– Jellemző volt a családban a komolyzenei érdeklődés?
– Kisgyerekkoromban a nővérem zongorázott, s én is részesültem furulyaleckében. Alkalmanként nagyapám elvitt az Operába, ahol nem annyira a zene, mint inkább a hangszerek ragadtak magukkal. Ugyanakkor a családban én vagyok az első, aki életvitelszerűen foglalkozik komolyzenével.
– Milyen zene szólt otthon?
– Nem nagyon emlékszem, hogy különösebben nagy zenehallgatók lettünk volna. Volt ugyan CD-lejátszónk, de szervezett zenehallgatást nem tapasztaltam. Egy-egy Chopin- vagy Dvořák-CD iránt mutattam valamekkora érdeklődést.
– Édesapja, a 2020-ban elhunyt kitűnő költő, Szőcs Géza támogatta a zenei ambícióiban?
– A szüleim eleinte kissé tanácstalanok voltak ezzel kapcsolatban, majd miután elkezdtem a leckéket, folyamatosan biztattak, támogattak.
– A komolyzenei tanulmányai elkezdésekor milyen prekoncepciókat kellett felszámolnia, és milyen hiedelmeket oszlatott el a képzés?
– Rögtön az elején leszámoltam az illúzióval, hogy ez egy kellemes, szórakoztató dolog lesz. A hegedűtanulás hosszas, kínkeserves gyakorlást igényel. A tanulmányaim első négy évében fel sem merült, hogy a nekem tetsző, érdekes zenékkel foglalkozhassam. Johann Sebastian Bach a-moll hegedűversenye volt az első, amiért hálás voltam.
– Mely alkotók befolyásolták a tehetsége kibontakozásában?
– Kezdetben Bach zenéje ragadott magával. Bartók, Prokofjev, majd később Iannis Xenakis, Edgard Varèse, Ligeti György hatására kezdtem el zeneszerzésben gondolkodni, az ő zenéjük formálta a stílusomat, alakította ki azokat a koncepciókat, amelyek alapján a komponálási standardjaimat meghatározhatom.
– Felfedezhető a kortárs zenében egyfajta hagyománykövető folytonosság, vagy az ismeretlen területek felfedezése az elterjedtebb?
– Régóta nem az történik, hogy van egy irány, és attól tér el egy-egy zeneszerző, hanem számtalan irány létezik. Számomra a kísérletezés állandósult cél. Ugyanakkor hiszek abban, hogy ez a kultúra egy közösen építhető dolog, és mások munkáját is megilleti az a tisztelet, hogy az általuk levont releváns konzekvenciákat akár én is felhasználhassam. Arra törekszem – ha hagyom is magam inspirálni mások által –, hogy feltérképezzem, mi miatt hatnak rám egyes zenei elemek, és azokkal ne csak trükkök formájában élhessek.
– Sok alkotó fut bele ezekbe a csapdákba?
– Szerintem igen, és akár azok is, akik magukat kísérletező alkotóként látják és láttatják. Ez abból is fakadhat, hogy nem kellő módon informáltak, vagy nem kellő reflektáltsággal nyúlnak ezekhez az elemekhez.
– Vannak olyanok, akik nem a kísérletezést választják?
– Egyes komponisták teljes mellszélességgel vállalják, hogy a járt utakon haladnak tovább, és nem az ismeretlen területek feltárása hajtja őket. Bizonyos szerzők esetében a mai napig vita tárgya, vajon meddig tartott a zenetörténet: egyes vélemények szerint például a 17. században befejeződött, és azt mondják: „rendben van, én a 17. századot megelőző stílusok mentén alkotok”. Érdekes elképzelés, de én ezt nem osztom.
– Hogyan határozná meg a saját zenéjét?
– Soha nem úgy komponálok, hogy a készülő munkám vajon hány embernek szól, kiket ér majd el. Nincs emögött semmiféle elitizmus vagy arrogancia, egyszerűen a saját példámon tapasztaltam azt, hogy ami nekem 2012-ben tetszik vagy nem tetszik, az 2027-re átalakulhat, és adott esetben másmilyen hatást tesz rám. Nem kizárólag az releváns, hogy egy koncertszituációban megszólaló zene hogyan lép kapcsolatba a közönséggel. Alapvető törekvésem, hogy a zeném szép legyen, bár a szép fogalmának nem a hagyományos széppel kell korrelálnia.
– Nehezebb manapság kortárs zeneszerzőnek lenni, mint mondjuk a 18. században?
– Bizonyos értelemben igen, másban nem. Jellemző a kortárs zeneszerzőkre, hogy olyan szabadságok miatt panaszkodunk, amelyeknek annak idején örültek volna. A 18. században azért lehetett könnyebb, mert nagyon fixek voltak azok a zeneelméleti standardok, amelyek keretein belül alkotni kellett. Ezzel tehát vajmi kevés problémája adódott a szerzőknek. Egy mindenki által megtanult, elsajátított nyelvet használtak az alkotók, és ritkán érezték annak szükségét, hogy új fogalmakat vezessenek be. Ma a legtöbben saját nyelveket kreálunk, úgy, hogy ez lehetőleg mások számára is a beszélhetőség potenciálját hordozza. A 18. század zeneszerzői mérhetetlenül sokat dolgoztak, előadóként és szervezőként is, és sokkal termékenyebbek voltak, mint a maiak. Más kihívásokkal néztek szembe, mint mi.
