A császár nyitóképe a színház mitikus világába hív, a főcím után mégis meglepő, hogy Molnár Ferenc neve jelenik meg szerzőként. Lehet kaparászni a fejet, pörgetni az életmű darabjait, de legtöbbünknél aligha akad rá az emlékezet. A hangvétel is túl drámai Molnárhoz, a napóleoni kor sem nagyon illik hozzá. Lehet, hogy névrokon az író? Nem, nem, meg lehet nyugodni, klasszikus színpadi szerzőnk egy szinte ismeretlen (gyakorlatilag csupán lexikonadatként jelzett) művéről van szó, amelyet 1992-ben publikált Gajdó Tamás a Színház folyóiratban. A darab 1942-ben keletkezett az Egyesült Államokban, Molnár magyar nyelven írta meg, ez a szöveg került elő később az író hagyatékából. Filológiai érdekesség, hogy mikor a Vígszínház 1946-ban darabot kért Molnártól, ő A császárt ajánlotta fel, de csak az angol fordítást tudta elküldeni, amelyet Zágon István dramaturg fordított vissza magyarra. A kisebb eltérésekkel is meg kellett birkózni az 1992-es publikálásnál.
Nehéz lenne igazolni, hogy kiforrott műről van szó. Különös, helyenként zavaró kettősség jellemzi, sehogy sem akar kialakulni belőle világos szerkezet.
Ugyan Molnár ismét kedvenc terepére, a színház közegébe visz, de a szituáció történelmi-erkölcsi drámát sejtet, jól ismert alapkérdéssel: mi a művészet viszonya a történelmi kataklizmákhoz? A napóleoni önkény kontextusában beúszik a művészi térbe a forradalom önpusztító erejének témája is. Egy kis társulatnak kell menekülnie a minden kritikai félmondatban összeesküvést sejtő hatalom tisztogatása elől. Ünnepelt színészházaspáruk, Armand és Amélie megtudja, hogy fiukat kivégezték. Egy jó kapcsolatokkal rendelkező kurtizán nyújt a társulat számára menedéket, ahol Amélie belebetegszik fia halálába, a többiek pedig az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásra készülnek. Meglehetősen közhelyes gondolatok hangzanak el, merev dekorativitásban vergődik a drámaiság.
Majd kiderül, hogy Molnár ezúttal sem bújt ki teljesen a bőréből. A darab kétharmada csupán felvezetése, kitaposása egy csavaros, valóban drámai szituációnak.
A megtébolyodott Amélie el akarja csábítani Napóleont, hogy szerelmi öröme pillanatában megölje. Az őrült képzelgést azonban férje valósággá alakítja. Felölti a császár jelmezét, és még egyszer belép felesége bűvkörébe. Ez a szerelmi kettős nagyon erős, már-már katartikus hatású. Egyidejű búcsú a birtoklásban és kiszolgáltatottságban kavargó szerelemtől, a színháztól, elrugaszkodás a valóság tarka, ripacskodó gyötrelmeitől a halál emelkedett, teátrális nyugalmába.
Lényegében a darab követi Molnár népszerű műveinek építkezését, színház és valóság kapcsolatának tematikáját. A Játék a kastélyban és A testőr szintén a teátrum valóságával, belső fikciós tér kialakításával, szerepjátékokkal kezel könnyedebb szerelmi konfliktusokat. Az egységes emberi létté szervesülő realitás és teatralitás A császár utolsó részében eredményezi a legkomplexebb, legmegrázóbb művészi képet. Ám az odavezető út nehézkessége megtöri a befogadói élményt.
A váratlannak is mondható tévéadaptáció 1995-ben, Szikora János rendezésében készült. Az átalakulóban lévő Magyar Televízió sok gonddal küzdött ekkoriban, de még működött a Drámai Stúdió. A technika fejlődés ekkoriban már lehetővé tette, hogy az elektronikusan rögzített tévéjátékok képi világát is gazdagítani lehessen. Szikora munkája talán nem tekinthető kísérletinek vagy kifejezetten formabontónak, de nagyon tudatosan él a korszerű színházi és filmes hatások eszközeivel. A darab csikorgó dramaturgiáját expresszív, a színpadiasságot stilizáló vizuális megoldásokkal igyekszik olajozni, amennyire lehet, „átugorni”. Nagyszerű premier plánokat láthatunk kifestett arcokról, amelyeken a smink jellegzetes repedései, „ráncai” erősítenek fel lelkiállapotokat. Miközben a rendezés kerüli a pszichologizálást. Ez sem segített azonban egységesebbé formálni a darabot. A rendszerváltás után a forradalom zsarnokságáról elhangzó kijelentések kifejezetten üresen konganak, hiszen a témát korábban alaposan körüljárta a hazai művészeti, szellemi élet. Ezzel együtt kétségtelen, hogy az eredeti műnél gyorsabb, jól megkomponált képi világon keresztül jutunk el a tragikus szerelmi kettősig, amely itt is szíven és fejen üt. De minek mindig nagy remekműveken műélvezni? Ha egy alkotásban van egy hasonlóan erős rész, érdemes érte bármilyen fárasztó, egyhangú ösvényeken felkapaszkodni. Jó, hogy elkészült ez az adaptáció, és beemelte Molnár Ferenc életművének eleven részébe A császárt.
