Orbán Viktor szemmel láthatóan nem ismer se istent, se embert, ha a választási győzelem a tét. Azt azonban sokan nem hittük volna, hogy kizárólag rideg számításból helyezi a gyermekvédelem jogát az elidegeníthetetlen emberi jog, a gyülekezés joga elé az alaptörvényben.
Illetve: ez így nem pontos, mert józan ember pillanatig sem hihette, hogy Orbán Viktort érdekli a gyerekvédelem. (A gyerekvédelem intézményhálózata sajnálatos, de ismert módon ellátotti és ellátói oldalról is kizsigerelt embereket jelent, és nem véleményvezéreket és jobbára kevésbé jómódú településeket kevésbé jómódú választókkal (akik statisztikusan és rejtélyesen mindezek ellenére jobbára fideszesek). Azt pedig még a kormányfőről sem feltételeznénk, hogy szerinte a melegek puszta látványa téríti le a férfiakat a férfiasság, a nőket meg a nőiesség pályájáról. Ellenkező esetben már az ő genderstátusza is roppant bizonytalan volna, hiszen látott már homoszexuálist egészen közelről és sokáig. Javaslom az óvatosságot, mert – mondják – isten útjai kifürkészhetetlenek.
Mestertervez, itten vég ez
Tehát: azt nem gondoltuk volna sokan, hogy a Fidesz–KDNP a sok százezres büszkeség- és szabadságünnep után ennyire nyíltan vállalja, hogy a Pride betiltásával csak a kisebbségi álláspontot akarta az ellenzékkel összepárosítani (tényleg ennyire vulgárisan, mint ahogy hangzik). Ezzel azonban két gond akad: a Fideszen kívüli (és mindig is többségi) Magyarország már nagyon régóta tisztában van vele (vagy inkább sosem gondolt mást, sőt: vallja), hogy az ország sokszínű.
Képes árnyalatokban gondolkodni, képes egyszerre több párttal is egyetérteni, így képes egyszerre liberális, nemzeti vagy baloldali gondolatokat dédelgetni (és ezt már-már triviálisan természetesnek tartja),
és minősített esetben minden gond nélkül képes belátni a tévedését. (Én például valaha kedveltem Schiffer András intellektusát, de roppant nehezen viselem az Orbán elveszített iránytűjéről szóló eszmefuttatásait: nem az iránytűjét, hanem az eszét veszítette el az autokrata, de ettől még megengedem, hogy Schiffer megint jó fej legyen egyszer, és nagyon nem tartom helyénvalónak, hogy a Pride-on olyan fogadtatásban részesült, amilyet a szeretet és elfogadás rendezvényén keresve is nehezen lehetett találni, vagy még úgy sem. Puzsér Róbert esete pandant: a publicista a Hadházy-tüntetésen (április 8.) és a Polgári Ellenállás rendezvényén (szervezőként is) elmondott beszédével tért vissza a kiemelkedő rendszerváltók közé számomra.)
A hideg zuhany akkor jött el, amikor már-már kellemetlenül együgyű propagandacímlapok jöttek szembe a héten. „Rég nem hibázott ekkorát az ellenzék, a miniszterelnök csapdájába sétáltak bele” – írta a Nézőpont „elemzésére” hivatkozva az Origo.
„Mestertervnek” nevezték a kormányfő törekvését, miszerint az ellenzék eggyé vált a Pride-dal, és ezzel beszorult egy kisebbségi pozícióba.
Ez természetesen nincs így. Bencsik András szerint sem, aki azt mondta: „Ezt mestertervnek nevezni szánalmas, a lakájgondolkodás legalja. Egyszerűen beleszaladtunk egy hatalmas pofonba.”
A Pride-on szabadságszerető hazafiak szemet gyönyörködtető tömege állt ki a sokszínűség mesterterve mellett. Amúgy meg: ismert, hogy Magyar Péter jó ritmusérzékkel kerüli ki azokat a csapdákat, amelyeket a Fidesz (bármilyen közösséget és értékrendet feláldozva) elszór előtte, így a Tisza Pártot most sem lehetett azonosítani a Budapesti Büszkeség menetével. A Tisza sokaknak a rendszerváltás közege, az alkalmas eszköz az illiberalizmus szétszerelésére: a demokrácia összelegózásáról utána lesz érdemes beszélgetni.
Mindenféle képpel leírtam már, itt egy másik: szabadesésben az ejtőernyő az egyetlen értelmes választás, miközben a világ amúgy legfontosabb dolgai (a szentírások, a családi fotók, a baráti kézfogások, de még az acid jazz is) fájóan, de teljesen fölöslegesek.
