Valamikor 2023 elején nemzetközi küldetést érzett és fölszállt. Nem magyar, nem kelet-európai, még csak nem is európai, hanem világpolitikus kívánt lenni. Nem Isten, ő maga választotta ki magát erre. Isten csak annyit mondott Szent Péternek: nem kell sok neki, hogy a helyemre üljön. Orbán Viktor vágya, hogy Moszkva, Peking, Mar-a-Lago gazdáinak személyes barátja legyen; aki alkalmanként megáll a Türk Tanácsban, hogy feltöltődjön, vagy Brüsszelben, hogy kioktassa patriotizmusból a hazátlan bitangokat. Magyarországon már mindent elért. Kicsiny, Isten háta mögötti porfészek. Magyarországnál és a magyaroknál többet érdemel.
2025 elején mégis hazatért. Hűséges hívei figyelmeztették rá, hogy 2026-ban választások lesznek, ideje az országgal törődni, mégiscsak itt uralkodik. Csakhogy, aki két átszállás között, a gép magasából látja e tájat, annak a megváltozott ország térképe nem mond semmit. Fölülről nézvést megvan az ország. Alulról nézvést elveszőben.
Orbán már nem tudja, hogy milyen ez az ország. Nem érdekli. Nem igazán él itt. Hatvanpuszta, Felcsút, a Kolostor nem az ország. Nem lehet ilyen mozgalmas időkben hónapokat, sőt, évnyi időt kihagyni. S ha ő nem tudja, hogy mi hol van, bár ezt soha nem fogja beismerni, akkor emberei se tudják, hogy mi hol van. Ki meri, akarja, tudja megmondani, hogy főnök, ez már nem arra van, ott a fal, neki tetszik menni és nem úgy van, mert korábban azt tetszett mondani, hogy kétszer kettő öt, de mostanában már Rogán szerint hat. Társadalmi csoportok elmozdultak a helyükről. Folyók kiöntöttek. Hegyek megindultak. Kubatov-listák, rogáni propaganda-eszközök és módszerek lejártak. Orbán dohog: mindent nekem kell csinálnom! Kizárólag magának hisz, nem bízik senkiben. De már a hatalom tükörszobájában él, ahol véletlenül se találkozhat a valósággal, a tényekkel vagy olyan valakivel, aki hírt ad a valóságról. Saját történelmi útja, kultúrája és ideológiája bezárta az egyszemélyes diktatórikus kormányzás falai közé. Ő maga az állam. Érzelmeit és megérzéseit alakítja állampolitikává. Ennek következtében nem a társadalom ritmusa, hanem saját üteme szerint érzékeli a politikai mozgást. Érthető, ha ütemet téveszt.
Hozzászokott, hogy az országot a maga képére és hasonlatosságára formálja. Én mondom meg, hogy ez az ország milyen legyen! Az akarat minden. Csakhogy már maga se tudja, hogy milyen országot akar. Rendben, hogy engedelmest, hűségest, rendszerét fenntartót. Mégis, mi legyen a politikai, a gazdasági, a társadalmi, az erkölcsi cél? Jobb a diktatúra, mint a demokrácia? Jobb Oroszország és Észak-Korea, mint Németország és Ausztria? Legyen kínai akkumulátor-iparosítás, orosz Paks 2, és osztogató-fosztogató repülőrajt orra bukással? Hirdessen újra demográfiai forradalmat, vagy vezesse neki a szegényeket a gazdagoknak – miniszterelnök úr, az Isten szerelmére, azok mi vagyunk! –, a falvakat a városoknak – jaj, jaj, de hiszen a saját városaidat rabolod ki! –, a magyarokat az ukránoknak – a cigányt, a zsidót értem, na de ki az az ukrán Felcsútról nézve! –, vajon mi kell ennek a társadalomnak? Adjunk pénzt ennek is, annak is! Nem hat. Lépjek fel az „erkölcstelen luxizás” ellen? Tehetek én arról, hogy a lányom, a vejem, az összes aranyifjú és valamennyi ezüstlány, a mi újgazdagaink mutogatják a kastélyaikat, a Ferrarijukat és a Porschéiket, a rubinköves karkötőiket, a helikopterüket, a jachtjukat – ha nem fegyelmezem őket, mindenki kérdezget róluk, ha rájuk szólok, fütyülnek rám. Végtére Lucifer se bírhatott az ördögöcskékkel. Próbálkozik. Választói még megvannak. Találgat. Hogyan lehetne felszínre hozni a csend tavába merült szavazókat. Nincs pánik. Eddig mindig összeszedte őket a választás napjára. Aggodalom van. Nincs semmi új, vagy ami új, használhatatlan.
Előző cikkemben (Hunniában valami készül. Szép Szó, 2025. 05. 31.) számba vettem a Fideszt ért három csapást – a gazdasági lecsúszás, a korrupció átütése és az erkölcsi válság –, és az ellenzéki választók társadalmi hátterét. Azóta a korábbi csapások még veszedelmesebbekké váltak. Az infláció fekete felhője itt gomolyog felettünk. Az élelmiszerárak emelkednek és még inkább emelkedni fognak. Aszály van. Miként Surányi György emlékeztetett az „örök pénzügyminiszter”, Hetényi István nyájasan szarkasztikus mondására: „a magyar mezőgazdaságot négy dolog, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél sújtja!” Az ukrán gabona ugyan olcsóbbá tenné a kenyeret, de velük harcban állunk. Energia-inflációt hoz a jóbarát Trump háborúja. Az árrésstop gyógymódja pedig megöli a beteget. A korrupció, amely a Dinasztiával és a Matolcsy-üggyel ütött át, most a „luxizással” terebélyesedik. A kegyelmi ügy óta zajló erkölcsi válság most már nemcsak a korábban, a Polgári Szövetségben kialakított értékrendet kezdte ki, hanem az Orbán-rendszer életformáját is: érdemes-e, jó-e orbáni embernek, homo orbanicusnak lenni?
