Sokakat hoz egyre nagyobb zavarba az, ahogyan egymásnak homlokegyenest ellentétesen értékelik Oroszország helyzetét, képességét a háború folytatására. Miközben egyre csak bonyolódik a többfrontos világpolitikai játszma, Vlagyimir Putyin rezzenéstelen arccal úgy tesz, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Moszkvában minden korábbinál hangosabban fújják a győzelmi fanfárokat. A háború kirobbantása után három és fél évvel a Kreml azt igyekszik elhitetni, hogy a fronton minden a szándékainak megfelelően zajlik, a hátország rendezett, az orosz gazdaságnak meg sem kottyannak a szankciók, és a világpolitika színpadán sincs szó elszigeteltségről.
A valóság ezzel szemben az, hogy a harcmezőn egyáltalán nem az történik, amit Moszkvában megálmodtak, a hátország minden eresztékében recseg ropog, a gazdaság pedig a lassú, de immár nem leplezhető bomlás állapotában vergődik.
A világpolitikai szereposztásban hiába rehabilitálta a szégyenteljes elszigeteltségből tárgyalóképes pozícióba Donald Trump az általa csodált Putyint. Moszkva folyamatosan kiszorul olyan térségekből is, ahol még a szovjet korszakból megörökölt stabil hatalmi pozíciói voltak.
Oroszország egyedül a Patyomkin-falu díszleteinek építésében ér el látványos sikereket. Otthon az információs buborékban a demokratikus jogállam, a piacgazdaság utolsó morzsáit is felszámolták. Immár se szabad sajtó, se jogegyenlőség, a totális háborús hadigazdálkodás bevezetésével pedig az élet minden területét maga alá gyűrte Putyin hatalmi gépezete. A világ demokráciái felé közeledő, demokratizálódó, Gorbacsov és Jelcin vezette korszak már elveszett a történelem régmúlt ködében. A mai Oroszország nem akar tetszeni, nem akar megfelelni mindenféle lenézett nemzetközi jogi huncutságnak. Moszkva uralkodni akar, erővel uralni; nem barátokat, szövetségeseket keres, hanem az akarata, a birodalmi érdekei előtt meghajló követőket. Ki is mondták már nem egyszer, hogy „nem baj, ha nem tisztelnek, féljenek!”. Ezt az európai fülnek durván nyers üzenetet hosszú éveken át nem tudták megemészteni a NATO tagállamainak vezető politikusai. Nem tudták, pedig Putyin már az Ukrajna ellen indított agresszió napján sem köntörfalazott. Üzenetének fő eleme az volt, hogy ne merészeljen bárki közbelépni, beleavatkozni Ukrajna oldalán a történésekbe.
Nem sokkal a Putyin-Trump telefonbeszélgetés után kiterjedt légicsapást mértek az oroszok KijevreA fideszes magyarok az elmúlt egy évben nagyon megszerették Vlagyimir PutyintMa már tudjuk, hogy az orosz elnök elszámolta magát. Végzetesen tévesen ítélte meg Ukrajna válaszát, és azt, hogy a szerinte megosztott és elkényelmesedett Nyugat önvédelmi immunreakciója váratlanul gyors és kemény lesz.
Az ébredés pillanatától eltelt három és fél háborús év alatt teljesen megváltozott minden.
Putyin Oroszországáról lehullott a lepel. A kezdeti hazudozás, magyarázkodás után, ma már kimondatott Moszkva ítélete az áldozatról és a világ egészéről egyaránt. Az orosz elnök fejében nincs helye független, demokratikus Ukrajnának. Az összes többi területnek is, ami valaha a Szovjetuniót alkotta, meg kell térni és beolvadni az orosz elnök birodalmi lázálmába.
De nem csak Putyin valós tervei váltak ismertté, hanem az is, hogy Oroszország nem rendelkezik ezeknek a vágyaknak a valóra váltásához nélkülözhetetlen képességekkel. Az orosz elnök mesterterve szerint az ukrán kérdés rendezésének egy nagyon gyors katonai akció keretében kellett (volna) megtörténnie. Ám Moszkvában elkövették az egyik legnagyobb hibát, amit el lehet követni háborús helyzetben. Lebecsülték, sőt lenézték az ellenfelüket. A Nyugatról sem gondolkodtak másképp, biztosak voltak abban, hogy a puhány liberálisok inkább beáldozzák Ukrajnát, csak nekik nyugtuk legyen.
Putyin mindent arra tett fel, hogy Ukrajna támogatóinak egységét sikerül megtörni. Ebben kulcsszerep hárult azokra a NATO-tagállamokra, amelyek az energiahordozók importja révén függésben maradtak az orosz olajtól és gáztól. Hogy valójában mekkora Magyarország és Szlovákia kiszolgáltatottsága, arról teljesen eltérnek a kormányzati és a független szakértői értékelések. Az EU döntéshozói és vezető tagállamainak kormányzatai ez utóbbiak értékelését elfogadva, nem tolerálják sem Budapest, sem Pozsony megértő álláspontját az orosz agresszióval szemben. Az meg, hogy mindez heves ukránellenességgel is párosul, végképp súlytalanná tette ezt a két tagállamot a szövetségi rendszeren belül. Moszkva tervei ezen a fronton is kudarcot vallottak. Elég belegondolni abba, hogy mennyire más lenne a politikai közhangulat Európában, ha Németországban megkerülhetetlen kormányzati szereplővé erősödött volna a választásokon a szélsőjobb. Mi lenne most, ha Moldovában nem az európai integrációpárti jelölt nyeri meg az elnökválasztást, vagy, ha sikerült volna orosz segédlettel meghekkelni Romániában az államfőválasztást?
