„Muszáj megbocsátani” – Kiss Tibor Noéval Szibériáról és reményről

Magyarországon az emberek nagy része tele van sérülésekkel, nyilatkozta korábban. Az új könyvében, ami szintén tele van félelemmel és sötéttel, mégis megcsillantotta a reményt: van újrakezdési, újratervezési lehetőség, ki lehet lépni folyamatokból. Mi okozta ezt a fordulatot?

Egész egyszerűen nem akartam megint a teljes reménytelenségről írni. Ezúttal nem akartam annyira magukra zárni a szereplőimet, mint az előző könyveimben, de azzal magamat is megleptem, hogy a zárlat már-már reménytelinek mondható. Most is nagyon komolyan vettem a vázlatkészítést, a szerkezet felépítését, előre kitaláltam a történet fordulópontjait, a regény főbb motívumait – de azt nem tudtam, hogyan reagál majd minderre a főszereplőm, hogyan dolgozza fel az eseményeket. Azzal pedig, hogy ezt a kérdést – végül is a legfontosabbat – nyitva hagytam, végig izgalmakkal teli maradt a regényírás folyamata.

Ezek szerint a főszereplő végül átvette az irányítást?

Mondhatjuk ezt, igen. De nem csak a regényben: az utóbbi három évben szép lassan eggyé váltam a saját főszereplőmmel. Milyen lehet találkozni egy apával tizenhét év után? Milyen érzés távol lenni az otthonunktól? Nyilván a saját életemből és a saját apaképemből is vettem mintákat, ezeket ágyaztam be a regény történetébe. Első könyvem, az Inkognitó vállaltan önéletrajzi kötet volt, még ha regényként tele is volt fiktív elemekkel. Azóta egyre fontosabb számomra, hogy a könyveim úgy legyenek egyre személyesebbek, hogy a történetek már nem rólam szólnak.

Az Olvadás reménytelibb történetét viszont már nem Magyarországon írta – külföldre költözött. Miért?

Nehéz erről beszélni, mert ezek magánéleti kérdések, de nem szeretném megkerülni a választ. 2017 és 2022 között nagyon sok mindenen keresztülmentem, rendszeresen kerültem a gyűlölködés célkeresztjébe. Egy idő után azzal szembesültem, hogy magam is megváltoztam. Lesújtó volt azt észlelni, hogy a gyűlölet és indulat ott van már bennem is, hogy belém szivárgott. Azt a stratégiát választottam, hogy nem reagálok a legképtelenebb hazugságokra sem, mert mindig is dolgozni, írni szerettem volna, nem pedig frontharcossá vagy áldozattá válni – így viszont egyedül maradtam, ami felemésztett. Végeredményben azért költöztem el Magyarországról, hogy meg tudjam írni ezt a regényt. Pedig én sosem akartam elmenni, és nem is akarok nem itt lenni. Folyamatosan honvágyam van, mert ide tartozom. Az viszont, hogy ez a könyv végül megjelent, valóban egyfajta reményt jelent. Rengeteg dologban megtört az életem, és ezt – úgy érzem – ezzel a könyvvel hoztam helyre némiképp. Talán vissza tudtam térni ahhoz az állapothoz, amiben önazonos vagyok.

Bizonyos tekintetben az Olvadás is fejlődésregény. Az elbeszélő története arról szól, hogy gyerekkori traumáival hogyan küzd meg, és milyen nehéz azokat elengednie, mert – ahogy írja – mint a bogáncs, tapadnak rá az emlékek.

Lehet a könyvet fejlődésregényként is olvasni, mindamellett a traumafeldolgozás itt nem tudatos. Véletlen események indítják el az emlékezést, és kényszerítik rá a szembesülésre a fő elbeszélőt, aki addig az emlékeket elzárta magától – ahogy sokan elzárják magukat az emlékeiktől. Eleinte még kapálózik, és sokkal több benne az indulat, aztán szép lassan átengedi magát az események sodrásának. Az apa megismerése, felfedezése nemcsak nyomozómunkát jelent a számára, hanem a megértés lehetőségét is felkínálja. De én legalább ilyen fontosnak – ha nem fontosabbnak – tartom az anyával való kapcsolat feldolgozását. Szerettem volna megmutatni, milyen az, amikor valaki gyerekként egyszerre éli át belülről és nézi kívülről, ahogy az anyját bántalmazzák. Nehéz volt megtalálni azokat a jeleneteket és motívumokat, amelyekkel el tudtam mondani, hogy milyen szövevényes, szinte zsigeri viszony alakul ki azok között, akik közösen éltek át traumákat.

