Ennek értékét kis mértékben csökkenti, hogy a központi történészorgánumban, a Századokban a recenziót (1950) G. N. Anpilogov, a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet történész írta, aki érdekes módon a terjedelmes ismertetésének csak kb. egyötödében érintette a szovjet korszak történetét. A lényege az, hogy „az előadás alapját a marxizmus-leninizmus klasszikusainak a feudális társadalmi-gazdasági formációról és az oroszországi feudális jobbágyelnyomás fejlődéséről szóló tanítása, valamint Sztálin, Zsdanov és Kirov elvtársaknak a Szovjetunió története tankönyvtervezetére tett megjegyzései alkotják”. A későbbi, híres Kelet-Európa-történész, az akkor még csak 28 éves Niederhauser Emil majdnem hasonló szellemben, igencsak harcosan méltatja a kötetet: „Ez a könyv a magyar pedagógusok kezében különösen hatásos fegyver lesz a köznevelés terén még megbúvó ellenség ellen, a szocialista nevelés eszményeinek megvalósításáért folytatott harcokban.” (Köznevelés, 1951) Persze, a kötelező kliséken kívül az az öröm is átjön a szerző írásából, hogy legalább valamilyen tankönyv ezzel hozzáférhetővé válik a magyar felsőoktatás számára.
Anna Pankratova neve, természetesen, nemcsak a tankönyve okán volt ismert a magyar történészek számára. Részint publikációi révén, részint Borisz Grekov 1950-es leveléből. A „B. D. Grekov akadémikus útmutatása a magyar történészek számára”’ néven ismert irat Perényi József közvetítésével jutott el a szocialista munkaverseny szovjetunióbeli gyakorlata iránt buzgón érdeklődő magyar Történettudományi Intézet kollektívájához. Itt írja a következőket: „Intézetünk egyik munkatársa versenyre hívott. Azt ajánlotta, hogy írjam meg a parasztság történetét, míg ő kötelezi magát Oroszország munkásosztálya történetének megírására. Én elfogadtam a kihívást és megírtam könyvemet. /Grekov: A parasztság története a régi Oroszországban c. műről van szó. (P. J.)/ A kihívó még most is dolgozik munkáján. A határidő tekintetében tehát én győztem.” Mint az ismert, rövidre szabott életében Pankratova nem tudta teljesíteni ezt a vállalását.
A magyar történésztársadalommal való személyes megismerkedést az első magyar történészkongresszus hozta el 1953-ban, amelyen Anna Pankratova volt a szovjet delegáció vezetője (Jevgenyij Tarle akadémikus és Pjotr Tretyakov professzor pedig a tagjai). Az 1885 óta először megrendezett magyar történésztalálkozóról Hanák Péter írt a korszellemnek megfelelő beszámolót, amelyben kritikát is megfogalmazott, túllihegő módon a Sztálin nélküli sztálinizmus stílusában: „(Molnár Erik) előadásában ő is adós maradt olyan elterjedt, jellegzetes hibák bírálatával, amelyek éppen Sztálin művének ismeretében tárultak fel.” (Társadalmi Szemle, 1953)
Történészsors diktatúra idején - Anna Pankratova kommunista mártíromságaA szovjet küldöttség maga is, illetve Pankratova egyedül is elkészítette a beszámolóját, amelyet magyarul is publikáltak. A küldöttség három tagjának az eredetileg a Voproszi isztorii 1953/7-es számában megjelent írása a Levéltári Szemlében látott napvilágot. A tárgyszerű felsoroláson kívül itt szintén Molnár Erik előadása kapcsán fogalmazódott meg a viták hiánya: „Molnár akadémikus »Sztálin elvtárs A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban c. munkája és a magyar történettudomány« c. előadása a Kongresszus végén hangzott el, és szintén nem került vita alá.” Érdekes, hogy az egyedül Pankratova által jegyzett összefoglalásból, amelyet a Szovjet Akadémiai Értesítő 1953/7-es számában publikált, a Molnár Erikre és Sztálinra utaló rész kimaradt. Viszont itt is megjelenik az új magyar marxista történettudománnyal kapcsolatos elnéző (enyhén lenéző) értékelés, illetve a „burzsoá” magyar tudomány heves bírálata: „A magyar történészeknek jelenleg a marxi-lenini módszer elsajátítása a fő feladatuk és ezen a téren már bizonyos sikereket is elértek. A magyar történetírás Magyarországnak a Szovjet Hadsereg által történt felszabadításáig elég siralmas képet mutatott. A történettudomány a burzsoá Magyarországon a hanyatlás állapotában volt.” (Levéltári Szemle, 1953)
A kongresszus keretében egy tankönyv-kerekasztalt szintén tartottak. Pankratova – tapasztalt szerkesztőként – számos megjegyzést tett. Szimptomatikus, hogy 1953. június 12-én már három hónapja halott a főtitkár, de még mindig az a biztos, ha Sztálinra hivatkozva adja meg az útmutatást a magyar szerzőknek: „A kollektív munkák és tankönyvek összeállításánál a szovjet történészek Sztálin elvtársnak 1935-ben adott útmutatásából indulnak ki.” Erre rímel a következő jó tanácsa is: „A haladó osztályoknak és az érdekeiket kifejező haladó személyiségeknek túlnyomó szerepet kell adni a tankönyvekben, A reakciós osztályoknak és az érdekeiket kifejező reakciós egyéniségeknek viszonylag kisebb teret kell engedni és közben élesen meg kell bírálni reakciós politikai programjukat és tevékenységüket.”
