milyen gyújtótűzzel gyűrheti le az „akarat optimizmusa” az „értelem pesszimizmusát”?
