– Hogyan értékeli a Pride-ot?
– Részben egyetértek a kialakult elemzői konszenzussal. Ez egy Pride-hoz kapcsolódó, monumentális kormányellenes tüntetés volt. Megmosolyogtató, ahogy a kormánypropaganda utólag saját mestertervének próbálja beállítani. Orbán lényegében betiltotta a Pride-ot, de így sem tudta megakadályozni.
Márpedig ha az emberek nem követik a törvényt, és az állam nem tud neki érvényt szerezni, az legitimációs válságot jelez. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a végső kudarc előszele, és ne tudnának belőle visszajönni.
Nem tudom, mit érez országosan az emberek többsége. A polarizáló nyelvezetet pedig nehezen viselem – az ellenzék részéről is. A Pride-ot például úgy keretezték, hogy a felvonulók és a velük szimpatizálók képviselik a befogadást, a szeretetet, a „normalitást”, a másik oldal pedig a kirekesztést, a gyűlöletet, az embertelenséget, ez is sokakra elidegenítőleg hathat. Mindenesetre az kétségtelen, hogy Magyar Péter felemelkedése óta valami recseg-ropog a kormány gépezetében, és egyelőre nem találták meg rá a megoldást.
– Becslések szerint 200 ezer elégedetlen ember vonult a főváros központjában. Nem lehetett volna ezt kormánybuktató akcióvá fokozni?
– Jókedvű, büszke protesthangulatot éreztem az eseményen, nem lázadó indulatot, Ez az esemény egy nagyon markáns, harsány határjelző üzenet volt. Kár lett volna megbolygatni, belekavarni. Egyébként is nehéz megítélni, hogy egy tüntetésnek mekkora az országos felhajtóereje. Magyar Péter határozott csatlakozása talán más irányba is vihette volna a dolgot, de az ő taktikája a széles választói koalíció megtartása, illetve egy nagy országos támogatottság megszerzése a választásokig. Ő ott akar nyerni.
– Vannak nagy formátumú politikusok, akik ráéreznek ezekre a nagy pillanatokra, és bevállalják a kínálkozó lehetőséget.
– Magyar Péter viszont lehet, hogy éppen abban különbözik az elmúlt 15 év elődeitől, mert érezte, hogy ez nem az a nagy pillanat.
– A módosított gyülekezési törvény visszavonását alighanem el lehetett volna érni.
– Az „alighanem” itt az egész tüntetés hatását, határozott üzenetét tette volna kockára. Az előző 15 évben több megmozdulás is homokra futott azzal, hogy túlértékelte a saját erejét. Ott volt például a rabszolgatörvénnyel kapcsolatos tüntetés. Rendelkezett felhajtóerővel, elemi felháborodás váltotta ki, szociális kérdés, amelyben az osztályszempont volt a hangsúlyos. Olyan embereket mozgatott meg, akik nem szoktak kimenni az utcára. Egyesülni tudtak rajta a középosztályhoz és a szegényebb dolgozói réteghez tartozó emberek. Mégsem lett eredménye, nagyobb kifutása. Nem biztos, hogy a múlt szombati színkavalkád osztályszempontból is ilyen sokszínű volt. Azok nélkül, akiket ezek a döntően emberi jogi, jogállamisági ügyek, szimbólumok nem hoznak lázba, nem lehet sikeres forradalmat végrehajtani. Elégedjünk meg talán annyival, hogy manifesztálódtak a rendszer repedései, és nagyot bukott a gyűlöletpropaganda, amelyet nem is sikerült tiltássá formálni.
– Egy rendszerváltás után szocializálódott embert mi vezet a baloldalra?
– Én hosszú utat jártam be. Konzervatívnak nevezhető közegben nőttem fel, egyházi iskolába jártam. A 2000-es években a németországi kapcsolataimon meg a szocializációmon keresztül belekerültem az emberi jogi diskurzusba, amely nagyon liberális. Később azonban, amikor egy szociáldemokrata közeli alapítványnál dolgoztam, megéreztem, hogy a liberális magyarázatok nem adják kellően mély elemzését a társadalmi-politikai viszonyoknak. Hogy mindenképpen szükség van politikai gazdaságtanra, a globális hatalmi viszonyok elemzésére, akár a választásoknál is, ha reálisabb képet akarunk kapni a világról.
Engem minden túlpolarizált magyarázat zsigerből irritál. A merev, normatív liberális-konzervatív szembenállás is.
Számomra tágabb szempontot hozott a baloldal, hogy nem elég formális szinten beszélni a jogállamiságról és annak lebontásáról, hanem tisztázni kell, az egésznek mi a társadalmi bázisa. Mi az, amit a jogállamiság iránt elkötelezett oldal nem nyújtott 1990 és 2010 között, mik a rendszerváltás kudarcai? Mennyiben gátolta, deformálta a demokrácia hazai modelljét, hogy a neoliberális kapitalizmusba léptünk be a rendszerváltásnál? Mely ígéretek nem váltak valóra? Megfelelő-e a progresszív oldal kommunikációja a kapcsolatteremtésre azokkal, akik más kulturális kódokban élik az életüket?
