A Szikra sok jó akcióval büszkélkedhetett, a legnagyobb sikert kampánytevékenységükkel érték el. A szervezet elődje, a Szabad Budapest a 2019-es önkormányzati választásokon eredményesen támogatta Karácsony Gergelyt, Baranyi Krisztinát, Pikó Andrást és Szűcs Balázst, majd 2022-ben a mozgalom már saját jelöltjeként indította és juttatta parlamenti mandátumhoz Jámbor Andrást. Tavaly, a kegyelmi botrányt követően, amikor kezdett meredeken felívelni Magyar Péter és a Tisza népszerűsége, és egyértelművé vált a többi ellenzéki párt visszafordíthatatlannak látszó mélyrepülése, egy ideig úgy tűnt, a baloldalon keletkezett vákuumot betölthetné egy új szervezet, amely komoly erővé válhatna a Tisza mellett.
Többen gondolták, a Szikra vesz egy mély levegőt, és megpróbál élni a lehetőséggel. Ám a megfelelő pillanatban nem léptek, később pedig már nem tudtak volna komoly pozíciót elfoglalni.
Majd külső szemmel meglepően ható hírek érkeztek a mozgalom háza tájáról. Ugyan az egyik alapító, Kemény Bence már 2021-ben elhagyta a szervezetet, ám – különösen az említett 2022-es kampánysiker fényében – az továbbra is stabilnak, dinamikusnak látszott. Ez év márciusában azonban három volt elnökségi tag, Schultz Nóra, Sudár Orsolya és Makádi Balázs is bejelentette kilépését. Egy másik meghatározó arca, Csepregi Dávid pedig még januárban közölte, hogy „egy darabig visszavonul a magyar nyilvánosságtól”. A médiában már jó ideje sokat szereplő Schultz Nóra és Sudár Orsolya nem titokzatoskodott. Több helyen (így lapunknak is) nyilatkoztak döntésük okairól, kiemelve, hogy a Szikra nem becsülte meg a vezetőit, megrettent a kialakuló, szerintük a politikában szükségszerű hierarchikus szervezeti formáktól, és szektás újbalos irányba mozdult.
Az ütközéspont
A Mércében június 16-án megjelent egy 2024 elején távozott Szikra-tag, Kőszeghy Ferenc írása a mozgalom történetéről (A győztesek baloldala – válaszúton a Szikra Mozgalom). A vitaindítónak szánt szöveg példamutatóan korrekt, elemzően tényszerű, egyben önreflektív módon vázolja fel a folyamatot. Igazi „forrásmű”, amelynek egyes állításait, megállapításait esetleg vitatni fogják (főleg az érintettek?), lehetnek benne tárgyi tévedések, az összkép (a linkekkel jelzett, elérhető megnyilatkozások, dokumentumok fényében) mégis hitelesnek tűnik, és igen elgondolkoztató, mert fontos, általánosabb kérdéseket vet föl.
A töréspont Kőszeghy szerint szinte már a kezdeteknél érzékelhető volt, és két koncepció, az autonóm baloldali párt és a reálpolitikára, a létező intézményekre és képviseleti formákra fókuszáló irányvonal ütközése mentén rajzolható fel. Ha személyekhez akarjuk kötni őket, az előbbit Kemény Bence, utóbbit Schultz Nóra képviselte a leghatározottabban. Kemény úgy gondolta, a mozgalomnak szélesítenie kell társadalmi bázisát, és nem csupán a nagypolitikában kell gondolkoznia. A valódi cél lényegében a munkásmozgalom és nagy, történelmi baloldali pártok hagyományait követve egy alternatív társadalmi lét kialakítása, amelyhez a politikai érdekérvényesítés mellett hozzátartoznak egyéb, gyakorlati közösségi formák is, mint a segélyezés, a művelődés, egészségügyi, szociális alapszolgáltatások biztosítása vagy a szabadidős programok.
Ezzel szemben Schultz Nóra azt hangsúlyozta, hogy a létező társadalmi feltételekhez, problémákhoz képest (a valódi helyzethez alkalmazkodva) kell meghatározni a cselekvés irányát, maximálisan kihasználva a polgári demokratikus politikai intézményrendszert is. Az embereknek itt és most kell segíteni, napi érdekeiket kell hatékonyan képviselni. Az operatív működéshez pedig jól felépített, demokratikus, választott hierarchikus szervezetre van szükség.
A két (első pillantásra összebékíthetőnek tűnő) elképzelés Jámbor András jelölése idején csapott össze.
Kemény Bence nem értett egyet azzal, hogy a Szikra kampányszervezetté válik, de kisebbségbe került, és kilépett. Ám később a reálpolitikai vonal sem tudta tartani magát. A tagok többségének egy ponton túl nem tetszett a hierarchia, a túlzottan „centralizált”, fegyelmezett részvételt követelő, a szabad megnyilatkozásokat politikai okokból korlátozó „schultzi” vezetés, és megvonták tőle a bizalmat. A „reálpolitikusok” is kiléptek, így a Szikra elvesztette eddigi meghatározó egyéniségeit. Nem tudni, lesznek-e újak, sikerül-e túllépni ezen a holtponton.
Történelmi törésvonal
A történések világosan jelzik, hogy a Szikra sem tudta megkerülni a baloldal egyik régi vitáját, amely szinte rendre töréseket okozott. Mindenekelőtt az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt korai szakadása juthat eszébe egy idősebb nemzedéknek, amely sokat hallhatott róla iskolaéveitől kezdve. A bolsevik–mensevik törésvonal már a II. kongresszuson világosan kirajzolódott. Öt évvel az alakulás után, és Lenin ekkor még csak 33 éves. Míg a Martov vezette csoport (ők lettek a mensevikek) Marx téziseit követve hosszabb történelmi folyamatként képzelte el a proletárforradalmat, amelyet a cári Oroszországban még egy polgári demokratikus átalakulásnak is meg kell előznie, Lenin és hívei (a majdani bolsevikok) radikálisabb utat kívántak követni.
