Ha a Kaméliás utca című Rodoreda-kisregény főhőse nem a polgárháborús időkben, hanem a mai Barcelonában sétálna, s próbálna ismerkedni a híres főutcán, a La Ramblán, valószínűleg másként vélekedne. Jószerivel mindenütt minden olvasható katalánul is. S ha valaki se a spanyolt, se a katalánt nem beszéli – sajnos e sorok írója is közéjük tartozik –, akkor megnyugvásunkra ott az angol szöveg. Shakespeare nyelvét – az elemi kommunikációhoz szükséges szinten – szinte mindenki beszéli. Egy ötnapos kiruccanás természetesen nem alkalmas arra (sem), hogy felmérjük, vajon a nagy nemzeti nekibuzdulás – az igencsak viharos történelmi múlttal a háttérben –, és a katalán nyelv felívelése most éppen hol tart. Nemrégiben itthon hallottam egyik ismerősömtől, hogy néhány éve egy nemzetközinek hirdetett barcelonai tanácskozáson a felszólalók csak katalánul beszéltek, ami még azoknak is nehézséget okozott, akik spanyolul és franciául egyaránt tudnak. De most a villámturistákat aligha éri ilyen kaland, az angol – mint oly sok más országban – itt is lingua franca, segíti a vendégek és a honiak párbeszédét. De kik is a „honiak”? No, ez végképp nem kideríthető a néhány napos városi bóklászás során, de rákérdezésre hamar kiderül, hogy a múzeumi felvigyázó, a Güell park jegyszedője, a piaci árus vagy éppen a pincér sok esetben Kolumbiából, Brazíliából vagy valamely másik latin-amerikai országból érkezett, s telepedett le Barcelonában.
Ők valószínűleg nem vonulnak utcára az időről-időre kiújuló tüntetéseken, amelyeken a városlakók a turizmus korlátozását, vagy éppen a turisták „kirúgását” javasolják. A londoni The Guardian hasábjain vendégeskedő barcelonai publicista joggal jegyzi meg, hogy nem ez a megoldás, bár „az ő Barcelonáját” éppúgy „fenyegeti” a tömegturizmus, mint például Rómát, Firenzét, Velencét, Amszterdamot vagy éppen az athéni romokat. Nehéz megítélni, hogy valóban nincs-e jó kompromisszum, amiként a városáért aggódó Xavier Mas de Xaxàs állítja, bár ő is hozzáteszi, védekezni ugyan kell, de „fenntartható” turizmusra van szükség.
Kétségkívül van mit „fenntartani”.
Az 1992-es olimpiával beinduló barcelonai turizmus számai tényleg lélegzetelállítók: nem csak arról van szó, hogy évi 32 millió turistával a katalán főváros a leglátogatottabb turisztikai célpont Spanyolországban, maga mögé utasítva a Baleár- és a Kanári-szigeteket, hanem arról is, hogy a vendégéjszakákat tekintve az európai turista-versengésben Barcelona már a hetedik helyen áll, megelőzve Madridot, Münchent, Bécset és Prágát. A Covid okozta mélyrepülésből többé-kevésbé felemelkedve, a listát – mint korábban – London vezeti, Párizs a második helyen, igen kicsi különbség választja el egymástól Isztambult, Berlint és Rómát – nagyjából a 30 milliónál valamivel kevesebb vendégéjszakával –, majd Amszterdam után következik a katalán nagyváros csaknem 22 millió vendégéjszakával.
Vajon mit tapasztal mindebből a hűvös tavaszba érkező „kezdő” barcelonai turista? Kétségkívül sok a látogató: tömegek a világcsoda Sagrada Familia templom körül és benn a katedrálisban is, a Casa Batllóban és a többi Gaudí-házban; jobbára érdemes előzetesen bejelentkezni, különben bízvást számíthatunk sorban állásra. A látni- és csodálni valók nem három, de tizenhárom napra is elegendők lennének, ennek persze csak töredékéhez férünk hozzá. Rodoreda egyik hőse szerint „nincs a világon még egy olyan hely”, mint a Güell park, a Sagrada Familia vagy a Casa Mila. Kisgalamb, a kisregény főhősnője azonban vitázik leendő férjével, mert úgy látja, hogy „egy kicsit túl sok a kacskaringó meg a cifraság”. Ami azt illeti, mindkettőből rengeteg van; ahogyan a szakemberek írják, Antoni Gaudí (1852-1926) felbontotta, átformálta, újjáteremtette az európai építészet klasszikus, évszázadokon át kialakult rendjét. Tegyem hozzá, lenyűgöző módon, hiszen – mondjuk – egészen szokatlan érzés olyan szobában téblábolni, amelyben nincs egyetlen derékszög, avagy olyan házfalra ránézni, amely szinte hullámzik. Az én szememben az építész már-már „tettestárs” a teremtésben: amíg ömlesztett anyagokból és alaktalan kőtömbökből megszületik egy épület – legyen bármi is –, az maga a csoda, s a Sagradában ez az érzés szinte levesz a lábamról. A gótika szerkezetei mintha erdőt varázsolnának a látogató köré, ám mielőtt eltévednék ebben a hihetetlenül változatos vadonban, csupán egyetlen Gaudí-ötletet említek: az építész, aki életében terveinek és tornyainak csak töredékét tudta megvalósítani, felborította a kripták rendjét: a kriptákét, amelyek rendszerint sötétek, titokzatosak, s élesen elkülönülnek az élők világától, hiszen itt a holtak nyugszanak. A Sagradában ebből csak annyi igaz, hogy a kripta őrzi az oly értelmetlen halállal halt Gaudí földi maradványait – egy villamos ütötte el –; a sírkápolna egyébként fényesen kivilágított, itt zajlanak a misék – a turista ide ingyen bemehet –, s ami a legfőbb, a katedrális természetes szintjéről üvegablakon át teljesen belátható.
