Kemény Zsigmond leleménye a bunkokrácia szó, amely a csürhe erőszakos rémuralmát jelenti, amikor „a tömeg fegyveresen ront be a megyeterembe, meggátlani a gyűlés folyamát, részére csikarni ki határozatait, ha véleményökért a közhelyen egyének fenyegettetnek oly bosszúállási nemekkel, miknek végrehajtása közkereset alá eső tény volna, ha végre valaki ott rohantatik vagy veretik meg, kap sebet vagy legyilkoltatik” – tehát olyan halmaz, amelynek tagjai erőnek, sőt az erőszaknak az erejével érvényesítik érdekeiket, a jogot sárba tiporva.
Itt még nem tartunk; főminiszter úr digitális hadserege, a Harcosok Klubja inkább banyatankokat, semmint valódi tankokat tud felvonultatni, afféle gerontokrácia, a karikás ostor helyett a habzó protkójú szépkorú rurális horogkeresztény nénik és bácsik fékezhetetlen járókereteinek csattogását hallhatni, soft bunkokráciáról beszélhetünk, ahol még csak szóval ütnek és ölnek, de ez az első lépés alighanem. Ahol egy házelnök, a lombrózóarcú sportriporterből lett kommunikációs izgató és miniszteri bizonytalan, és a hatalom sajtós sztómazsákjai elképesztő kocsmai durvasággal okádják tele a nyilvánosságot és könyveket égetnek – ott végül embereket is fognak – mondja Heine.
Well, Hankiss Elemér már vagy 40 éve szóvá tette, hogy míg a magas kultúrában nagyhatalom vagyunk, a hétköznapi kultúránk csődtömeg, és már akkor azt mondta, hogy a leszakadás a mindennapi kultúrában akkora, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés egészének kerékkötőjévé válik. A hétköznapi kultúra tán még fontosabb, mint a magaskultúra, mert arról szól, hogy hogyan bánunk egymással és hogy van-e bizodalmunk az államban. A helyzet azóta sokat romlott, a közösségek válsága és hiánya tovább mélyült, nemcsak a kultúrházak, még a kocsmák is eltűnőben, a közbeszéd durvulását a social media felhangosítja, a mosolytalan, mert bizalmatlan, ökölbe szorult arcú, megosztott és atomizált társadalom fölött egy kultúraellenes hatalom pusztít, most éppen az MTA-t zilálják szét a kiszáradt lövészárokra hajazó enigmatikus amazon, özvegy Ungárné Markotányos Terrorházy Kurázsi Marika vezetésével, aki, mint Delacroix Szabadság-géniusza, az Akadémia romjai fölé magasodik – dús keblei lemeztelenítésétől ezúttal kíméletesen eltekintve.
Szóval nemcsak alul pusztul a hétköznapi kultúra amúgy is szakadozott szövete: egyidejűleg a felépítményben is zajlik a folyamatos és tudatos rombolás; most tehát Marikának, a tudomány e másodlagos frissességű Jeanne d’Arc-jának riadó kürtszavára az MTA végső kicsinálása, a kutatóintézetek elcsatolása, ingatlanai áron aluli eladásának kikényszerítése után négy kutatóközpont kiszervezésével.
Minden zsarnokság elköveti azt a strukturális hibát, hogy azt hiszi, a törésvonal jó és rossz között egybeesik a lojális/illojális dichotómiával. Hogy a minőség mi vagyunk, s aki mást mond, maga a hazaáruló sátán. És, mivel nem meritokratikus, azaz teljesítményelvű a rendszer, hanem egy bunkokrácia, ahol a lojalitás, nem a szaktudás és az érték a döntő, a szisztéma szükségképp kontraszelektív és mágnesként vonzza az eddig okkal sikerteleneket, a konkrétan kretén ufonautákat, holdkórosokat és a tőrőlmetszett, cinikus gennyládákat, legjobb esetben a középszer csekély tehetségű képviselőit.
Mert minden zsarnokság rühelli az autonómiát és az intelligenciát, és joggal tartja ellenfélnek a gondolkodó, a fennállóra reflektáló, azt kritizáló és értékes opciókat felmutató, autonóm értelmiségit. Ezért aztán irtja őket, ahol éri, a független színházaktól az újságokon át az egyetemekig és a bölcsész kutatóintézetekig, miközben intellektuálisan kevésbé igényes voksgyűjtő arcokkal szelfizik. Azért az egy látvány, amikor a CÖF avantgárdjaként, vagy kirántott kardjaként Pataki Alien Attis, a fékezhetetlen agyvelejű Győzike és a puhatestű Bencsik elvtárs vezetik a népet, és ott virít az elvhű Stefka elvtárs is; fároszok, a nemzet intellektuális és morális jellemóriásai, hogy mást ne mondjunk inkább. Méltó reprezentánsai annak a „kultúrának”, melyben egy szegény, szegény birkintáskásszemű gázszerelő az ország leggazdagabb embere lehet, ami fokozhatatlan abszurdum, maga a rendszer.