Az érthető okból, bár talán túlságosan aggódó baloldali-liberális olvasók megnyugtatására: számomra két Pride volt az eddig megélt szabadságok és belső mosolyok legnagyobbika, de nem várom el, hogy ezt az élményemet bárki szeresse, ne adj’ isten követendőnek gondolja. Az államtól viszont elvárom: hagyjon élni. Mindenkit hagyjon élni. Emberi számítás szerint ez nem olyan komplikált, sőt: mivel a magyarok is sokfélék, ezért az állam dolga végtelenül kevés (és láthatatlanul sok). Tisztességes közbeszerzésekkel, rátermett cégekkel kell magas minőségű fejlesztéseket biztosítani, az állampolgárok ügyeit pedig a demokrácia létező fórumain lehet egyeztetni. Orbán-Magyarország mindkét pillért szétrúgta.
Egy skandináv jó esetben négy évig nem hall a kormányáról, mert az csöndben teszi a dolgát, és nem állít minden „odaadó döntés” mellé kormánypárti bájgúnárt
(vö.: Orbán öleli a tarnazsadányi képviselő-testületet abból az alkalomból, hogy a Fidesz hozzávág a kistelepülésekhez több száz állami ingatlant (a finanszírozástól pedig előre fáznak a halálba pumpolt önkormányzatok szerintem). Zárójel: a skandinávok a legboldogabb népek a világon jó ideje, és ezt – úgy hiszem – nem magyarázhatja az elsajátított vodkamennyiség. Az Orbán-rezsim viszont mindeközben súlyos mennyiségű életévet vehetett el Magyarországtól, írd és mondd.
Sokáig éljen Trianon?
A kormánypropaganda kommunikációjának másik döbbenetes érvelése az volt, hogy az „ellenzék” a minden eddiginél nagyobb Pride szervezésével provokálta a közhatalom gyakorlóit, és azt akarta elérni, hogy a hatóság erőszakot alkalmazzon. Az Orbán-kormány kétségkívül fél attól, hogy egy napon karhatalmi eszközöket kell bevetnie a népe ellen, és az elmúlt másfél évtizedben nemegyszer pengeélen táncolt e tekintetben is. A 2018-as Mi vagyunk a többség! tüntetések addig soha nem látott ellenzéki egysége után a „rabszolgatörvény” elleni fellépés kovácsolta egybe a protestpártokat feszültséget keltően, de a legkritikusabb rendőri fellépés (könnygáz a diákok ellen) 2023 tavaszán következett be a Karmelitánál. Nincs értelmes ember, aki erőszakot szeretne, különösen nem diákok ellen. A Fidesz ugyanakkor minden esetben jó előre csőcselékként és vandálokként azonosította a különféle tüntetések résztvevőit, és 2025 tavaszán (nemzeti ünnepen) ismét eljutott odáig, hogy dehumanizálja őket (Orbán: átteleltek a poloskák). Ezzel együtt sem lehetett reális, hogy a már előre sejthetően több tízezres (s a valóságban végül több százezres) tömeg erőszakra számítana. Éppen azért nem, mert az a nap lenne az Orbán-rendszer vége. Egyre többen szegülnek ellen a megosztó, kirekesztő, ellenségeskedést szító politikának amúgy is, az erőszak a hatalom gyengeségének a legékesebb bizonyítéka volna, a világ és benne Európa szeme láttára.
„Ennyire még Orbán sem idióta” – állapította meg egy büszke résztvevő a Pride-on.
Ebből a kommunikációs gesztusból azonban levezethető mindaz, amiért a Fidesz lényegében befejezte a „kormányzást”, és kapkodó osztogatással igyekszik visszaszerezni az ország jóindulatát. A Fidesz „nemzeti ügyek” politikája kezdettől a bornírt ökörségek zászlóra aggatása volt. Rezsicsökkentés, migránskvóta, Soros-terv, genderlobbi: szemfényvesztés mindahány. De a varázslat, mint írtuk fentebb, elmúlt. Olyan végletekig feszítették az alternatív valóság vásznát a valóban létező dolgok elé, hogy szétreped az anyag, és mindenütt kilógnak az EU legkorruptabbá és legszegényebbé züllesztett országának elcsigázott, kedvetlen arcai, s persze a mind dühösebbek is.
Jóhírkampányt indítani év elején (párhuzamosan a repülőrajttal) azzal a szöveggel, hogy az állam elkezdi kifizetni az államkötvények után járó kamatokat, ez a bumburnyák kamuparádé csimborasszója.