Valóban azt írja a főhősnő, neki nem az apja agressziója, alkoholizmusa volt igazán traumatikus, nem az radírozta ki a gyerekkorát, hanem sokkal inkább az anyja szenvedése és félelme.

Amikor az apa és az anya viszonya ennyire egyenlőtlen, hogy az anya elveszti saját identitását, akkor ez kihat arra is, milyen lesz az anya-gyerek viszony. Egy ilyen családban a gyerekek elég hamar belekerülnek abba a szerepbe, hogy egy kicsit felnőtté kell válniuk. Bejön a sajnálat, a féltés, és az, hogy meg kell védeni, támogatni kell az egyik szülőt, ami nem a gyerek feladata. Mindez létrehozhat egy erős szimbiózist az anya és a gyerek között, ugyanakkor a gyerek elveszíti a gyerekkorát, ami csak később tudatosul benne. Sokszor azt is nehéz feldolgozni és megérteni, hogy az anya miért maradt benne egy ilyen bántalmazó kapcsolatban. A könyvben ráadásul olyan helyzetet hoztam létre, amelyben az apa fizikailag csak az anyát bántalmazza, de a gyereket nem. Mindketten áldozatok, de mégsem ugyanúgy: az anya és a gyerek közötti távolságot ez is növelheti.

Az Olvadásban az anya és lánya nagyon pozitívan jönnek ki ebből a mérgező kapcsolatból. Egyrészt képesek elmenekülni, másrészt új életet kezdeni (az anya lediplomázik, mindketten egészséges párkapcsolatot alakítanak ki). Ez azért így cseppet sem tipikus történet, és kevéssé hasonlít a valósághoz.

Valóban nem ez a leggyakoribb eset, de mégsem lehetetlen. Nem a tipikust szerettem volna megírni, nem akartam mindent feketére festeni. A könyveimben eddig szinte mindig a rossz forgatókönyvek valósultak meg, és nem akartam ezt a mintát folytatni. Az anya-gyerek szimbiózis érzékeltetése mellett beszélni akartam arról is, hogyan lehet megbocsátani egy bántalmazó apának. Olyan fordulatokat kerestem, amelyek során az elbeszélő egyszer csak elkezdi máshogy látni az apját, és elkezd utánamenni, ki is ő valójában. És rájön, hogy az apjának is van egy saját története, amit addig ő nem ismert. A pozitív emlékek hatására a rossz érzés pillanatokra feloldódik, és létrejön helyette egyfajta kétely: úristen, lehet, hogy mégsem annyira rossz ember?! Ekkor már hagyja, hogy pozitív érzései is kialakuljanak az apjával kapcsolatban. Azt hiszem, muszáj megbocsátani, mert az ember nem tud megváltoztatni dolgokat, azok visszafordíthatatlanul megtörténtek.

A kultúrantropológus férjet Szibériába „száműzi” kutatni. Miért pont Szibéria lett az ő helyszíne? Szimbolikusan a gyökerek kutatása miatt? Vagy a jég miatt, szintén szimbolikusan, ami ott olvad épp?

Leginkább azért akartam egy másik helyszínt, mert az eddigi könyveim Magyarországon játszódtak, magyar tanyákon és külvárosokban, és nyitni akartam, kitörni ebből a világból.

Helyette választott egy még nyomorultabbat, hogy lássuk, van még rosszabb is?

Talán. A regényírás során hiába van az embernek kész terve és sok tízezer karakternyi vázlata, forgatókönyve, azért mégiscsak fejest ugrik a sötétbe. Szibériát is ilyen kalandnak éreztem. Olvastam egy cikket a hantikról, és nagyon megérintett az a tény, hogy lassan elveszítik a kultúrájukat, a nyelvüket. Nagy rajongója vagyok a Világjárók-könyvsorozatnak, azon belül is az egyik kedvenc kötetem a Kelet-Szibériában játszódó Derszu Uzala, amiből Kuroszava csinált legendás filmet. Izgalmas volt képzeletben olyan helyszíneket belakni, ahol én magam még sosem jártam. Persze némi ismerősséget adott a helyzet: azt hiszem, nem tudok hitelesen másokról írni, mint perifériára szorult, kiszolgáltatott emberekről. Minden könyvemben azokról írok, akik nincsenek rajta a térképen. Márpedig ha vannak helyek a földön, amelyek nincsenek rajta a térképen, akkor azok a tajgai falvak.