A kivételezettség jó dolog. A rendszerrel való összefonódás elkerülhetetlenül szükséges. Csak akkor és csak úgy van pénz, karrier, megbecsültség, ha bizonyítottad lojalitásodat. Ki lehet és ki is kell tartanod e rendszer mellett, mert veszítesz, ha e rendszer veszít. Végtére itt és most, ebben a faluban, ebben a kisvárosban te és családod, barátaid, ügyfélköröd, ti vagytok a rendszer. Csak a rendszer vállalkozója tud forráshoz jutni és te nála munkát kapni. Csak a rendszerhez tartozó polgármester nyerhet pályázatot a városnak. A roppanásokat az jelzi, ha már nincs beruházás, nincs megrendelés. Ha az olyan százszor szent hívő városokat is, mint Debrecen és Fehérvár, fosztogatják a szolidaritási hozzájárulással, ha hátrahagyják őket a bukásba vitt focicsapatukkal, stadionjukkal, jégcsarnokukkal és azt üzenik: ne picsogj!
Nehéz úgy megtartani az erdélyi leghűségesebb Orbán-szavazókat, ha a református miniszterelnöknek a tihanyi bencés apátság oltáránál, András királyunk sírja fölött jut eszébe – akkor jó ötletnek tűnt! –, hogy a román elnökválasztások előtt támogató üzenetet küldjön annak a George Simionnak, aki valamennyi erdélyi magyar szemében a Rút Román Ördög. Nem volt senki, aki figyelmeztesse az Erdély fölött gépen szálló Orbánt – ugyan honnan tudná, hol lakott ott Benedek Elek és Tamási Áron –, hogy egy olyan vasgárdista szellemű politikust támogat, aki a latin keresztény magyar katonák sírjain „táncolt”, aki a pópákkal keleti keresztény keresztet kívánt ott felállítani, akit ezért valamennyi katolikus, református, unitárius, evangélikus templomban a pap megátkozott, arra szólítva fel a híveket, hogy Nicușor Danra szavazzanak. Akit mellesleg az RMDSZ is támogatott. Nehéz lesz az erdélyi magyaroknak az orbáni nacionalista mákonytól és a mindent megolajozó pénztől búcsút venni, de akár még meg is tehetik.
A rendszer kivételezettjei a fordulóponton állnak. Már el tudják képzelni, hogy Orbán és rendszere veszít, de még nincs elképzelésük Magyar Péter győzelméről. Magyar előnye Orbánnal szemben, hogy az elmúlt évben megtalálta Magyarországot, tudja, hogy hol van. Fejében el tudja rendezni, hogy merre Csenyéte és merre Kisvárda, azt is felmérte, mi van ott. Abban viszont párhuzamosan lépked Orbánnal, hogy nem tudja, milyen országot akar ő maga, és milyen országot akarnak a társadalom különböző csoportjai. Nem olyat, mint Orbán országa! Jó, de milyet? Majd megmondom, ha nyertünk. Gyanúm szerint ez nem elégíti ki se a rendszerbe integráltakat – ne feledjük, hogy tizenöt év után ők vannak többen –, se a rendszertől elváltakat. Alighanem akkor lesz igazi fordulat, amikor a nagyok közül az elsők átállnak, amikor váratlanul egy bank, biztosító, nagyvállalat vezetője nyíltan ad a Tiszának, hagyja, hogy vállalatánál megalakuljon a Tisza-sziget. (Igen, amikor az állami nagyvállalatok, nagybankok, biztosítók vezetői – valamennyien párttagok –, 1987 őszén a pénzügyminiszter által megszüntetett Pénzügykutatási Intézet, a Fordulat és reform kollektívája mellé álltak, s nyíltan vállalták, hogy intézményeik részvényesei lesznek a Pénzügykutató Részvénytársaságnak.)
És végül a rendszer szegényei, Orbán leghűségesebb választói. Ma még vakon és süketen kitartanak. Az orbáni-rogáni propaganda az ukránok elleni háborúval, a Voks 2025-tel, a poloskázással, a buzizással aligha tartja meg őket. A közel-régi, vagyis a tízes évek végi, húszas évek eleji Orbánra, a nyugalomra, a rendre, a biztosan alacsony létszintre, a megszokásra emlékeznek. Csak ne legyen háború, ne legyen változás, mert minden, ami jön, csak rosszabb lehet. Igen, ez rossz, de lehet még rosszabb is. Az Orbán-rendszer a megbízható rossz. Magyar Péter a megbízhatatlan jó. A csoda. Orbán megbízható csodatévő volt. Igaz, mostanában kézrátétele ellenére a vakok továbbra se látnak, a sánták bicegnek, nem a szegénynek van kacsalábon forgó palotájuk, hanem annak a Mészárosnak, és hát, ez az év se akar csudálatos lenni. Magyar Péter mutatványa csodaszerű. Magyar messiás. Meglátjuk jövő húsvétkor.
