Legutóbb 2023-ban megjelent Kötőszavak című könyve kapcsán beszélt sokat útkeresésről és fordulópontokról. Most az Ördögkatlan fesztivált hirdetik úgy, nagykorú lett. Fontos mérföldkő ez?
Nem az, mert azt reméljük, folytatni tudjuk – és persze az, mert az embert mégis csak arcul csapja a szám, amikor leírja: 18. Vannak olyan évszámok, amelyek mindenkinek fontosak, a 18. valószínűleg ilyen. Összekötjük az érettséggel, a felnőtt korral. Erről beszélgettünk sokat Mónival (Kiss Mónika, a fesztivál társigazgatója - a szerk.) és a beszélgetés felvetett sok kérdést, ahogyan emlékeztetett a veszteségekre is: például arra, hogy az elsőt Cseh Tamás nyitotta meg, aki azóta már régen nincs köztünk és aztán arra, amikor Törőcsik Mari volt velünk a megnyitókon, hol személyesen, hol telefonon Szóval idén ez a szám, 18, ad az egésznek egy keretet, legyen szó a Facebookon futó tabló-projektünkről, azokról az Ördögkatlan fellépőkről, akik maguk mesélnek arról, milyen volt 18 évesnek lenni vagy akár a Budapest Bár koncertjéről, melyen a Mari által énekelt dalok is elhangoznak. Ez a „fordulópont” a fesztivál szellemiségén nem változtat, továbbra is az motivál bennünket, hogy legyen minél több friss, oda készülő vagy ott készülő esemény. Ez a nehezebb út, mert kockázatos, kiszámíthatatlan.
Idén így ajánlják a fesztivált: „Olyan nagybetűs Hely, amiről akkor álmodunk, amikor ez a szó jut eszünkbe: haza.” Otthon, haza - annyira közéleti kérdés manapság, hogy mit jelentenek ezek. Szándékos a szóhasználat?
Otthon és haza: a kettő persze nem pont ugyanaz. Az otthon inkább a családra utal, de mondhatjuk, hogy az Ördögkatlan sokezres tábora már egy hatalmas család. Mivel nagyon sokan vagyunk és nagyon sokfélék vagyunk, maga az ország is leképeződik a fesztiválon. Ellentmondásos helyzet: nem nagyon szeretnénk hasonlítani arra az országra, amiben most élünk, miközben szeretni akarjuk azt a helyet, ahol létezünk. És a Katlant szeretjük, sokan szeretik. Mert abban az öt napban azt vesszük észre, hogy ez az ország lehetne jó is.
Mivel mindenkinek mást-mást jelent, mi a jó, ebből nem következhet más, csak az elfogadás. Elfogadni a másik embert és kíváncsinak lenni rá, mert különbözik tőlem.
Hiszen mindenki különbözni (is) akar, megélni önmagát. De mindezt úgy, hogy a „jobbik részünkkel” forduljunk a másik felé. Ebben segíthet a minőségi kultúra, mert az ezt hívja elő. Bukta Imre képe, Mozart zenéje, Háy János szövege, Dresch Mihály koncertje, Udvaros Dorottya alakítása... sorolhatnám a végtelenségig: a jobbik részünkkel fordulunk a világ felé.
Nehéz most elképzelni, hogy a társadalmat feszítő szorongás enyhítésére “csupán” a kultúra alkalmas lehet.
Természetesen kevés hozzá. Magam is érzékelem, hogy mindaz, amiről beszélek romantikus, naiv és szentimentális, de megengedem magamnak, mert mögötte tények, bizonyítékok vannak: az eddigi 17 Ördögkatlan.
Milyen tapasztalatok mondatják ezt Önnel?
A kezdetekben azt hittük Kiss Mónival, hogy pont elég az, hogy akiket mi a legjobbaknak gondolunk egy-egy műfajban, azokat hívjuk és kész. Most is ez történik, csak arra jöttünk rá időközben, hogy lezajlik egy 30Y koncert, egy nagyszerű színházi előadás vagy egy Korniss Péter kiállítás, és a közönségben, inkább azt mondom: a közösségben felzeng az emberi minőség. Jó ott lenni, jó együtt lenni – és ez tulajdonképpen a hazánk, hogy visszatérjek az eredeti kérdéshez. Látom ott azt a sok-sok embert és bárkire nézek, mosolyog - nem feltétlen rám, hanem arra, akivel éppen van - és közben nem érdekli, hogy az általa megérintett ember például kire szavazott. A felszíni létezésünket meghatározó, kicsinyes politizálásnak nincsen helye az Ördögkatlanban. Létezésünk felszíni része a politika, életünk fontos, de mellékes, névtelen szereplői a politikusok. A mindennapjainkban ez nem így van, de a mi ötnapos ünnepünkön igenis így van. A minőségi kultúra a főszereplő, és ebbe beletartozik az is, hogy kíváncsian beszélgetünk a másik emberrel. Nálunk ezért van például offline rezervátum. Ez régimódinak tűnik most, szerintem meg ez a jövő. Mondom ezt úgy, hogy a hétköznapokban én is a telefonomba bújok a villamoson, hogy a házban, amelyben sok éve lakom, egyetlen lakót nem ismerek. Lehetne ezt másképp, lehetne olyan a hazánk, mint ez az öt nap Dél-Baranyában. Hát, nem olyan.
