Ön eredetileg orvos-kutató, genetikával, az emberi genommal foglalkozott, a sejtek mélyére hatolt. Aztán jövőkutató lett. Orvosi jövőkutatóként mintha a világ fölé emelkedne, hogy egy nagyobb, általánosabb látképet adjon. Nem szédítő a mélység-magasság különbsége?
A valóság az, hogy egy jövőkutatónak mind a kettőt kell csinálnia nap mint nap. Egy átlagos napon képesnek kell lennem arra, hogy mintegy ráközelítve egy nagyon specifikus szakterületre, mondjuk oda, hogy az MI legújabb fejlesztései milyen változásokon mentek keresztül, és ez hogyan hat majd a beteg-orvos kapcsolatra, majd ugyanazon a napon ki is kell zoomolni és madártávlatból ránézni a nagy változásokra térben és időben is, akár éveket ugorva, akár globális szereplőket figyelembe véve. Az a legizgalmasabb része ennek a munkának, hogy egyik munkafázisba sem lehet beleunni vagy belekényelmesedni.
Az emberiség történetében tulajdonképpen már az ókortól kezdve voltak olyanok, akik „megmondták” a jövőt. Mi az az alapvető szemléleti különbség, ami megkülönbözteti önt, a modern kor jövőkutatóját a jósoktól?
Azt szeretném bebizonyítani, hogy semmi értelme „jóslatokat” tenni. Tehát ha végigmegyünk az asztrológiától kezdve a delphoi jósdán át a tarotkártyás, kristálygömbös jósokig, Nostradamustól a sci-fiig, ezer meg ezer példa van arra, hogy szinte a civilizáció hajnalától az a mániánk, hogy próbáljuk megmondani, mi lesz a jövőben. Ezzel szemben nekem az az elvem jövőkutatóként, hogy ha én jóslatokat tennék, ezzel azt feltételezném, hogy egyetlen, behatárolt jövő van, miközben valójában nagyon sokfajta jövő áll előttünk. És a jövőkutatásnak az a feladata, hogy segítsen elemezni a lehetséges „jövőket”, esetleg segítsen kiválasztani azt a jövőt, amit talán a legjobban szeretnénk elérni.
De a folyamatosan változó világban, ilyen politikai, társadalmi, gazdasági, konfliktusok közepette hogyan lehet hiteles előrejelzéseket mondani? Hogyan lehet bekalkulálni a váratlant? Vagy a kiszámíthatatlan emberi tényezőt? Mondjuk, a világ akarnok vezetőinek szeszélyeit, hatalommániáját, esetlegesen ostoba vagy káros döntéseit?
Az előrejelzéseket úgy hívjuk: forecasting. Ez egyfajta módszer a sokféle jövőkutatási metódus közül. Olyan, mintha puzzle-t kellene kiraknunk. Ahogy sokan a gyerekükkel játszva már rájöttek, először a sarkokat, majd a kereteket kell kialakítani, ezután pedig a nagy kép feltűnő színű, formájú részleteit kezdhetjük kidolgozni, mert ezeken a helyeken a darabok jól felismerhető módon összeillenek.
Nos, az előrejelzés, a forecasting tudománya ugyanezt csinálja. Mondjuk, ha van egy kérdésem az előrejelzéssel kapcsolatban, például hogy az MI-t az egészségügy egy konkrét területén mikor fogják használni, vagy egy geopolitikai eseménynek mi lesz a kimenetele, vagy hogy jövőre ki nyeri az Oscar-díjat, akkor is elkezdek lépésről lépésre adatokat, információkat gyűjteni és ezeket összeilleszteni. A rengeteg konkrét adat birtokában, esetleges összefüggéseiket felfedezve könnyebben mondhatok előrejelzést.
A 21. században a jövő feltérképezéséhez mennyire segít a múlt tanulmányozása?
A civilizáció mindig is úgy működött, hogy a múltra támaszkodott, abból táplálkozott. Én azonban azt állítom, hogy napjainkban sok esetben olyan szintű, erejű és amplitúdójú kihívásokkal néz szembe az emberiség, amelyekre a múltban nem tudunk példát találni. Tehát a múlttól nem kérhetünk segítséget. Például azzal kapcsolatban, hogyan reagáljanak a klímaválságra egyes szervezetek, kormányok, nemzetek. Vagy hogy az MI által kreált tartalmak miféle veszélyeket rejtenek magukban. Vagy mondjuk, arra, hogy a doomscrollingnak, a „végítélet görgetésnek”, ahogy a telefonunkon a negatív hírek folyamatos olvasását nevezik, milyen hatása lesz a mentális egészségünkre. Ilyesmire nincs példa a múltban, kénytelenek vagyunk az időperspektívánkat tágítani, és most végre a jövő felé.
Milyen módszerekkel dolgozik a modern tudományos jövőkutatás?