Ennek kapcsán konkrétan kitér IV. Iván helyes értékelésének kérdésére: „Rettegett Iván személyére vonatkozólag pl. igen nagy olyan történeti irodalom van, amelyik nem vette kellőképpen figyelembe IV. Iván progresszív szerepét a feudális széttagoltság képviselői ellen folytatott harcban.” Itt Pankratova szakmai kompetenciáit messze meghaladó kérdésben nyilvánít véleményt, ami világosan kijelöli, mint a hivatalos szovjet történetírás szószólójának és propagandistájának helyét a kongresszuson, annak ellenére, hogy ott szakmai előadást is tartott az 1905-ös forradalomról.
Pankratova magyarországi tartózkodása alatt látogatást tett a Lenin Intézetben is. Erről közel negyven év távlatából az 1971-es Szovjetunió történet szerzője, Dolmányos István számolt be publikálatlan visszaemlékezéseiben: „Tulajdonképpen Pankratova előadása után terjedt el Magyarországon szélesebb körben a hír, hogy az SZKP döntést hozott a kollektív vezetés ügyében. (...) Pankratova beszámolója még nem a XX. kongresszus erőteljesebb megfogalmazásában vetette fel a sztálini korszak problémáit. Szavai azonban mégis implicite bírálatot tartalmaztak a sztalini kormányzat irányában, amely kritikát akkor már jól meg lehetett érezni.” Dolmányos István emlékezhetett rosszul is, akár későbbi gondolatait is visszavetíthette. Más korabeli leírások és fotók egyáltalán nem Pankratova „franciás eleganciáját” sugallták, addigra már kivégzett férjét (Grigorij Jakovint) pedig Pankratov nevű, szintén híres történésznek tartani, kegyeletsértő, vaskos tévedés. Egy biztos, a történészkongresszuson Pankratova semmilyen kritikát nem fogalmazott meg, még „implicite” sem a sztálini kormányzattal kapcsolatban.
Az 1953-as magyar történészkongresszus állandóan visszatérő fordulata volt a nagy szovjet történettudomány segítsége a kibontakozó magyar marxista történetírásnak, illetve ez utóbbi hála-teli segítségnyújtási kérései. Ebben részt vállalt a magyar szakma színe-java. Jobb sorsra érdemes, korábban sokszor bizonyított, „polgári” történészek és a feltörekvő, hívő vagy pusztán karrierista ifjú „marxista” kollégáik egyaránt. Szótlanul hallgatták, ahogy Pankratova a díszünnepségen meghirdette a valójában tudományellenes, politikus történetírás programját: „A burzsoá történettudomány minden országban azt kívánja és arra törekszik, hogy a történettudomány politikán kívül maradjon. Önök azonban jól tudjak, hogy a valóságban a burzsoá történészek az objektivizmus és a kozmopolitizmus zászlaja alatt, a politikamentes történelem jelszavával mindig is a burzsoá imperialista politika céljait szolgálták.”
Ezek a magyar történészek pár év múlva majd „rugalmasan elszakadnak” attól a vulgáris, dogmatikus, „pártszerű” szemlélettől, amit a szovjet tudomány kínált nekik. Azt mondhatnánk tehát, hogy az nem okozott maradandó károkat a magyar historiográfiának, vagy, ha igen, akkor azért a magyar történetírás tettestársként ugyanúgy felelős.
1953 nyarán az orosz és szovjet történelem egyetemi szintű oktatása terén jelentős változás történt. A budapesti ELTE Szenátusa 1953. februári határozata alapján a Bölcsészettudományi Kar kettéválásával létrejött a Történettudományi Kar, benne az A. N. Kitusin szovjet professzor által vezetett Szovjetunió Története Tanszékkel. Alig több mint hároméves fennállása során a tanszék azonban állandó szakmai problémákkal, küzdött és munkája gyakran került terítékre a Kari Tanácson. 1955. április 30-án például egy minisztériumi módszertani ellenőrzés adott rá okot. A minisztériumot képviselő Ladányi Andor általánosan szólva megállapította, hogy „a hallgatókban mutatkoznak bizonyos nacionalista megnyilvánulások és a Szovjetunió történetének értékelésében sokszor ellenséges magatartás tapasztalható. Mindezek következtében a jelentésben foglalt megállapítás bizonyos része helytálló, mert a Szovjetunió történetének oktatását még nem lehetett kellő eredményességgel végezni.” Ezt erősíti I. Tóth Zoltán dékán 1955. december 22-i jelentése is: „Az 1954–55 tanév első felében erős jobboldali, különösen nacionalista jelenségek mutatkoztak a hallgatóság között, mely ellen az oktatók felvették a harcot. Az oktatás színvonalának emelésével, az átfedések kiküszöbölésével, a szovjet tudomány eredményeinek alkalmazásával, az orosz-magyar történelmi kapcsolatok tárgyalásával sikerült a hallgatóságot közelebb hozni az orosz történelem kérdéseihez.”