A katarzis nem letölthető2022-ben még úgy fogalmazott, felszínes leegyszerűsítés a kultúra egyik vagy másik oldalra való beskatulyázása. Maga az Ördögkatlan is mindig távol akart maradni a kultúrharctól. Ez a mai napig sikerül?
Szerintem igen. Természetesen semmilyen nehézségbe nem kerülne órákon át arról beszélnem, hogy milyen katasztrofális és kétségbeejtő az, ami a kultúrába is ugyanúgy beköltözik, mint akár egy kórházba, egy iskolába, bárhová az országban. Be vagyunk sorolva, akár akarjuk, akár nem. Mert most például én önnel beszélgetek, ami azt jelenti, hogy ez a beszélgetés a Népszavában fog megjelenni, és akkor már mindegy, mit mondok, ez így egy ellenzéki megnyilvánulás. Nevetséges. Elmegyek-e szavazni vagy sem, tüntetek-e vagy sem - ez a magánügyem, ennek semmi köze senkihez. Számomra az is magánügy – és ezért érdektelen -, amikor a színpadról úgynevezett üzeneteket küldenek a bennfentes nézőtérre. Az üzenet és a művészet egymástól idegen dolgok, ezt gondolom én. Az Ördögkatlan ilyen értelemben nem üzen semmit, ez csak egy fesztivál, amit szívirányból csinálunk. Elkoptatott szavakat használok, de ezekre a szavakra szükségünk lesz, mert nélkülük ennek a világnak pillanatokon belül vége lesz.
Bor, mámor, dzsessz: fesztiválok, ahol a bokánkig sem ér fel a politikaRendezőként, íróként, fesztivál szervezőként biztosan érzi Ön is a kultúratámogatás kétségbeejtő helyzetét, olvas a megszűnő fesztiválokról, a csőd szélén álló színházakról. Hogyan érinti ez?
Ha arra az értékzűrzavarra gondolok, amiben a pénzosztó politikusok szegény Győzikével fényképezkednek, akkor azt mondom, súlyos a válság. Ez van, ebben kell egyensúlyoznunk. Pénzügyi hátterünk bizonytalan. A Katlan soha nem a fogyasztásról szólt, így viszont a vendéglátásból bejövő bevételre nem építhetünk. Egy ősszművészeti fesztivál esetében olyan műfajok vannak jelen, amelyek sokba kerülnek (színházak, szimfonikus zenekarok, a hozzájuk szükséges technika...), szóval támogatás nélkül nem tudnánk létezni.
Egy szék három lábon áll meg – mi egy kétlábún egyensúlyozunk. Egyik a jegybevétel, másik az állami támogatás. A harmadik láb a Magyarországon nem létező mecenatúra kellene legyen.
Az elsőgenerációs újgazdagok világában, akik „értékrendjére” már utaltam, annak a gondolkodásnak, hogy „támogatom a minőségi kultúrát, mert megengedhetem magamnak és mert ez személyes kötelességem”, szóval ennek a fajta gondolkodásnak emberöltőknyi időre van szüksége. Ennyi időnk nincsen. Az állam ezt a gondolkodást gyorsíthatná fel, ezt szolgálta, rengeteg hibával, annak idején a TAO (társasági adó - a szerk.), amely ösztönözte a cégeket, vállalatokat, hogy támogassák a kultúrát. Azzal, hogy ezt kivezették a kultúrából (a sportban meghagyták), kiöntötték a fürdővízzel együtt a gyereket is, mert innentől kezdve szubjektív döntéssé, politikai döntéssé vált, ki az, aki kap és ki az, aki nem. De a panaszkodás időpazarlás. Nem panaszkodom hát. Inkább a többiekkel együtt csinálom a dolgomat, a dolgunkat. Legalábbis ezzel áltatom magamat: hogy ez a dolgunk. Hogy létrehozzuk a 18. Ördögkatlant.
Infó: Ördögkatlan fesztivál. 2025. július 29. - augusztus 2. Beremend – Nagyharsány – Szársomlyói Szoborpark – Kisharsány – Mokos – Vylyan
