A merénylet abban a vegytiszta kereszténységre esküvő országban történik, amely hovatovább alkotmányos keretben szándékozik rögzíteni a lakosság megcélzott, kierőszakolandó és homogénnek tervezett hitbéli mineműségét, s amolyan Rómára sandító éltanulóként az újrakoholt hit bástyája kíván lenni. A felvilágosult, jobbról középre bitangolt, mérsékelt beszédű miniszter túléli a támadást; nyílt szemrehányás nélkül emlegeti fiának intoleráns nyilvános megszólalásait, és még mindig bízik abban, hogy a regnáló vezetést képes lehet meggyőzni a hosszú ideje választott téves útirányról. Az eset vakító élességgel veti fel a vallásos politikai meggyőződés, a hit szításával megvalósuló bűnelkövetés, az egyházi felelősségre mutató pszichózis, és általában: a hit, a tolerancia és a gaztettek lélektanának kérdéseit.
Voltaire, a tolerancia-gondolat legszellemesebb híve, így kezdi Enciklopédia-cikkét: „Qu’est-ce que la tolérance? C’est l’apanage de l’humanité. Nous sommes tous pétris de faiblesses et d’erreurs; pardonnons-nous réciproquement nos sottises, c’est la première loi de la nature.” (Mi a tolerancia? Az emberiesség veleje. Mindannyian gyengeségektől és tévedésektől szenvedünk; bocsássuk meg hát egymásnak ostobaságainkat, ez a legelső természeti törvény.) Látjuk: ennek a szemléletnek alapeleme a szerénység, a támadókedv nélkülözése, a gyűlölet kerülése, az eltérő vélemények tudomásulvétele. De – és itt rögtön teret nyer a vallási vonatkozás – már az első bekezdés végén azt kérdezi: „Pourquoi donc nous sommes-nous égorgés presque sans interruption depuis le premier concile de Nicée?” (Miért vágtuk át akkor szünet nélkül egymás torkát az első niceai zsinat óta?).
A nem apologetikus szellemű biblia-tudomány már régen belátta (és most csak az Újszövetségről beszélek): a kereszténység történetének véráztatta évszázadait nem csupán a hatalomra jutott egyház bűnössége okozta – az elfogulatlan olvasó láthatja a Rossz félelmetes nyomait már az evangéliumi kánonban is. Az evangélium számos pontján felsötétlő türelmetlenség (és minden rontás, ami azzal összefügg) szemet szúr már a kánoni szövegben is. A tetemes mértékben fenyegető attitűd megnyilvánul Jézus beszédeiben, tetteiben, igehirdetésének nyugtalanító pontjain. Ha történeti alapra helyezett vallásunkat elemezzük, megrendült hittel szembesülünk a kanonizált szövegek brutális fordulataival. Manapság derűre-borúra halljuk: harcolni kell; maradék békességünk zugait is kezdi betölteni a gyűlölet tébolyító széruma; felháborodásunk nem egyszer ellenlábasaink megsemmisítésére, és nem meggyőzésére, netán megszelídítésére irányul (hiába olvastuk talán A kis herceget?).
Maga Jézus mondja: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét hozzak. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a leányt anyjával és a menyet anyósával. Saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. (Máté, 10, 34-37). Ha úgy tudnád kézbe venni az evangéliumot, mintha először olvasnád (és ez a módszer minden igazságkeresés és falzifikáció királyi útja lehetne), szájtátva észlelnéd a szent szöveg alján megbúvó gyűlöletet, kíméletlenséget, de még a szülőkkel szembeni nyerseséget is. Képtelen megilletődéssel vehetnéd tudomásul, hogy nem csak a kereszténység alapítója, de a későbbi protestáns újítók is micsoda rabiátus kegyetlenséggel utasítják el a humanitás legártatlanabb ajánlatait. A Biblia szövege az „ár ellen való olvasás” (németül: gegen den Strich, a simogatással szembeni olvasás) pillanatában szinte új arcát mutatja meg.
