Hogyan lesz Magyarországon valaki fényművész?
Tervezőgrafikából, interaktív tervezésből, művészeti vezetésből érkeztem, az elmúlt tizenvalahány évadban sok színházi munkával. Először fényművészeti alkotóként 2018-ban debütáltam, tulajdonképpen itt, a Zsolnay Fényfesztiválon, akkor még egy négynapos fényszőnyeg-sorozattal. Ilyen fényhez köthető, közben összművészeti alkotást most készítettem társaimmal (Birkás Mátéval, Bányai Tamással, Keresztes Gáborral) először. De ez az, ahol a különböző területeken szerzett tapasztalataim leginkább össze tudtak érni.
Hogyan helyezné el magát a hazai fényművészeti színtéren?
Vannak állandó szereplők a magyar fényművészetben és vannak olyanok is, akik jönnek-mennek. Én az utóbbiba sorolom magamat, évente átlag egy ide tartozó dolgot csinálok. A többi egészen más: vagy színpadi, vagy színházi munka, vagy más alkalmazott művészet. Azt hiszem, a fényművészetben is szükség van azokra az alkotókra, akiket „outsidernek” lehet címkézni, ők talán könnyebben hagyják el a műfaji zsánert, a technikalitását, a formátumba való belegyömöszöltséget – épp azért, mert nem élnek együtt az aktuális formátumokkal.
Nem lát ebben alkotói csapdákat?
Mivel ez egy erősen technikai irányzat, iszonyatosan csábító, hogy a technikából induljon ki az alkotó, és aztán azt próbálja elméletté formálni, valahogyan konceptualizálni. Az ilyen folyamatban viszont nagyon nehéz a humánumot, a lelket megtartani. Nem lehetetlen, de sok rossz példával találkozni: formailag rendben van, de közben nem történik a befogadóval semmi.
Mit gondol, mennyire segíti vagy épp korlátozza a technikai fejlődés az alkotásban?
Nagy lehetőség, hogy szinte minden alkotói igényre van már létező technológiai „LEGO kocka", amiből építkezni lehet. Így szerintem egyre kevésbé kell, hogy a divathullámok határozzák meg a műveket. Engem leginkább azok az alkotások érdekelnek, amelyek nem trendekből adódnak, hanem eredeti témaválasztásból és egy saját technikai „legózásból" születnek.
Hogyan született meg az installáció ötlete?
A felkérés tavaly érkezett a Zsolnay Fényfesztivál részéről, konkrétan a Kodály Hangversenyteremre. Nagyon hamar beugrott ez a hangfelvétel, amin Bartók a Cantata Profana librettóját felolvassa. Huszonéves tilos rádiós dj-ként hallottam először ezt a lemezt, és ha valami távol állt akkor az érdeklődési körömtől, az a csodaszarvas-tematika. És mégis, amikor először feltettem ezt a lemezt, „levitte a fejemet” – és vagy nyolcszor meghallgattam egymás után.
Mi ragadta meg ezen a felvételen ennyire?
A felvételnek szerintem az a különlegessége, hogy miközben Bartók nem nagyon szeretett beszélni – hallatszik is a felvételen, hogy szinte csak felolvassa, alig színezi –, mégis valami hihetetlen érzékenységgel szól az önreflexióról, a belső szabadságról, a konfliktusvállalásról, anélkül hogy levonna valami morális konzekvenciát. Még csak azt sem akarta megmutatni, hogy melyik szereplőnek hogyan fáj az élet. Látszólag szenvtelenül elmeséli a történéseket, de mindezt olyan formában teszi, és úgy gyúrja össze az ősit az akkori maival, hogy az még most is robban. A felvétel jobban „kérdez” az arra fogékony hallgatótól, mint egy pszichológus. És ezt szerettem volna kibővíteni az általam ismert eszközökkel – úgy mint tér, fény, hang, zene és mozgókép.
Milyen visszajelzéseket kaptak a nézőktől?
Az a tapasztalatunk, hogy Bartók hangja és nagyon sajátos, érzékeny előadásmódja nem tudja nem megérinteni a nézőket. Közhelyes, de a legnagyobb feladat itt tényleg az volt, hogy ne rontsuk el – hanem jól segítsük azt, hogy eljusson az emberekhez. A témaválasztás, a dramaturgia, a látványban megjelenő pécsi, mecseki környezet, ahová a cselekményt helyeztük, valamint a sound design kapcsán is rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Nagyon sokféle ember jön be ide, hogy ezzel találkozzon, és ugyanúgy sokféle élmény éri őket, attól függetlenül, hogy ugyanazt nézik. Én úgy látom, kicsit másképp mennek ki, mint ahogy bejöttek. Ha ez így van, akkor ez az elmúlt fél évünk már egy nagyon jó fél év volt.
Miben látja a Zsolnay Fényfesztivál értékét?
Ez a rendezvény évről évre tud fejlődni. A nemzetközi megítélése talán gyorsabban is nő, mint a hazai. Az alkotók szempontjából olyan, mint amilyen a POSZT volt a színházi világnak: a munkák szemlézése mellett egy szuper alkalom találkozni azokkal, akikkel évad közben nem dolgozunk együtt. A nap végén általában összegyűlünk a Szabadkikötőben és ott is zajlik egy kötetlen networking.
Lát esélyt arra, hogy ez az installáció a fesztivál után is tovább éljen?
Rajta vagyunk, hogy ne kelljen hosszú időre a fiókba rakni. Kell hozzá egy hangversenyterem.
Erdőkbe veszett belső szabadság
Varga Vince interdiszciplináris művész alkotása kérdéseket és történeteket vetített a sűrű erdőkbe veszett belső szabadságról. A zsizsgő esztétikájú, több léptékű, pontokból álló mozgóképpel és Bartók Cantata Profanájával dolgozó fényinstallációnak egy újrahasznosított eleme – mellyel minden tekintetben kizöldült a mű – Fischer Iván Orfeójával a Müpában, és a Genfi Operában is szerepelt már. Mielőtt a hangversenyterembe lépett volna a közönség, az installációhoz kapcsolódó kutatási katalógus nyújtott értelmezési keretet és asszociatív térképet a témában készült 32 interjún keresztül.