Ahelyett, hogy közelebb hozta volna a háború befejezésének esélyét, Donald Trump még a vágyott tűzszünetet is beláthatatlan messzeségbe taszítottaSőt, még az sem ütött léket Európa egységén, hogy Donald Trump megkísérelte kizárni európai szövetségeseit a tárgyalási folyamatból, és közben kapitulációval felérő „békealkuba” kényszeríteni Ukrajnát. Mostanra fordulni látszik a kocka. Trump kezdi elveszíteni a türelmét, és már inkább Putyint fenyegeti szankciókkal.
A korábbiakhoz képest példátlanul keménnyé vált az európai NATO-álláspont. Még Ukrajna megnevezése nélkül is aggasztó döntést eredményezett Moszkvára nézve a hágai csúcstalálkozó. A NATO tagállamai, elfogadva Trump követelését, a védelmi kiadások mértékét az eddigi 2 százalékról 5 százalékra emelik. Trump számításai szerint ez egy megközelítően 1000 milliárdos növekmény, vagyis az európai államok ezzel a döntésükkel jelezték Putyinnak, hogy mennyire esélytelen a következő évek fegyverkezési versenyében.
A Szovjetunió széthullásához vezető hidegháború éveiben a NATO-tagállamok katonai-védelmi költései elérték a költségvetéseik 10 százalékát. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy átfogó pénzügyi számítások szerint az akkori 10 százalékok hogyan viszonyulnak a mostani 5 százalékokhoz. Emlékezetes, hogy Ronald Reagannek elegendő volt meghirdetni a később soha meg nem valósult csillagháborús programját, hogy meginduljon Moszkva költségvetési összeomlása. Akkor a birodalom rövid úton fizetésképtelenné vált. Pedig, ahogyan azt a kortárs szemtanúk megjegyezték, a Kremlben piros kaviárból még az államcsőd napján sem volt hiány.
Sokan igyekeznek modellezni, hogy a jelenleg zajló folyamatok mikor vezetnek az orosz gazdaság látványos megroppanásához. Abban egyetértés mutatkozik, hogy csak a katonai, a gazdasági, a társadalmi, az úgynevezett közel-külföldi és a világpolitikai történések együttes nyomása kényszerítheti Putyint tervei módosítására.
A világpolitikai szereposztásban szaporodnak az orosz elnök számára aggasztó jelek. Bár még sok a kérdőjel, de Izrael példátlanul látványos katonatechnikai fölényt demonstrált az Irán ellen indított támadássorozattal. A korszerűnek mondott orosz légvédelmi és rakétaelhárító eszközökkel felszerelt olajhatalom kizárólag rakétákkal végrehajtott válaszcsapásokkal tudott reagálni a légterében teljesen szabadon garázdálkodó izraeli vadászgépekre. A radarállomások egy jelentős részét az izraeliek rakétákkal kilőtték, a többi meg „vakon pörgött”, mivel nem láttak semmit. Az izraeli légierő gépei napi több száz bevetés mellett egy hét alatt sem szenvedtek veszteséget. Az amerikaiak csak akkor kapcsolódtak be a bombázásokba, amikor az iráni atomprogram speciális, nagy mélységű, földalatti bunker-létesítményeit kellett megsemmisíteni. Az orosz katonai szakértők reakciói kisebb mértékű pánikról tanúskodtak. Irán megregulázásával látványosan megmutatkozott az orosz haditechnika több évtizedes lemaradása, s egyben Moszkva egy időre elvesztette egyik legfőbb szövetségesét az Ukrajna elleni háborúban.
Kim Dzsongun biztosította „legkedvesebb elvtársát”, Vlagyimir Putyint arról, hogy Phenjan mindig Moszkva mellett fog állniKözvetlen környezetében sem alakulnak biztatóan Moszkva kapcsolatai. Azerbajdzsán uralja a Kaukázus nagy részét, Örményország elfordult Oroszországtól, a közép-ázsiai óriás, Kazahsztán is inkább távolságtartó mosolyszünetet tart, és nem Moszkvával fűzi szorosabbra a gazdasági együttműködést. Kína és India partnersége Moszkvával sem stratégiai szövetség. A Peking és Delhi diktálta kereskedelmi feltételek inkább tűnnek a kényszerhelyzetben levő áldozat kihasználásának, semmint kölcsönösen nyereséges üzletnek. Az egyre szigorúbb nemzetközi szankciókkal együtt ezt már valóban a birodalom kivéreztetésének nevezhetjük.
Ilyen nemzetközi háttérrel Moszkvának nem sok esélye látszik arra, hogy állja a Nyugat diktálta fegyverkezési ütemet. Elkerülhetetlenné vált az új vasfüggöny felépítése, csakhogy ebben a mostaniban a legkevésbé a szögesdrót dominál majd. Inkább lesz drónok kontrollálta elektronikai high-tech övezet, tele nagyon drága katonai eszközökkel.