A jövőkutatásnak az elmúlt néhány évtized tapasztalata alapján legalább 50 különböző módszere van. A könyvemben 6-ot választottam ezek közül, amelyeket részletesen bemutatok, és emellett még sok kisebb módszertant meg játékot is, amelyekkel akár tanárok az általános vagy a középiskolában elkezdhetik bemutatni a gyerekeknek a jövőorientált gondolkodást. Mert mindegyik módszer a „civilek” által is elsajátítható. A hat módszer közül szerintem az első a legkönnyebben használható: ez a jövőképalkotás. Amikor a feladat az, hogy megpróbálunk egy jövőbeli személynek a helyzetébe, érzelmeibe, gondolataiba belehelyezkedni. Tehát mintegy empátiát építünk valaki irányában, aki a jövőben él. Például arra vagyunk kíváncsiak, hogy a technológiákkal egyre inkább telített orvosi oktatást, ahol az MI szinte átitatja a teljes orvosi tantervet, egy orvostanhallgató hogyan éli meg. Akkor írhatunk a gyakorlat keretében egy naplóbejegyzést egy medikus szemszögéből, mondjuk, 2035-ből, aki pont egy ilyen orvosi iskolába jár. A második módszer a forecasting, az előrejelzés, amelyről már beszéltünk, ahol tűpontosan meghatározott kérdésre próbálunk valószínűséggel bíró választ adni az információmorzsák, adatok fokozatos összepasszításával. Ezt akkor használjuk, ha kíváncsiak vagyunk valamire a jövővel kapcsolatban, de az első pillanatban azt sem tudjuk, hogyan induljunk el. A harmadik módszer, a jövőkerék arra alkalmas, hogy feltárja, összegyűjtse egy jövőbeli eseménynek vagy trendnek, vagy mérföldkőnek a lehetséges következményeit. Mi történne például, ha egy kvantumszámítógépet egy kórházban elkezdenének használni? Milyen következményei lennének ennek az orvosra, a betegre, a gyógyításra vonatkozóan? Miféle jogi, technológiai, társadalmi, érzelmi, szabályozásbeli következményekkel kellene számolni? Mi az, ami biztosan, és mi az, ami valószínűleg be fog következni? A negyedik módszer a forgatókönyv-elemzés, talán ez a legismertebb. Ennek több alternatíváját is bemutatom a könyvben. A forgatókönyv-elemzés azt a célt szolgálja, hogy ha nem is tudjuk, hogy pontosan mi fog történni, azt igenis fel lehet tárni, hogy valószínűleg milyen változatok következhetnek be. Érdekel minket, mondjuk, egy terület jövője? Akkor meg kell határoznunk, hogy milyen hajtóerők, illetve milyen bizonytalanságok fogják ezt a területet dominálni. És ezek segítségével forgatókönyveket lehet felvázolni, amelyek alapján stratégiákat lehet építeni vagy érzelmileg, kulturálisan jobban felkészülni a változásokra. Az ötödik módszer a trendelemzés. Annak a módszertana, hogyan lehet meglátni olyan változásokat, amelyek nagy hatással vannak egy terület, egy közösség, egy munkakör vagy a társadalom egy elemének a jövőjére. Azonosítjuk és felmutatjuk a trendeket. A hatodik módszer pedig a jövőfürkészés, amikor nemcsak arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen trendek vannak most, hanem hogy milyenek bukkanhatnak majd még fel a horizonton. Hogy mondjuk, a következő 5-10-15 évben egy adott szakterület, téma hogyan változhat meg. Például nekem most egy nyolcéves kislányom van, vajon ő tíz év múlva meg fog-e tanulni vezetni vagy akkor már teljesen más világ lesz? És ennek megválaszolására a jövőfürkészésnek nagyon jól használható módszerei vannak. De nemcsak a felsorolt módszerek lehetnek hasznosak a jövőorientált gondolkodásnak a kialakítására, hanem játékok és még inkább a jövőbe látás pszichológiája. Fontos lenne a jövőbeli énünket elképzelni, és aktív kapcsolatot kialakítani vele.
Egy laikus nem is gondolta eddig, hogy ennyi aprólékos dologgal foglalkozik egy jövőkutató. Mi mindent kell figyelnie, olvasnia, követnie ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű adatot és információt gyűjtsön össze?
Röviden: mindent. Nem túlzok, nekem orvosi jövőkutatóként egy átlagos napon biztosan át kell nézem az elmúlt 24 órának a legfontosabb szakmai tanulmányait, híreit, bejelentéseit, sajtóközleményeit az én területemen, egyebek között a digitális egészségüggyel, a technológiai újításokkal, az MI hatásaival kapcsolatban. Ez olyan 2-300 cikket, bejelentést, absztraktot jelent, majd ezekből próbálom kiemelni azt a 2-3-at, amit érdemesnek tartok arra, hogy jobban kifejtsem online a közösség, a követőim számára, hogy hátteret, kontextust adjak a változásokról. Minél több információhoz van hozzáférésem, annál nagyobb esélyem van arra, hogy a fontosabb trendeket meglássam, össze tudjam kötni a pontokat vagy akár olyan megatrendeket is azonosíthassak, ami egy döntéshozónak, szabályozónak már ma nagy segítségére lehet.