Csak a moszatok örülnek neki (és igen, a gombák is). Nem kell hozzá közgazdászdiploma, hogy a kötvénykibocsátás az állam hitelezése, és még akkor is súlyos kamattétel a költségvetésnek (ergo a lakosságnak), ha nagyobb részben a háztartások finanszírozzák a buflák Fidesz-rendszert. A háztartások közül is a módosak persze: milliárdosok lettek még milliárdosabbak. Szuper. Az sem kíván összetett számításokat, hogy Orbán országlása folyamatosan rontja a hitelezés költségeit, és sokba kerül a korrupció miatt beragadt „olcsó” (vagy nem visszatérítendő) uniós tízezer-milliárd is. Ugyanígy penetráns, hogy egy közmédiának nevezett (köztörvényes) bohócintézmény nem számol be érdemben (vasárnap délelőtt egyáltalán nem) arról a több százezres (de szabad szemmel biztosan látható) tömegrendezvényről, amit a betiltásával éppen a kormány emelt hírértékűvé hónapokon át. És ez a retardált tempó szembeötlő. És az is látszik, hogy – egy másik büszke menetelővel szólván – „se a pofátlan gazdagodás, se a pofázás gazdagon” nem tette még olcsóbbá a kenyeret sehol a világon. És nem vezetett fegyvernyugváshoz, hogy óránként megdicsérték Donald Trumpot érte (Ilyen a béke!, Orbán, február 26.), viszont az unortodox hazárdjátékos miatt orosz kézre került cserébe a teljes Luhanszk (Kreml-közlés, tehát óvatosan), minden eddiginél gyalázatosabban gyilkol Putyin, és jó ideje már nem csak a sajátjának tekintett Kelet-Ukrajnát bombázza.
Ezen a ponton ismét érdemes egy pillanatra belegondolni, hogy ha az imperialista lendület nem is viszi Brüsszelig a „keleti kicsit”, a magyarok többségét már a magyar–orosz határnak a gondolatától is leveri a víz.
És akkor azt is jegyezzük meg, hogy a szemforgató Orbán-szavazás kétmillió „nem” voksa olyan pályán jött létre, ahol a NER minden beszélő feje 0–24 órában gyalázta Ukrajnát, és egy kósza próbálkozásuk sem volt az őszinteségre, netán a hasznos ismeretterjesztésre a valós tények halmazában (emlékeztetőül: Ukrajna az a keleti szomszédunk, ahol még mindig 60-80 ezer magyar ajkú állampolgár él Kárpátalján, ami uniós országrészként előbb-utóbb ismét összeforrhatna az anyaországgal). Orbán erre rá se hederít. A „békemissziója” egyéves évfordulójáról posztol, ahol bátran eltitkolta Zelenszkij elől, hogy Moszkvába lohol, és jóformán csak azt nem írta ki a Facebook-oldalára, hogy „add meg magad, hülye ukrán, és akkor szólok pár szót az érdekedben Vologyának!”.
Orbán-maradékelv
Nem igazán tudok nyugodni attól a gondolattól, hogy a magyar nemzeti konzervativizmusnak talán mégsem a háborúskodás, a gyűlölködés, a nagymagyarkodás, az urambátyámkodás és a virtigli kasszafúrás az alfája és ómegája.
Lehet, hogy nem láttam még eleget (de!), viszont szerintem a béke, a szeretet, az Isten, a haza, meg a család fogalmát szerencsésebb nációk (és szerencsésebb korok) nem pont ilyen epetengerben és szarviharban élik meg
– mert Orbán Viktor azt mondta. Igazolni látszik mindezt az a nagy belpolitikai mederváltás is a normalitásra vágyók tömegével, amely immár 2,5 milliós nagyságrendet mutat Magyarországon.Orbán Viktort jobb híján választja a jobboldal, mert a hófehér nacionalistákhoz nincs gusztusuk. Ha lenne egy nemzeti konzultáció, amiben színt vallhatnának a kormánypártolók, hogy ragaszkodnak-e minden erejükkel Mészároshoz, Tiborczhoz, Garancsihoz, Jászaihoz és az Orbán-polip minden csápjához, a Pancho Arénához és a kisvasúthoz Bicskéig, Novák és Balog emlékéhez mindörökre, vagy engedjék el igen nagy lendülettel, belsővel megcsavarva őket, akkor aligha lenne 105 százalékos az „igen” arány. Orbán Viktor elmúlt. És dublőr sem kell helyette, mert a Fidesz jobbat aligha tud kiállítani. A kormányfő maga mondta, a rendszer nélküle is működik. Nota bene: Fidesz márkanéven már ne áruljanak semmit ebben a században, legfeljebb szabadulószobát experteknek. De lehet igazi szabadulás is hamarosan, ami ugyan nem játék, de valóságnak megteszi.
