Az Európai Unió klímapolitikájának legfőbb keretét a 2021-ben elfogadott European Climate Law, vagyis az Európai Klímatörvény adja. Ez a jogszabály tette először törvényileg kötelezővé, hogy a közösség 2050-re nettó zéró kibocsátást érjen el, vagyis annyi üvegházhatású gázt bocsásson ki, amennyit más módon képes semlegesíteni. A törvény a 2030-as célt is rögzítette: a kibocsátások legalább 55 százalékos csökkentését a bázisévnek tekintett 1990-hez képest. Ez a számítás a politikai viták gyakori tárgya, hiszen a tagállamok történelmileg eltérő ipari szerkezettel és kibocsátási szintekkel rendelkeznek, így a vállalt arányok eltérő terheket rónak a gazdaságokra.
A klímatörvény egyik különösen fontos rendelkezése, hogy az EU 2040-re is célértéket köteles meghatározni. Ezt legkésőbb hat hónappal a párizsi klímaegyezmény globális felülvizsgálata után kellett volna elfogadni, ám a határidőt a Bizottság – részben politikai okokból – már több mint egy évvel túllépte. A késlekedés nem véletlen: a kérdés a kontinens politikai erővonalainak metszéspontjában áll, ahol az éghajlatvédelmi ambíciók ütköznek a választói türelemmel, az ipari versenyképességgel és a tagállami szuverenitás érzékenységgel.
Július 2-án a Bizottság hivatalosan is beterjesztette a 2040-es kibocsátáscsökkentési javaslatot. A most bemutatott tervezet szerint az Európai Bizottság a kibocsátások legfeljebb 90 százalékos csökkentését célozza meg 2040-re, ami puhább cél, mint az eredetileg tervezett kötelező, szigorú keret. A korábbi elképzelések ugyanis azt írták volna elő, hogy a teljes csökkentést kizárólag uniós területen belül, közvetlen intézkedésekkel kell végrehajtani, míg az új javaslat nagyobb rugalmasságot biztosít a tagállamok számára. Ez a terv egyúttal mérföldkőként szolgál a 2035-ös köztes cél meghatározásához, amelyet szeptemberig jogilag kötelező elfogadni, hogy az év végén Brazíliában sorra kerülő ENSZ-klímakonferencián be lehessen mutatni. A két határidő tartalmilag is összefügg: a 2035-re kitűzött csökkentési számot várhatóan a 2040-es cél logikája alapján kell meghatározni, így ha most elhalasztanák a 2040-es cél elfogadását, könnyebben lehetne egy kevésbé ambiciózus 2035-ös értéket megállapítani, amelynek nem kellene lépcsőfokként szolgálnia egy szigorúbb 2040-es határértékhez.
Nem minden tagállam lelkes a tervekért. Franciaország például nyíltan felvetette, hogy a 2040-es javaslatot el kellene halasztani egy szélesebb demokratikus vita érdekében. Emmanuel Macron elnök hangsúlyozta: a lakosságot közvetlenül érintő gazdasági terhek – például az épületszigetelés, a belső égésű és dízelhajtású autók erőltetett, rövid határidőn belüli kivezetése vagy a hőszivattyúk bevezetése – komoly társadalmi ellenállást válthatnak ki. Lengyelország és Magyarország is hasonló aggodalmakat fogalmazott meg.
A politikai háttérben közben új törésvonal is kirajzolódik: az Európai Néppárt (EPP) Manfred Weber vezetésével egyre szorosabb szavazási együttműködéseket keres a jobboldali Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) frakcióval és bizonyos ügyekben a „Patrióták” képviselőivel.
Ez a laza koalíció két területen próbál közös álláspontot kialakítani: elsősorban a klímapolitikai zöldítés ütemének lassításában, emellett a migrációs szabályok szigorításában.
A másik oldal, a szocialista, liberális és zöldpártok élesen ellenzik ezt az irányt, amely szerintük a klímapolitikai célok szigorúságának felpuhításához és a zöldátmenet lassításához vezetne. A feszültséget fokozza, hogy a Pfizer-vakcina beszerzések körüli botrány árnyéka még mindig rávetül a Bizottság elnökére, ami tovább csökkenti a mozgásterét és egyensúlyteremtő képességét a két politikai tábor között, és nem kizárható módon arra kényszeríti, hogy a szakmai megfontolások helyett inkább a saját hatalmi pozíciója megőrzését támogató szempontokat mérlegelje. Ezt a bizonytalanságot csak erősítette a július 10-én tartott bizalmatlansági szavazás, amelyet ugyan Ursula von der Leyen végül megnyert, de ehhez a szocialisták és liberálisok támogatásának biztosítása érdekében további engedményekre volt szükség, és jól mutatta, hogy a klímacélok sorsa most már szorosan összefonódik a Bizottság politikai túlélésével.
A Bizottság ambiciózus klímacéljainak elfogadását tovább bonyolíthatja, hogy az Európai Parlament szakbizottságában (ENVI) a 2040-es kibocsátási célokról szóló viták levezetését végül a „Patrióták” frakciója kapta meg, amely nyíltan hirdeti, hogy alapvető kifogásai vannak mind a határidők ütemezésével, mind pedig a 90 százalékos csökkentési cél mértékével kapcsolatban. Sokan ezért attól tartanak – talán nem is alaptalanul –, hogy ez olyan politikai fékező hatást eredményezhet, amely érezhetően lassíthatja az ambiciózusabb megállapodás kialakítását.
