Hogyan lehet egy egész életművet egy kockába tenni? – ez általában egy összegző mesterkurzus feladata, ami olykor nem annyira nehéz, de Tarr Béla esetében mégiscsak kihívás. Erre a „lehetetlen misszióra” vállalkozott a kolozsvári Transilvania International Film Festival (TIFF) ahol szombaton egy másfél órás mesterkurzusban igyekeztek a rendező legendát kifaggatni egyéni művészi és emberi nézőpontjáról. Persze, ahhoz, hogy ez sikerüljön, kellőképpen „megágyaztak” a mester hangulatának, hiszen a teljes életművét bemutatták a mustrán. És persze, kolozsvári jelenléte megkoronázása a szombat esti gála volt, amikor a „kortárs mozgóképművészet talán legbefolyásosabb karaktere” átvette az életműdíjat. „Amikor filmet készítesz, nem számítasz arra, hogy valaki a világ másik végén meg fogja nézni” – mondta Tarr Béla a gálán. „Mi a kevésbé szerencsés embereknek készítünk filmeket, azoknak, akiknek szükségük van egy történetre. Mert, végül is mindannyian emberek vagyunk.” Ehhez csak annyit érdemes hozzátenni, hogy Tarr Bélát Kolozsváron ünnepelték, nem Veszprémben, ahol a TIFF-fel egy időben zajlott a hazai nemzeti fesztivál, ám az igazi magyar moziünnep határainkon túl zajlott.
Tarr Béla jó kedvében volt a mesterkurzuson, pedig elővetítette, hogy kifejezetten utál beszélni, pláne saját magáról, de hát most itt van. A moderátor az első kérdéssel szintén a lehetetlen kezdést vetette fel, hiszen arra volt kíváncsi, hogy vajon mi ihleti meg a művészt – noha tudja, hogy minden egyes film esetében ez más és más. Nem feltétlenül – derült ki a válaszból.
Ahogy a rendező elmondta, amikor elkezdett filmezni, ő csak egy nagyon dühös fiatalember volt, akit felháborítottak az élet igazságtalanságai. Az első filmjeinél fogalma sem volt a mozgókép művészetéről, ezek felkiáltások voltak.
Ekkor jött elő Tarr Béla a művészeti iskolákról és képzésekről alkotott híres véleménye, mely szerint „ezeknél nagyobb átverés nem létezik”, technikákat, szabályokat és elméleteket tanítanak, mint például a forgatókönyvírás, mert ezek előadható diszciplínák. „Fuck film schools” (Csesszétek meg a filmes képzéseket) – mondta energikusan, természetesen kitérve arra, hogy amikor ő a saját filmes iskolájában Szarajevóban tanított „filmrendezést”, akkor ott ő csak abban segített, hogy a diákjai „felszabaduljanak” és képesek legyenek önmaguk lenni.
Ezek után Tarr Béla szinte kérdés nélkül végigment a legfontosabb témákon. A legtöbb örömet a kifejezetten fiatalokból álló közönség köreiben talán a forgatókönyv tematikája okozta, lévén, hogy az nincs. A rendező szavai szerint csak kis lapok vannak a zsebeiben, és azokat valósítja meg. Kérdezte a közönséget: „Emlékeznek a Werckmeister harmóniák elejére, a napfogyatkozásra? Na, a lapocskámra annyi volt felírva, hogy ’napfogyatkozás’. Oké, de hogyan illeszkedik ez egy klasszikus filmes stáb életébe? Tulajdonképpen sehogy, mert Tarr alkot meg minden jelenetet és beállítást. Ő maga keresi meg a helyszíneket így helyszínkeresőkkel sem dolgozik.
