A „Pankratova”. Így becézték a nálam eggyel idősebb kollégák azt a háromkötetes tankönyvet, amelyet négy szerző írt, de Anna Pankratova szerkesztett. Ebből tanulták a leendő történészek Oroszország és a Szovjetunió történetét az egyetemen az 1950-es években. Jobb híján, tegyük gyorsan hozzá, mert azt valójában a szovjet középiskolások számára készítették, de nálunk a felsőoktatásban is megtette, az egyetlen magyarul hozzáférhető Oroszország-történet ugyanis még 1943-ból való volt, épp indexen.
A filozófusok hajói
De Anna Pankratova nemcsak elhíresült összefoglalása okán érdemel figyelmet. A sztálini kor archetipikus történésze, egyszersmind dolgos szovjet nője volt. Persze, mi számít tipikusnak egy diktatúrában, még ha proletár jelzővel is van ékesítve? Egyszerűen szólva az, hogy nem könnyű benne a historikusok dolga. Nagyon nem könnyű, sőt életveszélyes. Már a kezdet kezdetén, 1922–23-ban felpakolták pár hajóra a régi professzori gárda nevesebb képviselőit, elsősorban filozófusokat, de történészek is voltak közöttük, és Németországban kitették őket. Egyébként állami költségen, első osztályú kabinokban, igaz, csak a legszükségesebb holmikkal és 20 dollár készpénzzel (ha volt nekik). Ha meggondoljuk, ők még jól is jártak, mert életben maradtak és külföldön sokan jelentős pályát futottak be. Trockijnak tulajdonítják azt a megjegyzést, hogy végül is le is lőhették volna őket.
És valóban, az 1920-as évek végén az ún. „monarchista történészek összeesküvését”, az „akadémiai ügyet” már nem „proletár humánummal” kezelték. Az érintetteket – több mint száz embert – ezúttal nem alapvetően Nyugatra, hanem Keletre küldték. Bár őket sem végezték ki, de a száműzetésbe sokan belehaltak. A leningrádi akadémiai intézeteket roppantották ezzel meg, amelyekben még mindig a forradalom előtti történészek vitték a prímet. Köztük sokan a legnagyobb orosz historikus, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij tanítványai, maguk is nagy tudósok, mint a fővádlott, Szergej Platonov akadémikus. A másik kiváló történész pedig Jevgenyij Tarle volt, aki később meglehetősen ismert lett könyvei révén a magyar olvasók számára is. Pár év múlva, a „nagy terror” idején – a mai orosz főlevéltáros, Andrej Artyizov 1998-as számítása szerint – több mint száz szovjet történész veszett oda. És akkor még a „kozmopolitizmus elleni harc” áldozatairól nem is beszéltünk.
Akik túlélték, beálltak a sorba, felhagytak a „burzsoá objektivizmussal” és visszatérhettek a tudományba. Csak a „Pankratova” középkorról szóló első kötetét kell összehasonlítani a harmadikkal, a Szovjetunió történetével, hogy kiderüljön a szakmai színvonalbeli különbség a szintén száműzött Szergej Bahrusin által írt első és az Anna Pankratova által összeállított utolsó között. Tehát a szovjet történészek régi és új nemzedéke között.
A délceg trockista
Szigorúan nézve Anna Pankratova még a forradalom előtti iskolához tartozna, mert akkor végezte iskoláit.
Egyébként 15 éves korától maga taníttatta magát, támogatta anyját és testvéreit és végül az odesszai egyetemet is elvégezte történelem szakon. De mire elvégezte, jött 1917 és a baloldali eszerek között, majd a földalatti mozgalomban találta magát. Vadászták rá a fehérek és a franciák is; mesélik, hogy egyszer a matrózoknak tartott lelkesítő beszédébe belealudt, annyira kimerült volt.
Aztán pár év pártvonalon az Urálban, majd felvették a kor első számú történésze és kultúrpolitikusa, Mihail Pokrovszkij által vezetett Vörös Professzúra Intézetbe. Pokrovszkij eredetileg szintén Kljucsevszkijhez járt, de hamar rátalált a marxizmusra, a „hősi korszak” elhivatott képviselője volt, aki hitte és tanította a világforradalmat, és a marxista dialektika alapvetéseit kívánta érvényre juttatni az orosz történelem tanulmányozásában (is). Célja az új, marxista szovjet történésznemzedék kinevelése volt – párhuzamosan a régiek kiszorításával, felszámolásával.