Hogy a budapesti gaztett közelében maradjak, csak a kánai menyegző történetét említem (amely egyébként – Rudolf Bultmann szerint – a pogány legendából átvett Dionüszosz-csoda keresztény változata). Amikor Mária figyelmezteti fiát, hogy fogytán a háziak bora, Jézus ráripakodik (kétféle fordítást idézek): Asszony, mi közöm hozzád?; vagy: Asszony mi közünk van egymáshoz? A teológusok mai közmegegyezése, hogy a válasz ijesztő, bántó, és a szülői tisztelet eklatáns megsértése (Tiszteld atyádat…). A zsidó hagyományban az anya elsődleges tiszteletet érdemelt, szemben az atyával, és a szülői tisztelet megsértése istenkáromlással ért fel. A bibliai hely értéke mindenesetre az, hogy ez bizonyára nem hamisítás vagy betoldás, hiszen kinek állt volna érdekében Jézust efféle dúvadnak beállítani.
Meghökkentő, hogy a budapesti merénylet elkövetőjének és (a gyilkosság lelkiismereti ellensúlyát szűkítő) fiúnak elegyes felelőssége, a vallásos meggyőződés és a megsemmisítési szándék összefonódása a szeretet centrális parancsát szajkózó keresztény hagyományban mind a mai napig töretlenül jelen van. A kereszténység legkomolyabb bírálói – számtalan más mellett – talán éppen ezt az anomáliát hangoztatták a leggyakrabban. Az emberölés példái (de említhetném a fügefa értelmetlen „megölésének” esetét is) nem csak a szent szövegben éktelenkednek, hanem az egyháztörténet megszámlálhatatlan mészárlásainak indokát, felmentését és álszent ürügyét is felmutatják. A budapesti egyes eset, mondhatnám, éppen azon a vonalon fekszik, amely az összes azt megelőző (sokszor tömeggyilkosságba torkolló) emberirtást megkönnyítette. Nem vagyok biztos abban, hogy a vallásos indulati háttér méltányos mértékben lehetővé teszi-e az elkövetők igazi vezeklését, valódi megbánását. Tapasztalatom az, hogy az egyházi bűnfeloldozói gyakorlat néha egyenesen megakadályozta az igazság érvényesülését.
Hogy ez a bibliai eredetű, régen igazolt szokásrend a későbbi – gyökeres megújulást ígérő – protestáns felekezetek esetén sem érvényesülhetett, arra csupán Luther néhány mondatát hozom igazolásul, elrettentő példaként. Tudjuk, hogy a wittenbergi prédikátor micsoda lázas és tüzes és olthatatlan gyűlölettel, micsoda verbális tűzesővel, az ördög-pszichózis egész szókincsével szállt szembe azokkal, akik nem az ő szája íze szerint cselekedtek vagy nem osztották nézeteit. Az egyik ilyen Thomas Müntzer, a másik Voltaire nagy szellemi elődje, Rotterdami Erasmus volt. A wittenbergi reformáció – a mai teológusok zömének ítélete szerint – anti-racionális és összességében anti-humanista képződménynek tekinthető, még ha megteremtette is – későbbi harcokban – a szabadság bizonyos rész-tereit. Luther az „Ördög kurvájá”-nak tekintette (az ősi állapotokat követően) az Észt („Teufelshure”), Istentől elfajzott ellenségnek, amely megakadályozza Isten valódi felismerését. Erasmus elleni gyűlölete életének utolsó két évtizedében csak megkérgesedik, és családját óvja könyveitől („Ich will wider ihn schreiben, sollt er gleich drüber sterben und verderben; den Satan will ich mit der Federe tödten! /…/ Also hab ich Münzern getödtet, deß Tod liegt auf meinem Halse. Ich hab es aber darum gethan, denn er wollte meinen Christum tödten.” – magyarul: Ellene akarok írni, ha meghal vagy elpusztul, akkor is; tollammal akarom megölni a Sátánt! /…/ Münzert is megöltem, az ő halála itt van a nyakamon. De azért tettem, mert meg akarta ölni a Krisztusomat.)
