Több mint ezer óra hagyományos dokumentumfilm-felvétel és kétezer óra képernyőrögzítés kombinációjából állt össze Lauren Greenfield sorozata, amelyben a szülők „horrorfilmet” látnak, a tinédzserek viszont saját valóságuk pontos képét fedezik fel. A Wired szerint Greenfield munkája lehet a legautentikusabb és legteljesebb portréja a Z-generáció és a közösségi média kapcsolatának, melyben a 91 órás böjtöt dokumentáló lánytól kezdve a zaklatáson és abszurd szépségideálok zsarnokságán keresztül a fojtogatós szexig minden van. Brutális őszinteséggel mutatja meg azt is, hogyan veszítjük el a kontrollt a saját gyerekeink felett, sőt, a saját valóságérzékelésünk felett is egy algoritmusok által vezérelt digitális világban.
A digitális kultúrában felnövő kamaszokra többnyire a nosztalgikus félelem és az általános technológiai pánik csapódik le. Sok felnőtt úgy érzi, hogy „elveszett egy generáció” – nincs már csend, koncentráció, valóság, jelenlét: démonizálják a TikTokot, az algoritmust, a képernyőidő válik főbűnössé minden társas és mentális krízisért – közben nem haladnak semerre a korlátozásokkal, hiszen kívülről értelmeznek valamit, ami csak belülről érthető.
A közösségi médiában tapasztalható új jelenségeket új fogalmak írják körül.
A thinspo (thinspiration) olyan digitális tartalmakat jelöl, amelyek a vékony testideál elérésére buzdítanak, ugyanakkor gyakran egészségtelen, veszélyes mintákat közvetítenek. Gyakran torzítják az egészséges testképet, hozzájárulnak az evészavarok kialakulásához. A mukbang világszerte és Magyarországon is népszerű: a koreai eredetű videós műfajban a felvétel készítője hatalmas mennyiségű étel elfogyasztásával „szórakoztatja” a nézőit. A sadfishing (sajnálathalászat) alkalmával egy-egy tinédzser túlzóan mutatja be szomorú – olykor fiktív – érzelmi állapotát, hogy (manipulatív módon) együttérzést váltson ki. Ez hosszú távon káros lehet a posztolók mentális egészségére, ráadásul könnyen összekeverhető a valódi segítségkéréssel, miközben a sajnálathalász „mindössze” csak fel akarta kelteni magára a figyelmet. A doomscrolling (végítélet-görgetés) gyakorlói folyamatosan pörgetik a közösségi oldalakat, kizárólag negatív hírek után vadászva. A jelenség a koronavírus-járvány idején lett elterjedt. Ha Covid el is kerülte a doomscrollert, mégis megbetegedhetett: az aggasztó történetek áradata szorongást, kétségbeesést és bizalmatlanságot vált ki az erre fókuszáló olvasókból.
Az antropológiai érzékenységgel megalkotott Social Studies Los Angeles-i tizenéveseket követ, akik a rendezőnek nemcsak az életüket, de a telefonképernyőjükön zajló digitális valóságot is hagyják rögzíteni. A filmben megszólaló fiatalok saját videóikban, digitális naplóikban mesélnek arról, mit élnek meg az interneten töltött napi körülbelül hat-nyolc órában. Tizenkét éves fiúk itt tanulják meg, hogy a BDSM (b-megkötözés, d-fegyelmezés, s-szadizmus, m-mazohizmus) „menő” és elvárt, de sokan mások itt találnak támogató közegre, vagy a közösségi média eszközeivel lesznek képesek egy olyan identitást kialakítani, amiben jól érzik magukat.
A Z generáció számára a közösségi média nem csak szórakozás, hanem a társas normák elsődleges forrása is. A posztok, mémek, hashtag-kampányok, kihívások nemcsak trendeket hoznak, hanem politikai véleményeket, értékítéleteket és viselkedési kódokat is közvetítenek. A platformok így nem egyszerűen technológiai termékek, hanem kulturális hatalmi struktúrák, amelyek formálják a serdülők viszonyát a testhez, a társas szerepekhez, az énhez, sőt, a kézzelfogható valósághoz is.
Hazai filmalkotók számára sem ismeretlen, már nálunk is egyre gyakrabban feldolgozott téma a digitális nemzedék új keletű „krízise”.
Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című mozija például egy középiskolai zaklatási történeten keresztül mutatja be, hogyan változik át a kamaszkori megaláztatás, ha online kap szárnyra. A bántalmazás nem áll meg az iskola falainál, térben és időben is végtelenné válik. Schwechtje a külső kényszert, a határtalan hajtóvadászatot elemzi, melyben az áldozat fokozatosan elveszíti önazonosságát, a közeg pedig egy pillanat alatt válik cinkossá a bántalmazásban, mikor a lájkok és megosztások révén a megalázás kollektív szórakozássá válik.
Hartung Attila FOMO – Megosztod és uralkodsz című filmje más szögből közelít: itt a közösségi média belső kényszerré válása a konfliktus, amely a fiatal főszereplőket extrémebbnél extrémebb tartalmak készítésére sarkall. Egymás ellen versengenek az online láthatóságért, egymást túlszárnyalva vesznek részt egyre kockázatosabb kihívásokban. Bár fikciós szálat követve, a FOMO kíméletlenül valósághű képet fest arról, hogyan torzul el a fiatalok önértékelése, ha az érvényesülés elsődleges mércéjévé a figyelem és a nézettség válik. Kulcskérdése, hogy meddig megyünk el azért, hogy ne maradjunk le és meddig tágulhat a normarendszer, amely a biztonságos határokat kijelöli.
A fiatalok digitális identitását emellett Guld Ádám A Z generáció médiahasználata című könyve is igyekszik azok számára körvonalazni, akik szeretnék jobban megérteni, hogyan épülnek fel újfajta világok a képernyőkön át. A szerző részletes kutatásokon keresztül mutatja meg, hogy a TikTok és az Instagram az önkifejezés és az értékrend-kialakítás fő terepeként, hogyan értelmezhető újra.
Maga a kamaszkori tapasztalat struktúrája íródott át. A digitális nemzedék számára a közösségi média nem opció. És bár a platformokat most nem ők irányítják, mégis ők az őslakosai, övék a következő, hibrid-világ. Így fontos, hogy nyitottan, olyan alkotásokon át értelmezzük a helyzetüket, amelyek nem őket bűnbakká vagy mártírrá formáló esztétikai panoptikumok, hanem figyelmes és inkluzív munkák.
Infó: Social Studies. Bemutatja a Disney+