Az 1956. május 26-án tartott tanácsülésen szintén egy minisztériumi vizsgálat képezte a történelemoktatással kapcsolatos vita alapját. Varga János dékánhelyettes az 1953-tól 1956-ig tartó magyarországi politikai „hullámvasutazást” vetítette a karra, magyarán, hogy „a burzsoá ideológia elleni küzdelem nem kapcsolódott szervesen össze a dogmatizmus elleni harccal...” Hangsúlyosan vetődött fel ismét a Szovjetunió története tantárgy problémája s ezzel szoros összefüggésben a „Pankratova-féle” tankönyv. Sajátos módon ezt is a minisztériumi referens, Ladányi Andor fogalmazza meg: „Komoly problémák vannak azonban a Szovjetunió történetével kapcsolatban: jegyzet nincs és jelenleg nem is nagyon lehetne írni. Egyetemi tankönyv csak a 19. századból van és kénytelenek vagyunk a Pankrátovát használni, egy olyan tankönyvet, amelyben megtalálhatók a szovjet tudományban tapasztalt összes hiányosságok. Össze kellene tehát ülni és meg kellene beszélni a Szovjetunió történetének oktatását. Ha nem lehet kiküszöbölni a Pankrátovát, Útmutatót kell hozzá készíteni, mert így nem lehet a hallgatók kezébe adni.” Dolmányos István azzal az ellenvéleménnyel élt, hogy „nem szabad a felülvizsgálatok tömegét az emberekbe hárítani”. Ezzel értett egyet Tóth Ede is, akinek véleménye szerint „a hallgatók elég érettek arra, hogy Pankratova tankönyvét kezükbe adjuk. A hallgatók már 2 évvel ezelőtt 20 oldalas beadványban bírálták a Pankrátovát és ez a bírálat ma helytálló. (...) A vitás kérdéseket a tanszék maga el tudja dönteni, nem szükséges a központilag kibocsátott OM-magyarázat.”
Legközelebb Anna Pankratova neve hangsúlyosan a XX. kongresszus idején kerül elő, ahol hruscsovi szellemben maga is kritikus és önkritikus beszédet tart, amelyet teljes terjedelmében még abban az évben a Századokban is publikálnak. E beszédével bizonyos értelemben zárójelbe teszi addigi munkásságát és a XX. kongresszus előtti szovjet történettudományt. Ezt követően Magyarországon már csak nekrológokban találkozhatunk nevével. A Századok hasábjain Molnár Erik búcsúztatta. Már az új idők eljöttét jelzi, hogy szükségét látta kiemelni: „Emlékezetes marad a XX. kongresszuson tartott beszéde, amelyben keményen leszámolt a szovjet történetírásnak azokkal a hibáival – köztük saját hibáival is –, amelyek a személyi kultusz korszakában ütötték fel fejüket.”
A Párttörténeti Közlemények szintén megemlékezik a nagy tudósról és azt Molnárhoz hasonlóan teszi: „Mint történész és mint az SZKP Központi Bizottságának tagja, a XX. kongresszus eszméinek egyik élharcosa volt. Midőn a dogmatikus szemlélettől, a személyi kultusztól mentes történetírás kialakításának szükségességéről beszélt, nem feledkezett meg saját korábbi hibáiról sem.” Majd a lap így búcsúzik szerkesztőségi írásában: „Anna Mihajlovna Pankratova útmutatásait megfogadjuk, emlékét megőrizzük.”
És ez így is történt az ún. „marxista történetírás” dominanciájának végéig Magyarországon. A magyar történészek Molnár Erik utáni vezéralakja, Pach Zsigmond Pál még 1974-ben (majd 1979-ben) is meleg protokolláris szavakkal emlékezett meg róla, miközben ő maga és tanítványai (Berend T. Iván, Ránki György) már rég eltávolodtak a Pankratova képviselte pártos-vulgáris történetírástól. Nem így a szovjet történetírás. Abban egy hosszú és váltakozó kimenetelű harc kezdődött a sztálinista és reformista irányzat között.
Ami meg Pankratovát illeti. Volt neki egy magyar „megfelelője”: Andics Erzsébet kommunista akadémikus. Róla mondta halálakor Ember Győző: „Mint ember nem volt olyan engesztelhetetlen, mint történész és politikus.” Ezt Anna Mihajlovna Pankratováról is mondhatta volna.
Ám ez sovány vigasz a tudomány számára.