Pankratova tehetséges, elhivatott és ambiciózus tanítványnak bizonyult, megjelentek első, gyártörténeti publikációi és hamarosan mestere jobbkezévé nőtte ki magát. Töretlenül haladt előre a szakmában – és magánélete is csábítóan alakult. Megismerkedett a nála két évvel fiatalabb, szintén ott tanuló Grigorij Jakovinnal, aki nemcsak jóképű, „igazi szívtipró” volt, hanem nagy tudású, sokirányú érdeklődésű (jogosítvánnyal is rendelkezett!), briliáns elme. Nagy szerelem volt. Anna így ír erről titkos naplójában:
„1923. november 1. (éjjel). Épphogy csak elváltunk, és én, mint a madár, a szobámba röppentem, valószínűtlenül, esztelenül, fékezhetetlenül boldogan.
Miért szeretlek én annyira – kérdezte ő –, miért tölt el örömmel, ha téged látlak?
Ez igaz? – kérdeztem, még nem mertem hinni, de már éreztem, hogy elönt az öröm tüze.
Álltunk a lépcsőn, és pártügyeinkről mesélt nekem.”
Most tegyük félre a kínzó forráskritikai kérdést, hogy a diktatúrák korában mennyire maradhatnak „titkosak” a magánnaplók, koncentráljunk csak arra, hogy a szerelem és párt kéz a kézben járt Anna és Grigorij esetében. Megesküdtek és 1925-ben megszületett Maya. A házaspárt Németországba és Franciaországba küldték tanulmányútra, majd Leningrádba oktató-felvilágosító munkára.
Árulások
Az események innentől váratlan fordulatot vesznek.
- Az Októberi Forradalom 10. évfordulójára időzítve a baloldali ellenzék tüntetést szervez Leningrádban. A trockisták egyik meghatározó alakja Grigorij Jakovin.
- Pankratova novemberben nyilvános taggyűlésen vádolja meg férjét elhajlással, megszakítja vele a kapcsolatot és Moszkvába helyezteti vissza magát.
- Decemberben Jakovint kizárják a pártból.
- 1928 októberében letartóztatják, majd decemberben három év közép-ázsiai száműzetésre ítélik.
- 1929-ben Pankratovának, elmondása szerint, „az a gondolata támadt, hogy ráhasson Jakovinra…, ezért elutazott Taskentbe, ahol az börtönben volt. 3-4 napot töltöttek együtt egy szállodában, de a beszélgetésük után rájött, hogy ellenségek, s ily módon, a kapcsolat megszakadt”.
Jakovin legközelebb 1933-ban tesz kísérletet, hogy lányával felvehesse a kapcsolatot. Pankratova ezt megakadályozza, mondván, „szörnyen szerettem volna, hogy ő ne legyen trockista. Nem a saját életem miatt, hanem, hogy a lányomnak ne trockista apja legyen.” Telnek az évek, Jakovin hol a Dél-Urálban, hol Kirgizisztánban tölti büntetését, de sehol nem tudják megtörni. Továbbra is elszántan hirdeti nézeteit, elvtársait soha ki nem adja, még tiltakozó éhségsztrájktól sem riad vissza. Egyszer Moszkvába szökik, hogy lányával találkozzon. Felesége az erről szóló táviratot bemutatja az NKVD-nek, a volt férjét a város határában visszafordítják, 1938-ban agyonlövik.
Maya, aki nem az apja, hanem Pankratova nevén lett később szintén történész, felnőttként azt írta, hogy ésszel ugyan érti, de lelkileg sosem tudta megbocsájtani anyja tettét.