Nem is hagyta, hogy ezen a szálon a tündérmese uralkodjon – szinte szociológiai pontosságúak a hantik világát leíró naplóbejegyzések. Egy regény esetében miért van szükség ilyen autentikus pontosságra?

Szociológia szakon végeztem, az egyetemen kulturális antropológia specializációra is jártam, alighanem emiatt van bennem erős igény az empirikus megismerésre. Egy regény esetén ez a legapróbb részletekre is kiterjed. A regény egyik szála egy baranyai faluban játszódik, azzal nagyjából tisztában vagyok, hogy zajlik ott az élet. De a tajgai mindennapokról korábban semmit sem tudtam. Írhattam volna, hogy az emberek lemennek a kocsmába beszélgetni, csakhogy ott nincsenek kocsmák, így inkább egyfolytában szomszédolnak, esetleg a boltba vagy a klubba járnak. Ettől még írhatom azt, hogy „Kolja lement a kocsmába”, vagy hogy „megérkezett a vándorcirkusz a faluba”, de ha ez nincs így, ha nem megyek utána, hogy mi van, akkor a tajga csak egy üres díszlet, és az egész regényvilág könnyen hiteltelenné válhat. A lány világa a baranyai dombok között, a tanyán, de legfőképp a belső monológgal nagyon elzárt világ. Egy kis faluban nincs annyi történés, de szerettem volna, ha a másik regényszál nagyon eleven, eseménydús, egy igazi krimivel, egy nő eltűnésével. Megtetszett az a helycsere, hogy a regény fő helyszíne majdhogynem mozdulatlan, szinte egy állókép, miközben a tajgában nagy történések vannak. Na de milyen történések? Azt mind ki kell találni. És nem tudsz mit kitalálni, ha nem ismered a helyszínt.

Ezért is konzultált szakemberrel?

Igen, hiszen rá voltam kényszerítve, hogy autentikus információkat szerezzek olyan embertől, aki ismeri a terepet. Amikor szembejöttek velem a hantik, rögtön eszembe jutott, hogy még az egyetemről ismerem Nagy Zoltánt, aki két évet töltött terepmunkán a szibériai hantiknál. Felvettem vele a kapcsolatot, elolvastam a könyveit, jó néhány tanulmányát, hosszú interjúkat készítettem vele, végignézhettem több száz helyszíni fotóját, sőt, még a személyes terepnaplójából is adott részleteket. Többször egyeztettem vele a kézirat Szibériában játszódó szálát, hogy ne maradjanak következetlenségek vagy irreális dolgok.

Mozaikszerű a történet, mint ahogyan a tudatban és az álomban is mozaikszerűen jönnek a képek. Oda kellett figyelni, hogy az írói technika ne nőjön a történet fölé, ne tegye túl megcsinálttá a könyvet?

Bármilyen írói technika megcsinálttá teheti a könyvet, ha rosszul alkalmazzuk, nemcsak a mozaikos szerkezet. Ez már a Beláthatatlan táj esetén is fontos kérdés volt számomra, leginkább az egyik szólam szabadversjellege vagy a lap aljára írt lábsorok kapcsán. Az Olvadásban főleg a körkörösség, a szilánkosság járt ezzel a veszéllyel. Ez volt számomra az igazi írói kihívás: minél inkább elsatírozni a képet, úgy, hogy az ne menjen az érthetőség rovására. A regény jelenidőben, lineárisan halad előre, miközben tíz-tizenöt, az egész képet meghatározó múltbeli történet is előkerül – mozaikszerűen, motívumokon keresztül, sokszor szürreális képekben. Legjobban akkor éveztem az írást, amikor ezeken a szakaszokon dolgoztam.

A költőiség és szürrealitás ellenére nagyon rövid mondatokból, tényszerű felsorolásokból áll a szöveg. Még az álomrészek is ezen a szikár nyelven íródnak.

Nem vagyok benne biztos, hogy a tudatfolyamunk mindenképp csak burjánzó lehet. Ez a tömörség mindig is jellemző volt az írásaimra. Ugyanakkor azt hiszem, ezzel a könyvvel a végére is értem valaminek. Prózában ezt már nemigen lehet folytatni, még az is lehet, hogy valamikor írok egy verseskötetet.