– Nem tűnik egyenes útnak. Radikális kilengések nem voltak benne?
– Én inkább a szempontok háromszögesítésében gondolkodtam. Nem szeretem a kultúrharcos megfogalmazásokat. De nem centrista pozíciót akarok képviselni, hogy mindenkinek van igazsága, keressünk konszenzust középen. De nem is kívánom szimmetrizálni a politikai harcot, hiszen Magyarországon 15 éve Orbán-rezsim van, amely egyre radikálisabb, autoriterebb eszközökkel él. Csak jó lenne egy harmadik pontból ránézni a valóságunkra. Nem mintha a baloldaltól, a maitól is, idegen lenne a radikalizmus. A Friedrich Ebert Alapítványnál én is elmozdultam kicsit a szociáldemokráciától, úgy láttam, nem elég a problémák, követelések tárgyalásos, kiegyezéses képviseleti módja, a rendszer radikális átalakítására lenne szükség. Hiszen nem csak az újraelosztásnak vannak komoly hiányosságai, az igazi ellentmondások a termelési módba, a gazdasági rendünkbe vannak belekódolva. Hiába szépítgetjük a felszínt, nem érünk el vele komoly eredményt. De annyiból visszaenyhültem, hogy ha nagyon radikális módon beszélünk, elveszítjük az embereket, akik szintén érintettek, csak más világkép mentén értelmezik a valóságukat.
– Indított egy cikksorozatot, A szavak helyreállítását, amelyben kulturális-politikai fogalmak változó jelentéseit próbálja tisztázni. A második rész a baloldaliság és a liberalizmus értelmezésével foglalkozik.
– A Substacken indítottam a sorozatot, nyilvánosan elérhető más írásaimmal, médiamegszólalásaimmal együtt. Én Bécs és Budapest között ingázom. Ausztriában dolgozom, Magyarország a hazám. Ez azt is jelenti, hogy folyamatosan kétféle politikai beszédmódban és kultúrában létezem. Mást jelentenek a fogalmak. A kelet-közép-európai és benne a magyar kontextusban a baloldal ma sokszor annyit jelent, hogy kommunista. Vagyis aki baloldali, az államszocializmust, a diktatúrát képviseli. Nálunk jelentheti még a baloldali politika 1990 és 2010 közötti liberális fordulatát is. Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon útját. A baloldali elméletben, mozgalmakban terjedelmes viták folynak arról, mennyire tekinthető baloldalinak ez az irányvonal.
A társadalom jelentős része számára viszont a baloldaliság egyszerűen megszorító politikát jelez. Ezt a percepciót nyilván a Fidesz is generálta.
Németországban és Ausztriában a szónak nincs kommunista vagy a megszorításokat idéző felhangja. Jelenleg elsősorban a kulturális vagy woke-baloldalt jelöli. Ha baloldalinak nevezed magad, bizonyára antirasszista, antifasiszta, feminista, zöld, migráns- és LMBTQ-párti vagy. A német és osztrák baloldali pártok is ezekbe a kérdésekbe állnak bele jobban, a klasszikus balos témákra, az elosztási, szociális kérdésekre kevesebb figyelmet fordítanak, a rendszerkritikáról nem is beszélve.
– Ezt az „új” irányt nevezték egykor liberalizmusnak.
– Igen. Kint azt láttam, hogy szinte az összes baloldali mozgalom és a Linke párt is olyan dolgokat képvisel, amelyeket a barátaimmal évekig leliberálisoztunk. Merthogy kioktatók, a társadalomelemzésük pedig individualista, az egyének közötti interakciókból vezetik le az egyenlőtlenségeket. Mi a diszkriminatív viszony, hogyan beszélnek a vezetők a beosztottaikkal, hogyan fejeződik ki ebben az elnyomás. Komoly szakirodalma van, hogyan építették be baloldali szervezetek, szerintem is helyesen, egyéb mozgalmak követeléseit. Ma egy baloldalinak ki kell állnia a szexuális kisebbségek jogaiért. Ez 40 éve nem volt egyértelmű. Képviselniük kell a nők hátrányait, például hátrányos helyzetüket a munkaerőpiacon a szülés miatt. Mindezt azonban hajlamosak nemcsak individualista módon, de morális pozícióból, polarizálva megfogalmazni. A Linke, amely január elején még 3-4 százalékon állt a német választási kampányban, hirtelen megugrott, végül 9 százalékkal bekerültek a parlamentbe, és azóta is 10 körül mérik őket. Kommunikációs oldalról a siker egyik oka a közösségi média kihasználása volt, amely polarizál, hiszen az algoritmus az erős, radikális üzeneteket dobja fel. Tematikusan pedig az AfD-től való félelmet használták ki. Amikor Merz elfogadta volna a szélsőjobb támogatását az irreguláris migrációt szabályozni kívánó elképzelésénél, a Linke felzúdult, mondván, nem lehet lebontani a szélsőségekkel szemben emelt tűzfalat, ez a demokrácia megsértése. Szerintem ugyan ez egy szűk demokráciaértelmezés, de nagyon népszerű volt. Igaz, nem csak ezeken a vonalakon mozog a Linke. Ők képviseltek a kampányban hangsúlyosan szociális kérdéseket is. Hogy ne a menekültekről polemizáljunk, amikor lakhatási válság van. Számokkal demonstrálták, hogyan él a társadalom alsó harmada, amelynek azt üzenték, ne a menekülteket gyűlölje, a baj az állammal van, a rossz újraelosztással. „Adóztassuk a gazdagokat!” pólóban járt a párt társelnöke, Jan van Aken.