A politikai „kellemetlenségektől” így sem tudott Pankratova menekülni. 1930-tól kezdik felemlegetni eszerista múltját és jobboldali elhajlással is vádolják. A halálos beteg Mihail Pokrovszkij védi meg kedvenc tanítványát a Központi Bizottság valamennyi titkárának postázott levelében. 1936-ban azonban már nem él Mihail Nyikolajevics és a trockista-zinovjevista „összeesküvés” kapcsán Pankratovát egy évre kizárják a pártból. Ő így védekezik: „elvesztettem elővigyázatosságomat, hittem az emberekben és az éberségem letompult… A hibáim az organikus defektusomból származnak: nem vagyok képes felismerni az elmaszkírozott ellenséget”.
Állásából is kiteszik, a családi legendárium szerint összeroppan és öngyilkosságot kísérel meg. Pár hónap múlva Szaratovba küldik az ottani egyetemre tanítani, kislánya Moszkvában marad a nagymamával, Pankratova távol Mayatól, de legalább él.
Az itt töltött évek bekerültek az egyetem annaleseibe: ma is elismerő szavak olvashatók oktatói, oktatásszervezői munkájáról. Itt kezdődnek a Szovjetunió története tankönyv munkálatai. 1939-ben visszatérhet Moszkvába és részt vehet a mentora elleni kampányban. „Az M. N. Pokrovszkij antimarxista történeti koncepciója ellen” című könyv első tanulmánya fűződik a nevéhez, amely más egykori tanítványhoz hasonlóan megsemmisítő bírálatban részesíti jótevőjét. Sztálin a történetírást is a maga képére formálta, amelyben már nem volt helye a „romantikus idők” tanúinak, a lenini gárdának. Pankratova követte a párt új irányvonalát. Ez elvileg nem számított bonyolult feladatnak, mert Sztálin gyakran kinyilatkoztatott történelmi kérdésekben (is), és az SzKP(b) rövid tanfolyamának 1938-as megjelenése után adva volt a sorvezető, ám a gyakorlatban a citátumok ádáz csatája folyt az egyes rivális történészklikkek között.
„Sztálin bácsi jó bácsi volt?”
A Honvédő Háborúval végérvényesen diadalmaskodott a honvédő történetszemlélet. A nemzeti egység, nemzeti nagyság lettek az új hívószavak. Pankratova a maga szívós és önfeláldozó módján a háború és szörnyű nélkülözések idején is tette dolgát. Egyik fő szervezője volt az Orosz diplomácia története című, presztízskérdésnek tekintett többkötetes összefoglalásnak, s kétéves alma-atai evakuációja közben moszkvai, leningrádi kollégákkal, illetve fiatal kazah történészekkel 1943-ra létrehozták a Kazah SZSZK története c. monográfiát. Ennek első kötetét először Állami Díjra terjesztették fel, majd betiltották. Pankratova hosszan és elkeseredetten hadakozott az igazáért, ugyanis még mindig komolyan vette Lenin tézisét, hogy a cárizmus a népek börtöne volt. Ekkorra azonban már nacionalista elhajlásnak számított, ha kazahok oroszok elleni népi felszabadító harcairól írtak. Az „ügyet” Anna egy idegösszeroppanással megúszta, kazah tanítványa később rosszabbul járt (Kolimára került). A kazahok azóta is rendkívül nagy becsben tartják Pankratovát.
Minthogy minden fontos „elvi” kérdésben kikérte a pártvezetés véleményét, és mindig megbízhatóan és odaadással teljesített, Pankratova a háborút követően a „legkidekoráltabb” orosz történésznek számított, a nők közül pedig vitathatatlanul első volt. Akadémiai levelező-, majd rendes tag, számos más akadémia (köztük a magyar) tagja, az Orosz Történészek Nemzeti Bizottságának elnöke, a Legfelsőbb Tanács Elnöksége és a párt Központi Bizottsága tagja, kétszer kapja meg a Munka Vörös Zászló Érdemrendet, valamint egyszer-egyszer a Sztálin-díjat és Lenin-rendet.
1953-ban rábízták a központi történész folyóirat, a Voproszi Isztorii vezetését és a XX. kongresszuson ő is beszédet mondott (szintén a személyi kultuszt bírálva). Sőt, rögtön utána Leningrádba küldték, hogy az ottani értelmiségnek ő értelmezze az új irányt. Három nap alatt 9 előadást tartott kb. 6000 embernek és ezek során 825 írásos kérdést, hozzászólást intéztek hozzá (többek között ilyet: „Mit mondjak a gyereknek, ha megkérdezi: - Mámocska, akkor most Sztálin bácsi jó bácsi volt?”).