Ennek a mai napig eleven Sátán-pszichózisnak elképesztő – egyenesen elmekórtani ferdülésig terjedő – esete, amikor maga a Legfőbb Jó, netán az Üdvözítő maga is Ördög képében jelenik meg a vallási szédület közben. Luther maga dörren fel így: Quando Christum inspexi, vidi diabolum. (Amikor Krisztusra néztem, azt hittem, az Ördögöt látom.) Azt hiszem, ez a tudatállapot Isten szüntelen ismétlődő elvesztésével jár, és felér egyfajta istenmérgezéssel.
Ennyi mérlegelés után nem lehetetlen felvetni a kérdést: mit tud tenni egy értelmiségi a lassan az egész társadalmat elárasztó intolerancia ellen? Úgy rémlik, kihalt, vagy hallhatatlanná silányult az emberiesség anyanyelve, és miután az igazság iránti érdeklődés alig talál szavakat, meg kell tanulnunk a csendben felmagasodni. Hogy sokat tehetünk? Igen, Karl R. Popper szerint sokat tehetünk. Én azt hiszem, már az a hit, hogy sokat tehetünk nem-tudásunk tudatában, eleve szerényebbé, megoszthatóbbá teszi a világot. Nem tagadható: mi, értelmiségiek szüntelen hajlottunk arra, hogy egy megváltó, ígéretes eszme, valamely elérhetetlen boldogság nevében fölösleges és nehezen csillapítható lázba hozzuk az emberiséget. Ha nem szítanánk minden második gondolatunkkal viszályt a jobbulásra mohó tömeg előtt, talán még újra megalapozhatnánk hitelünket. Igyekezni kell, ahol csak lehet, szűkíteni a helyes tudás kizárólagos birtoklásának látszatát. És miközben türelmességünk egyet bizonyára nem viselhet el: a türelmetlenséget, törekednünk kell a kritikai gondolkodásra, és pedig elsősorban az önkritikai szemlélet használatára és elviselésére. Az igazság keresése nem azonos a bizonyosság elnyerésével: vannak igazságok, amelyeket senki nem ismer bizonyosan; sőt senki nem is tudhat, noha némelyek megsejthetnek. És vannak olyan igazságok, amelyeket senki még csak nem is sejt. A Szókratész előtti filozófia egyik felvilágosult alakja, Xenophanész azt írta, éppen az istenekről és minden más dologról: Bizonyos tudása nem lehet az embernek; és ha valaki valaha a legtökéletesebb igazságot hirdetné is, tudni nem tudhatná azt; hiszen minden át van szőve sejtelemmel.
És itt hadd tegyem hozzá: az írói értelmiség tagjainak felelőssége, hogy kerüljék a nagy szédítő szavakat, az orákulumszerű beszédmódot, amelyet Goethe a Faustban „boszorkányegyszeregynek” nevezett. Általában: kerüljék a művészi szemfényvesztést. Ne csatlakozzanak kelletlen gyorsasággal a mindennapi divathoz, ne higgyenek feltétlenül a mindenkori újdonság csábító erejének. Talán ez is segíthet: ne mutogassuk magunkat a kelleténél többször még mezei öltözetben sem. A kishitűség és a fennhéjázás között van egy kényelmesen belakható tartózkodási sáv, és az – már pusztán mérsékletes életritmusával – képessé tehet bennünket minden mimikri kerülésére. Az igazság háza és létmódja nem a botrány, hanem a szuverén és nem mindig hasznot ígérő mozzanat iránti bizalom. Higgyünk jobban a tehetségben, mint a cselszövésben. Csökkentsük a kis dolgok keltette rajongást, és találjuk ki a nagy dolgok iránti érdeklődés formáit. Tapasztalhatjuk: egy ateista is lehet igazságos, és egy hívő is lehet embertelen
Mit is mondhatnék végül. Szeretném, ha egyre többen lennénk, akik hisznek abban, hogy a világ csak erőszak nélkül válhat jobbá. Voltaire-rel kezdtem, vele is zárom. Talán azért lehetett oly hosszú életű és derűs, mert azt hirdette: Espérons le bonheur du monde. Higgyünk a világ üdvében!