És haladjunk tovább: dialógusok sincsenek. Színészek vannak, vagy hívjuk őket inkább szereplőknek. „Persze, dolgoztam Tilda Swintonnal A londoni férfiban, de többnyire amatőröket állítottam a kameráim elé.” Tarr Béla szerint ugyanis neki sosem volt szüksége klasszikus aktorokra, nem tud velük mit kezdeni, mert képzettek és „játszanak”. Többen próbálkoztak a klasszikus játékkal, nekik megmondta, hogy csodálatos, amire képesek, de ő köszöni szépen, ez neki nem kell, mások biztosan örülnek majd a tudásuknak. Ezen a ponton került szóba a casting, azaz a színészválasztás – ebben sem kér Tarr segítséget senkitől, mert ő személyiséget keres, akivel el tud képzelni egy filmet. Erre újfent felhozta példaként a Werckmeister harmóniákat: elmesélte, hogy amikor Krasznahorkai László megkereste őt a regénye adaptációjának ötletével, a rendező azt mondta, képtelenség, mert nincs olyan ember, aki el tud játszani egy olyan kívülálló és nyomorult embert, mint Valuska. Aztán négy évvel később, amikor Berlinben tanított, az egyik fiatal diákja a vizsgafilmjéhez keresett szereplőket. Ott látta meg Lars Rudolph-ot. „Persze a diák nem őt választotta, de én meghívtam őt a sarki sörözőbe, ahol beszéltünk és öt perc után tudtam, hogy ki ő. Aztán hívtam Lászlót: na jó, most már tudunk filmet forgatni.”
Ha minden a rendező kezében összpontosul, mi az operatőr és a vágó szerepe? – hangzott el a kérdés. Ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes tudni, hogy Tarr szavai szerint ő nem próbál a színészekkel. A próbáknak szerinte az operatőrrel kell megtörténniük. Ő elképzeli, hogy miképpen fessen meg egy jelenetet és azt egyeztetik. „Az operatőr lecserélhető” – érvelt és újra a Werckmeister harmóniákat hozta fel, ahol hét operatőrt "fogyasztott el", és ez nem befolyásolta, hogy mi került a vászonra. A vágásra, azaz konkrétan Hranitzky Ágnes társ-rendezőre vonatkozó kérdésre válaszul a Tarr elárulta, hogy azért volt jelen Hranitzky minden forgatáson, mert a vágószobában már nem tudott volna semmit sem tenni, így a felvételek során kellett arra figyelnie, hogy a rögzített képanyag összeilletszhető legyen. A Werckmester két és fél óra hosszú és csak harminckilenc vágás van benne – ez extrém kevés. Ezzel kapcsolatban érkezett Tarr Béla újabb hangulatkeltő kijelentése, miszerint az amerikaiak tönkretették a filmművészetet, mivel „agyonvágják” a filmeket. „Bejön a színész, azt mondja, hello és jön a rendező, hogy cut. Szegény színész. Esélye sincs, hogy alakítson bármit is” – érvelt Tarr. Majd forradalmi hévvel kijelentette: „Az action-cut vágási módszer a film halála. Fuck the film industry!” (Baszd meg a filmipart!)
A közönség kérdései nem csak szakmaiak voltak. Egy Isztambulból érkezett fesztiválozó például arra volt kíváncsi, hogy a művész mit gondol a háborúkról. Tarr szerint nem kétséges, hogy a világ „elbaszott”, de ezért mi mindannyian felelősek vagyunk, mert beleállunk a globalista vonulatba. Az ő életiskolája – ha már mondania kell ilyet – akkor az a gyárban munkásként eltöltött évek sora volt. Ott látta meg az igazi embereket, a kevésbé szerencséseket és ott vált számára egyértelművé, hogy mi az, ami érzelmileg megihleti és munkára kényszeríti.
A mesterkurzus lezárása pedig igen lazára sikerült, mivel egy kritikus arra volt kíváncsi, hogy a rendező szerint van-e humor a filmjeiben? „Csehovot tudom idézni: én komédiákat alkottam, nem értem, az emberek miért drámaként látják őket” – zárta le Tarr Béla mosolyogva a találkozót.