Pankratova a kérészéletűnek bizonyuló desztalinizációs irányvonalnak megfelelően törekedett helyt állni a Voproszi Isztorii élén is. Főleg helyettesének, Burdzsalovnak köszönhetően a folyóirat sikeresen igyekezett a pártorgánum stigmájától megszabadulni és valóságos tudományos folyóirat lenni. A központi pártapparátus részéről azonban éppen emiatt nyilvános bírálatok érték a lapot.
60. születésnapját nagy ünnepség keretében tartották meg az SzTA Történettudományi Intézetében, 1957. február 21-én. Március 6-án behívatták a Központi Bizottság Titkárságára, felelősségre vonták, hamut szórt a fejére, formailag a helyén hagyták, de a helyettesét leváltották. Másnap szívrohamot kapott, május 26-án meghalt. Még megérte férje rehabilitálását.
Lehet másképp?
Ha munkásságát mérlegre kell tenni, akkor nem tudok találóbbat mondani a kortárs Dmitrijev professzornál: „Ő, természetesen, elsősorban társadalmi-felvilágosító munkásságot végzett, a tudós-történészi teljesítménye igencsak szerény. Ám mégis van. »Az SzSzSzR proletariátusának történetéről« szóló tanulmánykötetek és »A 19. századi munkásmozgalom Oroszországban« forráspublikációi sokáig hasznosak lesznek még.” Ez utóbbiban azért egyáltalán nem vagyok olyan biztos, de a lényeg nem is ez.
A lényeg az, hogy Pankratova hazájában és szerte a világban (nálunk is) egy velejéig hamis, mert politika-vezérelt történetszemlélet, mondhatni „alkalmazott történettudomány” „arca”, propagátora volt. A minden tudomány alapjának tekinthető szabad gondolkodásnak, a kételkedésnek még a vágya sem fogalmazódott meg benne. Ezért, ugyan lehet, hogy tényleg jóságos, segítőkész, tettre kész ember volt – ahogy a visszaemlékezések leírják –, de a szakmájának többet ártott, mint amennyit segített, hiszen maga deklarálta, hogy számára a mindenkori pártdirektívák az elsődlegesek. A párt az első, a forrás a második.
Mindazonáltal inkább tartom áldozatnak, mint bűnösnek. Tipikus történészsors az övé a sztálini korszakban. Szinte minden kollégája élete egy (rém)regény. Mindenki megjárta a hadak útját, mindenkit megfélemlítettek, megzsaroltak és bedaráltak. Pankratova tragédiája, hogy ő ráadásul még mélyen hitt is a rendszerben. Nyomasztó érzés utólag is végigkísérni kálváriáját, ahogy önfelemésztő módon mindig igyekszik megfelelni a Pártnak, miközben a Párt nem felel meg saját magának, buzgón alkalmazkodni az új irányvonalhoz, miközben mindenki azt hiszi, hogy még a régi van érvényben. Végül is, aki kiismerte magát a permanens frakcióharcokban, az állandóan változó direktívákban, az kiérdemelte, hogy megússza.
Könnyen mondhatnánk, hogy Pankratova mindezt karrier-okokból tette. Hát, szép kis karrier az övé, egy öngyilkossági kísérlettel, két infarktussal, több idegösszeomlással, egy egyedül nevelt gyerekkel és egy feláldozott férjjel, élete egyetlen szerelmével, a saját démonjaival folytatott életfogytig tartó harccal. Igen, karriert futott be, tehát életben maradt, ő és a kislánya.
Lehetett volna másképp csinálni? Nem túlteljesíteni? Egy másik út Grigorij Jakoviné, a nála sokkal tehetségesebb értelmiségié, aki nem kötött kompromisszumot a hatalommal és inkább a halált választotta. Nyitva hagyom ezt a kérdést. Én nem egy „igazi” diktatúrában szocializálódtam, ezért ezt majd döntsék el azok a történészek, akiket egy új típusú diktatúra (autokrácia, vagy nevezzük, aminek akarjuk) választásra kényszerít.
