Aki az önismeret útjára lép, előbb-utóbb nem csak a saját életével és múltjával kapcsolatos kérdéseket kezdi feszegetni. A saját életbeli nehézségek és elakadások feldolgozásában a segítő technikák között megjelenik a családi múlt feltárása. Transzgenerációs mintáknak nevezik, mivel a család generációit átkötő folyamatokról van szó, és általában egy eltitkolt jelenség felkutatása a cél, ami a jelenségek mélyében megbújva képez akadályt a család, és ebből kifolyóan a kérdező életében.
Az, hogy eleink másképp éltek, mint mi, a mai világunkban, ahol boomer nagyszülők figyelik digitális bennszülött unokáikat, a fiatalok számára is egyértelművé teszi, hogy a világ változik. Ha vannak még, akik klasszikus régi filmeket néznek, talán olyanokat is felfedeznek, hogy a szereplők bekapcsolják a televíziókészüléket vagy áttelefonoznak valakihez. Olvasmányélményekben találkoznak olyasféle klasszikus udvarlási szokásokkal, amit talán értetlenül vagy gúnyos nevetéssel dolgoznak fel irodalomórán, ha egyáltalán szóba kerül.
Magyarországon, amely az elmúlt évszázadban ötször is megérte, hogy fordul a világ kereke, és volt év, amikor kétszer is, a transzgenerációs traumák között előkelő helyen van a vagyonvesztés, a személy elleni (hatalmi) agresszió, a szeretett családtagok elvesztése.
Férfiak mentek háborúba, maradtak a harcmezőn, töltöttek pokoli éveket fogolytáborokban vagy tértek haza sebesülten, nyomorékon. Nők bujkáltak-menekültek a rájuk törő ellenséges katonák elől, gyermekek élték meg a nélkülözést. Falvakat telepítettek át, családok neveit vették el a hazájukkal együtt, közösségeket ziláltak szét.
Olyan sebeket hordoznak családok, amiről beszélni is szégyen volt, szavaik sem voltak hozzá. És a titkok betegítenek. A mában hatnak.
Sok család pedig azért nem beszél a múltjáról, mert „nem volt benne semmi érdekes”. Élték a mindennapi, kemény, embert próbáló életüket. Görnyedtek munkaasztalok fölött, ha iparosok voltak, vagy izzadtak a ragyogó nyárban, ha földművesek. Kemény élet volt, nem volt benne pátosz, csak sok munka, sok szenvedés…
Mégis, ezeknek a dolgos ősöknek is van olyan öröksége, amit érdemes feltárni. A mindennapi munkának is van egy szentsége. Nagymamám, mikor a kenyérszelet az asztalról leesett, azt mondta, kislányként neki azt tanították, vegye fel, simogassa meg, csókolja meg, úgy egye, mert az Krisztus teste. Én, aki már nem ebben a szakralitásban nőttem fel, úgy látom, nélkülözések korában minden ételre vigyázni kellett, és ezt a tudást örökítették nagyszülőtől gyermekre. Az az anya, aki marokszedőként kísérte férjét nagy búzatáblák aratásakor, vagy ételt vitt a kaszásoknak, és hallgatta, hogy ebből mennyi búza lesz, pontosan tudta, milyen sok munka van a kenyérben.
Ha eljön Péter-Pál napja, majd beköszönt napfényes nyaralóidejével a július, sokan bosszankodnak az utakat elfoglaló, hatalmas munkagépek miatt. Kombájnok indulnak, hogy a kézi aratás embert próbáló, nehéz feladatát a modern technika segítségével kiváltsák. Akik a közlekedésben miattuk megállni kényszerülnek, nem is gondolnak arra, hogy ha ezek a gigantikus mezőgazdasági gépek nem lennének, étel sem lenne az asztalukon. A leesett kenyeret sem csókolják meg, hiszen olyan messze van már a betakarítás nehézsége a mindennapjaiktól, mint kaszás üknagyapjuk és marokszedő üknagyanyjuk tőlük az időben.
Talán érdemes lenne az egyén sorsának nehézségét okozó transzgenerációs sebeket azokkal a mindennapi cselekedetekkel gyógyítani, amelyeket a veszteséget megérő ősök vallottak. Szentségként megélni a mindennapokat, a kenyeret és a tiszta ruhát, amelyekért ők hálásak voltak.
A napokban került elém nagyapám, Bodrogi Sándor aratókat ábrázoló képsorozata az 1930-as és 1940-es évekből. Ragyogó nyári nap, búzatábla, melyet kézzel aratnak. Mosolygó emberek. Nem beállított fotók, nagyapám is csak addig tette le a kaszát, ameddig a fényképeket készítette vizet hordó fiúról, keresztet rakó marokszedőkről, kaszát élező önmagáról (önkioldós gépe volt). A képek hátulján a büszkeség szavaival fölírva: „Apám birtoka”.
Nagyapámnak nehéz élete volt, de haláláig megőrizet derűjét. A történelem megpróbálta őt, és ő derekasan állta. Életéből könyvet írok, de a XX. század okozta családi traumát nem az oldja. Hanem az a transzgenerációs szentség, amit ő és élete párja, a nagymamám rám hagyott. Ahogy a kenyeret felveszem.