– A szociáldemokraták miért tudnak olajozottabban együttműködni a konzervatívokkal, mint a liberálisokkal?
– Németországban nagyon eltér a szociáldemokraták és a liberálisok gazdaságfilozófiája. Utóbbiak nem foglalkoznak a kisemberekkel, a vállalkozókat képviselik, dogmatikusan hisznek a meritokratikus mítoszban, hogy a polgárok helyét a teljesítményük jelöli ki a társadalomban. Nálunk azért volt egy ideig lehetséges az MSZP–SZDSZ-koalíció, mert a szocialisták neoliberális irányba mozdultak. Az is fontos tényező, hogy az SZDSZ-nek volt egy értelmiségi kemény magja. Kőszegh Ferenc beszél értelmiségi individualizmusról, morális kérlelhetetlenségről. Ez az értelmiség a politika színpadán kevésbé pragmatikus, rugalmas, nem akar engedni az igazságából, amelyet szellemi erőfeszítéseik eredményének érez.
– A szélsőjobb előretörése fölveti a kérdést, védheti-e magát a demokrácia harcias jogi eszközökkel, betiltással, korlátozó törvényekkel.
– Én ebben struccpolitikát érzek. Hogy nem az okokkal foglalkoznak, hanem megpróbálják jogászkodással kezelni a helyzetet. Hiába tiltanák be például az AfD-t, ettől a szavazótábora még megmarad. A szélsőjobb jól érez rá, milyen problémái vannak az embereknek, csak rossz válaszokat, bűnbakokat kínál a megoldásukra. A „harcias demokraták” hajlamosak azt mondani, a szélsőjobb problémafelvetései is hamisak, átmossák velük az emberek agyát, hogy a demokrácia ellen fordítsák őket. Figyelmen kívül hagyják az emberek mindennapi gondjait, tapasztalatait.
– Kicsit külső szemmel hogyan írná le a mai magyar baloldalt?
– Egyetértek Schultz Nórával és mindazokkal, akik szerint tavaly februárban a kegyelmi botrány nyomán volt egy legitimációs vákuum. Az influenszertüntetés és a régi ellenzéki pártok tüntetése közötti kontraszt megmutatta, hogy az utóbbiakra nem volt kereslet, azonban ez a vákuum nem volt megcímkézve, hogy „Magyar Péternek szeretettel”, a képviselet jöhetett volna máshonnan, balról is. A Szikra Mozgalommal szemben is az a fő kritikám, hogy a korábbi ígéretes építkezése ellenére, amikor eljött egy kedvező politikai pillanat, nem volt elég erőforrása és bölcsessége, hogy éljen vele. Az MSZP gyakorlatilag megsemmisült, a DK az 5 százalékért küzd, a Kutyapárt baloldalisága a szociális érzékenységben merül ki. Mozgalmi szinten sok az izgalmas kezdeményezés, Szolidáris Gazdaság Központ, Helyzet Műhely, új szakszervezeti formációk, de az egész nem áll össze baloldali mozgalommá.
– Nem híve a polarizációnak. Hogyan küszöbölhető ki?
– Az alapjogok és a jogállamiság körüli kultúrharcok helyett vagy mellett többet kéne az emberek mindennapjait érintő ügyekről beszélni. Jámbor András például felkarolta a végrehajtás ügyét, amely jelenleg is 670 ezer embert érint. Vagy mondhatnám a gondoskodási válságot is.
Ma Magyarországon 600-700 ezer 65 év fölötti ember szorul valamilyen szinten napi gondoskodásra. Ők és családtagjaik joggal érezhetik úgy, hogy az állam cserben hagyta őket. És még sok ilyen ügy van, amelyek parlagon hevernek, és amelyeket fel lehetne vállalni.
Akár egy melegjogi szerveződésnek is, hiszen ezek érintettjei között is sok a meleg. Ezek képviselete más, mint amikor arról győzködök valakit, morálisan mi a helyes, ki mellé kell állni. Azokkal is lehet az ember szolidáris, akik más ideológiát vallanak, hiszen ugyanúgy kárvallottjai a rendszernek. Csak máshogy reagálják le.
