Talán csak annyi a baj, hogy a vasút merőben alkalmatlan a luxizásra. Ahhoz, teszem azt, meg kéne vennie Lölőnek a Keleti pályaudvar–Balatonudvari viszonylatot, ami több okból sem életszerű. Háromszáz helyjegyet háromszáz országbérlettel megvásárolni az applikációban nem fehér milliárdosnak való időtöltés, pláne ha az ember gombnyomogatás nélkül is percenként egymillióval képes növelni a vagyonát. Meg aztán nincs az a nerlovag, aki egy seggel tele tudná ülni a Balaton Intercityt, bármekkora arca is van.
És kényelmetlenség az is, ha alattomos felsővezeték-szakadás, hőség okozta síntörés, menetrenden kívüli pisiszünet vagy más, luxizással nehezen kibékíthető körülmény miatt kell dekkolni a sárbogárdi valóban. Hát kinek jó az? Egyszerűbb volna megvenni en bloc a szerelvényt! Ám ez további problémákat vetne föl, a Keleti tetejére álmodott helikopterleszálló még Sára főispánnak is okozna némi fejtörést.
Mindezeket nem látta jönni Széchenyi gróf, amidőn 1848-ban közzétette a Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésérűl című dolgozatát. A Sopron–bécsújhelyi Vasúttársaság elnökeként nem gondolta azt sem, hogy az osztrák-magyar reláció hazai megbízhatatlansága ad értelmet a kifejezésnek, ami egyedül magyarul jelent valamit: vonatpótlóbusz-pótló vonat. A „Ne MÁV-ozzál, távozzál!” kedvesség pedig Petőfinek nem jött a nyelvére, bezzeg az, hogy „Száz vasútat, ezeret! (...) Miért nem csináltatok/ Eddig is már?... vas hiányzott?/ Törjetek szét minden láncot,/ Majd lesz elég vasatok.” Amíg ezt beégetjük az idegpályába, akár meg is nyugodhatunk: mi ez a menetrendi lazaság (a tavalyi 6,9 év késés) a vasútügyfejlődés majd száznyolcvan éves lemaradásához képest? (Ukránok!) Hogy jönnek ide az ukránok? Ezen még dolgozik a kormánykommunikáció, de gondolom, nem vonattal.