Ha az egész folyamatosan statisztikákon, adatgyűjtésen, adatelemzésen, trendfigyelésen múlik, hol marad benne a jövőkutató ember személyisége, szellemi zsenialitása?
Fontos benne az emberi szerep. A forecastingoknál, az előrejelzéseknél, ahol rengeteg adatgyűjtésre van szükség, az ember az MI-vel nem tud versenyezni, és nem is kell. Ott van nagy szükség az emberi intuícióra meg kreativitásra, amikor olyan dolgokat kell megítélni, amelyeket nem lehet számokba vagy statisztikákba önteni. Amikor észre kell venni az egyes területek szakembereire gyakorolt különleges hatásokat, trendeket. Vagy amikor az orvos, aki rengeteg technológiát használ a diagnózis felállítása előtt, a végponton maga marad a beteggel alkotott kis csapatban. A MI-t asszisztensként használja, de végső döntésén átsüt az emberi intuíció és kreativitás.
Ön a Debreceni Egyetemen világelső orvosi jövőkutató doktori programot vezet. Tagja a jövőkutatók elit nemzetközi közösségének, a felső néhány tucat szakértő között tartják számon. Egyetemeken tart előadást, orvosi szervezetek, egészségügyi világcégek kérik ki a véleményét. Kisejlik a könyvéből, a szavaiból, hogy a technológia szerelmese. Megmondaná, a század végére mi lesz az ember és a technológia kapcsolatának a sorsa?
Ilyenkor mindig visszakérdezek: melyik jövőt mondjam meg? A vágyott, közös jövőt, amit megfogalmaztunk, amiért együtt küzdöttünk? Vagy ahol volt vágyott jövő, de nem küzdöttünk érte, és meglett az eredménye? Vagy ahol nem is tudtuk, hogy mi lehetne a vágyott jövő? Hiszen óriási különbség van a között a jövő között, amikor meghatározzuk, milyen lépéseket kellene tenni, hogy a vágyott jövőt elérjük, vagy a között, ahol fogalmunk nincs, hogy mi lenne jó, ezért nem is teszünk semmit, csak várjuk, hogy történjenek velünk a dolgok.
Azt hiszem, az emberek többsége ma leginkább szorong a jövőtől, és várja, hogy történjen vele valami.
Ez nem az emberek hibája. Világszerte sok millió oktatási intézmény van, de szinte sehol sem tanítják a jövőorientált gondolkodást. Történelemórája mindenkinek van, mindenki meséken nő fel meg legendákon, mindennap sztorikat hallgatunk meg beszélgetünk, pletykálunk, hozzá vagyunk szokva, hogy elemezzük a múltat, és következtetéseket vonjunk le belőle, de a jövővel kapcsolatban semmilyen oktatást nem kapunk. Semmilyen segítséget. Se a családban, se az iskolában, se társadalmi szinten. Teljesen érthető, hogy vagy szorongunk miatta, hogy milyen szörnyű vagy nehéz lesz, vagy nem értjük, mi történhet velünk.
Sokan azt gondolják, mi közöm van a jövőhöz, majd megtörténik. Que sera, sera. Ahogy lesz, úgy lesz – hangzik a régi sláger magyarítása. Nos, én ennek az ellenkezőjét szeretném bebizonyítani. Azt, hogy igenis léteznek módszerek a jövő elemzésére, választhatunk pozitív jövőképeket, van közünk a saját jövőnkhöz, hiszen direkt hatásunk van arra, hogyan alakítjuk.
Ön egy dinamikus és optimizmussal teli fiatal kutató. De megnyugtató vállalkozás ma a jövőbe nézni? Véleménye szerint az a gyakran felbukkanó, közhelyes vélekedés, hogy az emberiség egyszer el fogja pusztítani önmagát, nem fog feltétlenül bekövetkezni?
Nem azért vagyok optimista, mert romantikus alkat vagyok. Nem abban hiszek, hogy a jövő feltétlenül jobb lesz, abban hiszek, hogy nagyban mi alakíthatjuk. Ha úgy döntünk, hogy negatív a jövőképünk, és nem teszünk semmit ellene, akkor az emberiség el fogja pusztítani önmagát. De ha megértjük, hogy milyen lehetőségek vannak előttünk, hogy bármennyire is összetettnek, változónak és szinte őrjöngőnek tűnik ma a világ, igenis hatásunk van a saját jövőnkre, a körülöttünk élők jövőjére, a területünk, szakmánk, családunk, közösségünk, nemzetünk jövőjére. És ha ezt tömegszinten kezdjük megérteni, már azt jelenti, hogy belefogtunk jövőnk alakításába. És akkor a jövő nem megtörténni fog velünk, hanem mi alakítjuk olyanná, amilyenné szeretnénk.