A hasonlíthatatlan hangulatú templomban természetesen tömeg van, miként a nevezetes La Ramblán is hullámzik az emberáradat. Tényleg túlteng a turizmus? Ez esetben is el kell fogadni a vélemények sokszínűségét: az utcára vonuló helyiek ezt bizonyosan másként látják, mint az idecsöppent, a nevezetességeket körberohanó turista. Az idézett cikk szerint Jaume Collboni polgármester 2028-tól keményen megszigorítja, netán betiltja a lakások (rövid távú) bérbeadását. Bizonyos azonban, hogy a turisztikai iparág ezt nem nézi tétlenül, s ebben a vitában, amelyet számos nagyvárosban, közöttük Budapesten is észlelhetünk, sok fordulat vagy meglepetés lehet még. Nem is azt gondolom igazán lényegesnek, hogy tízezer lakást adnak bérbe, s ki tudja hányat illegálisan, hanem azt, hogy az idegenforgalmat mint gazdasági ágazatot – más államokhoz hasonlóan – Spanyolország, s benne Barcelona sem nélkülözheti. A város bruttó társadalmi termékének 14 százalékát állítja elő a turizmus – évenként 12-13 milliárd eurót –, s mintegy 150 ezer embert foglalkoztat. Persze az éremnek ismét van másik, meg akárhányadik oldala – miért is ne lenne? –: ha egy 1,6 millió lakosú metropolisz évenként 32 millió vendéget fogad, az rengeteg tennivalóval jár, a La Ramblán például a csúcsidőszakban naponta 14-szer (!) kell üríteni a kukákat, s ha igaz, hogy naponta 200 ezer ember fordul meg a főutcán, akkor ezen nem is csodálkozhatunk. De hát mindenről mégsem tehet a turista: tényleg az idegenforgalom a ludas abban, hogy néhány barcelonai könyvesbolt bezárt, s könyvek helyett kábítószert árusít, vagy abban, hogy tehetséges ifjak – a gyors pénzkereset csábítására – nem az egyetemet, hanem valamelyik éttermet vagy bisztrót választják?
Meg aztán „a” turista sem egyforma.
Mintha ez a felfogás tükröződnék Barcelona idegenforgalmi főnökének, Mateu Hernándeznek a szavaiban, aki szerint a bulizós, egy éjszakás villámlátogatók helyett a „minőségi turisták” számát kell növelni: érkezzék csak minél több kulturális érdeklődésű vendég, s ha a város drágább lesz, akkor az elapasztja a tömegturizmust. Hogy így lesz-e, nem tudom, mint ahogyan azt sem, hogy pontosan miként alakul a rövid és hosszútávú bérbeadás – Budapestről is jól ismert – vitája, ám nem lesz könnyű elriasztani az embereket, hiszen kevés olyan nagyváros van, amely a páratlan kulturális látnivalók – ismert és kevésbé ismert múzeumok – mellett jól kiépített tengerparttal tudja várni az odalátogatókat. Barcelona „drágításáért” aligha lelkesedik bárki, hiszen a szállásokért már most is mélyen kell a pénztárcába nyúlni, igaz, az élelmiszerek – a piacon és a boltokban – szinte versenyképesek a hazai árakkal, tehát nem vagy csak alig drágábbak, aminek Barcelonában örülni tudtunk, itthon viszont egyáltalán nem…
Nagy merészség lenne arra vállalkozni, hogy néhány futó élményből próbáljam megítélni, milyenek is Barcelona „bennszülöttjei”. Az alább következő két történetből tehát semmilyen messzemenő következtetést nem szabad levonni. A visszafogottan elegáns, középkategóriájú étterem pincérét megkérdeztem, hova valósi. – Ide – hangzott a válasz –, de nem Barca-drukker vagyok, hanem a Real Madridnak szurkolok, mondta kissé halkabban, mintegy bizalmasan. Elszaladt a rendelésekkel, így már nem tudtam megkérdezni, hogy ismeri-e Kubala László (1927-2002) nevét, aki a katalán főváros egyik futball-legendája, ezt tanúsítja szobra Barcelona futballcsapatának stadionja, a közelmúltban éppen nevet változtató és pénzügyi gondokkal küszködő Camp Nou előtt. Csak sejtem, de nem tudom, hogy a katalán fővárosban jobban emlékeznek az egykori kedvencre, mint idehaza, ahol az agyonajnározott Puskás nemcsak Kubalát szorítja háttérbe, hanem – mondjuk – Kocsis és Czibor emlékét is, akik egyébként Kubala játékostársai voltak az FC Barcelonában.
A másik történet helyszíne egy buszmegálló Barcelona központjában: szombat este vigasztalanul zuhog az eső, a busz beáll a megállóba, amely nem fedett. Lehetünk mintegy tizenöten, a többiek alighanem helyiek. A buszvezető (hölgy) bent a kocsiban tesz-vesz, talán tíz perc is eltelik, de nem nyitja ki az ajtót. Egyetlen férfi megy a vezetőfülkéhez reklamálni, a túlnyomó többség békésen álldogál, türelmesen ázik és fázik. Elképzeltem, hogy ugyanebben a helyzetben mi történt volna idehaza…