Látva a tagállami és az európai parlamenti ellenállásokat, a Bizottság úgynevezett rugalmassági elemeket épített be a tervezetbe. Ezek közé tartozik, hogy a kibocsátáscsökkentési kötelezettségek egy részét nem közvetlenül az EU területén kell teljesíteni, hanem nemzetközi karbonkreditek vásárlásával lehet kiváltani. Ennek lényege, hogy a tagállamok a fejlődő országokban finanszírozott klímaprojektek révén elért kibocsátás csökkentéseket saját céljaik beszámításába vehetik. Bár a Bizottság szigorú feltételeket ígér – a kreditek csak bizonyított hatású projektekből származhatnak, legfeljebb 3 százalékos részarányt tehetnek ki, és kizárhatók lesznek az uniós karbonpiacról –, a tudományos tanácsadók és zöldszervezetek szerint ez alááshatja a tényleges európai dekarbonizációt. További engedményként a javaslat lehetővé tenné, hogy a szén-dioxid-nyelő kapacitások egy részét integrálják az uniós kvótapiacba, csökkentve ezzel az energiaintenzív iparágakra nehezedő nyomást, és nagyobb rugalmasságot biztosítanának az országok saját CO2-nyelő és -csökkentési céljai között.
A 2025 második felében EU-elnökségi feladatot betöltő Dánia európai ügyekért felelős minisztere például úgy fogalmazott: a zöldtechnológiák és a magas klímaambíció kéz a kézben járnak, és aki most visszalép, hosszú távon gazdasági hátrányba kerülhet.
A klímacélok elfogadását elnehezítheti a NATO-tagállamok hágai csúcstalálkozóján elfogadott döntés is, amely szerint a szövetség országai 2035-ig fokozatosan a GDP-jük 5 százalékára emelik védelmi kiadásaikat. A közös biztonsági fenyegetések – elsősorban Oroszország agresszív politikája – által indokolt költségvetési növelés érezhetően szűkítheti a mozgásteret más területeken, így a klímapolitikai programok finanszírozásában is. Több kormány már most jelezte, hogy a védelmi kiadások emelkedése miatt átcsoportosításokra lesz szükség az állami támogatásokban és fejlesztési forrásokban.
Ez tovább erősíti a tagállamok fenntartásait a 2040-es célok ütemezésével szemben, hiszen a választók körében a háztartási kiadások növekedése, a zöldátmenet költségei és a katonai költségvetés együttes terhei egyre nehezebben magyarázhatók.
A klímacélokról szóló európai vitában egyre gyakrabban hangzik el az Egyesült Államok példája is: míg Kína teljes gőzzel építi zöldipari kapacitásait – napelemeket, akkumulátorokat, elektromos autókat exportálva –, addig az USA-ban Donald Trump 2025. januári hivatalba lépése óta megkezdődött a Biden-kormányzat idején bevezetett klímapolitikai támogatási programok fokozatos visszavonása. Az új adminisztráció egyértelműen a fosszilis energiahordozók termelésének ösztönzését helyezte előtérbe, és több zöldipari beruházást leállított vagy alacsonyabb támogatási szinten tart. Európának így kettős kihívással kell szembenéznie: egyszerre magyarázni, miért korlátozza a sokszor olcsóbb kínai zöldipari termékek – például elektromos autók és napelemek – importját, miközben egy olyan amerikai versenytárssal találja magát szemben, amely a fosszilis energia olcsóságára építve próbál termelékenységi és árversenyelőnyt szerezni.
Mindezen külső tényezők – a kereskedelmi feszültségek, a geopolitikai bizonytalanságok és a védelmi kiadások robbanásszerű növekedése – mellett a klímacélok meghatározását tovább súlyosbítja az a belső politikai érzékenység, amely a Bizottság és a tagállamok között is egyre láthatóbb.
A június végi egyeztetéseken a huszonhét biztosi kabinet fele kételyeit hangoztatta, különösen a tervezet időzítését, tartalmát és kommunikációját illetően.
A klímaügyi biztos, Wopke Hoekstra előzetes egyeztető körútja – melynek célja az volt, hogy a javaslat hivatalos beterjesztése előtt az EU tagállamaiban politikai támogatást gyűjtsön – több megfigyelő szerint visszafelé sült el, és inkább kiélezte az ellentéteket, semmint közelebb hozta volna a kompromisszumot.
Miközben a politikai alkuk a következő hónapokban zajlanak majd, egy dolog világos: a 2040-es célszám nem pusztán technikai számítás, hanem az európai projekt egyik identitás-központú vitája. Arról szól, hogy a kontinens hajlandó-e továbbra is éghajlat-politikai éllovasként fellépni – vagy a választói elégedetlenség, a gazdasági félelmek és a geopolitikai bizonytalanságok hatására visszavesz a tempóból.
A most induló folyamat tétje tehát jóval túlmutat egy százalékos értéken: a következő hetekben eldőlhet, meddig terjed az Európai Unió közös klímapolitikai akaratának határa.