– „Próbálok olyan struktúrákat kitalálni, amelyek visszafejthetők” – nyilatkozta. Ez amolyan tudatosság?
– A fejemben meglévő elképzeléshez keresem meg az azt kibővítő struktúrát. Egy darabom felépítését olyan, következetesen visszafejthető elemek adják, amelyek a belső rendszereiben kohéziót képeznek. Adott esetben éppen az az érdekes, hogy valaki hogyan lép el saját struktúrájától − például Kurtág darabjaiban ez nagyon inspirálóan tud hatni, én is előszeretettel teszek így. Ilyenkor az ellépésnek magának is strukturális jelentősége van, és ilyen értelemben ez is egy következetes gondolkodás eredménye.
– Június elején volt a doktori, DLA-vizsgakoncertje a Zeneakadémián. A választott darabok az alkotói pályáján mit tükröznek?
– A koncerten elhangzott darabokat erre az alkalomra komponáltam. A doktori képzés zárókoncertjére a képzés alatt született műsort vártak. Ez idő alatt több koncerthez komponáltam darabokat, felmerült, hogy ezekből állítsam össze a vizsgakoncert műsorát, de inkább írtam egy műsort azért, hogy könnyebb legyen megszervezni azt, hogy milyen zenészeket kérjek fel. Fontos volt nekem, hogy egy akadémiai produkció keretében reflektáljak az akadémikusságra: szerettem volna bemutatni azokat a műfajokat, amelyekkel a tanulmányaim alatt foglalkoztam a szólóhangszerre írt darabtól a nagy együttesre és énekhangra komponált kantátáig.
– Korpa Tamás költő szövegeire írta a Házsongárd kantáta című opust. Hogyan esett a választása ezekre az írásokra?
– Pár éve Tamás keresett meg a Házsongárd live kötetével, hogy nincs-e kedvem egy közös munkához. Tamásban van egy furcsa, de csodálatos érdeklődés Kolozsvár iránt, érthető, hogy egy kolozsvárival akart dolgozni, aki szintén kapcsolódik a városhoz. Gondolkodtam, hogy milyen méltó módja létezhet a kötet feldolgozásának, s arra jutottam, hogy az akkoriban kibontakozó koncertkoncepcióba illesztem bele a verseit. Aki ismeri Erdélyt, a családomat, annak nyilvánvaló, hogy vannak személyes motívumok, ezért is éreztem indokoltnak ezt a szövegválasztást. A verseken nem változtattam. Úgy vélem, ha egy irodalmár publikál egy írást, az már önmagában teljes értékű alkotás, nincs hozzá szükség zenére, viszont ha valaki utólag zenét társít hozzá, azzal a vers egy apropóvá, egy szólammá változik. Bízom benne, Tamás is egyetért azzal, hogy ezáltal a vers kikerül az írójának a befolyása alól, és új, önálló mű keletkezik.
– Nem kísértette meg, hogy megzenésítse az édesapja egy-egy versét?
Fontosnak gondolom, hogy saját identitást ápoljak, és szeretném kizárni azokat a lehetőségeket, amelyek az ő hírnevének meglovagolásával járnának együtt. Arra ő is mindig odafigyelt, hogy a neve, befolyása ne hassa át a gyerekei tevékenységét. Nagyon szeretem egyes verseit, azonban jelenleg úgy érzem, hogy a fenti okok miatt egyelőre nem tudnék velük mit kezdeni.
– Hogy látja, a továbbiakban milyen irányt vehet a pályája?
– Évente négy-öt bemutatóm van, a legtöbb a CentriFuga közösséggel közösen megszervezett koncertek keretében. Ennél nagyobb távlatokat nem vagyok képes látni. Nem azokat az időket éljük, amikor a kortárs komolyzene hirtelen kirobbanó sikerét jósolhatnám. Egyre kevesebb idejük jut az embereknek arra, hogy új hobbikba tanuljanak bele. Emellett a kortárs zene reprezentációja is hagy némi kívánnivalót maga után. Fájó tapasztalat, hogy a legtöbb embernek nincs fogalma a létezéséről, s nem tudja, mi a különbség a kortárs komolyzene és a filmzene között. Ez érthető, miután a klasszikus zenei koncerthallgatás jelen körülmények között magas belépési küszöböt igényel, és erre jön rá az, hogy a kortárs komolyzene ezen belül is egy szűk buborékot képez.
– Mit ajánl annak, aki jobban szeretné élvezni a kortárs komolyzenét?
– Azt tanácsolom, hallgassa úgy, hogy ne hasonlítgassa egyéb dolgokhoz. Ne arra figyeljen, hogy Beethoventől vagy Taylor Swifttől miben különbözik, se arra, hogy ez vagy az a hang éppen például egy sirályra emlékezteti. Ha ezt tesszük, megfosztjuk magunkat attól, hogy a legdirektebb formában fogadhassuk be ezeket az alkotásokat. Amennyiben ez nehezen megy, úgy Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című kultikus filmzenéjét ajánlom, audiovizuális értelemben számomra ez a leginspirálóbb film. Érdemes megfigyelni, hogy a Ligeti-alkotások nem hatnak problematikusabbnak, mint a Straussok. Sokszor éri az a vád a kortárs komolyzenét, hogy horrorisztikus asszociációkat hoz be. Ennek az a pszichológiai magyarázata, hogy idegen dologhoz, jelenségekhez negatív érzelmeket kapcsol az ember. Szerintem ez legyőzhető, és érdemes is legyőzni.
